|
FŐVÁROSI BÍRÓSÁG BÜNTETŐ KOLLÉGIUMA 2004. El. IV. C. 1. szám
A vizsgálóbíró intézményét elsőként Franciaországban, a napóleoni
kodifikáció során az 1808. évi Code d’instruction criminelle vezette
be, majd a XIX. század második felében szinte minden európai államban
megtörtént a vádlói és a vizsgálói funkció szétválasztása. A Bp. annak a bizonyítási anyagnak bírói megszerzését és bírói megállapítását,
mely a főtárgyalás elrendelésének, vagy az eljárás megszüntetésének
kérdésében való határozathozatalra szükséges, a vizsgálóbíróra bízza,
s ezt arra kötelezi, hogy: A kir. törvényszék vizsgálóbíróját és állandó helyettesét a kir. törvényszéki bírák sorából az igazságügyminiszter rendeli ki két évi időtartamra és a kirendelés ismételhető ( A bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló 1891. évi XVII. Törvénycikk). A Bp. 110. §-ának (2) bekezdése pedig kiterjeszti e rendelkezéseket a járásbíróságnak arra a bírájára is, aki a vádtanács megbízása alapján vizsgálatot teljesít. A Bp. nem teszi kötelezővé minden büntető ügyben a vizsgálat lefolytatást, hanem egyrészt a büntetendő cselekmények súlyát kifejező büntetés nagysága, másrészt az ügy bonyodalmassága folytán differenciál.
2. öt évet meghaladó, határozott tartamú szabadságvesztés-büntetéssel büntetendő cselekmények esetében, kivéve, ha tettenkapás forog fenn, vagy bűnösségéről a terhelt a nyomozás adataival teljes összhangzásban álló beismerés tett 3. a törvényszék elé utalt más bűncselekmények és a 2. pontban felsorolt kivételek esetében: a./ ha a kir. ügyészség indítványozza A vizsgálat elrendelését rendszerint a vizsgálóbírónál kell indítványozni
aki annak elrendelése vagy mellőzése iránt elsőfokulag rendszerint
határoz. A vádló indítványában szabatosan meg kell jelölni a bűncselekményt,
melyre nézve, a személyt, ki ellen, és okokat, melyek alapján az indítványozó
a vizsgálat elrendelését kéri. Ha nyomozást teljesítettek, az arra
vonatkozó iratok és a bizonyító tárgyak az indítvánnyal együtt mutatandók
be ( Bp. 104.§ ). A vizsgálat elrendelését követően “A felek a vizsgálóbírónál indítványokat
tehetnek az egész vizsgálat alatt és bármely vizsgálati cselekmény
tekintetében.” ( Bp.119.§). Ezután első sorban a terheltet hallgatja ki, a többi bizonyítékot pedig a sértettnek, a tanúknak és a szakértőknek kihallgatásával, továbbá szemle, esetleg szakértői vizsgálat foganatosításával szerez meg.” (Bp.118.§). A Bp . elrendelte, hogy valamennyi vizsgálati cselekményről jegyzőkönyvet kell felvenni, valamint a vizsgálóbíró élhetett az eljárási cselekmények lefolytatása alatt tanúsított kisebb rendbontásért a megintés, míg durva magaviselet tanúsítása esetén a rendbüntetés jogával. A Bp. minden vizsgálati kihallgatásra nézve érvényesítette az ügyfélnyilvánosságot, azzal, hogy “fontos ok” esetén a vizsgálóbíró kizárhatta a nyilvánosságot. A befejezett vizsgálat folytatásával kapcsolatosan a Bp. 129.§-a
az alábbiak szerint rendelkezett: A vizsgálóbírónak jogszabályi lehetősége volt az eljárás megszüntetésére
is, és a jelenlegi pótmagánvádló intézménye is felfedezhető a következő
rendelkezésekben: A vizsgálóbíró a Bp. 146., 146. §-ában foglaltak szerint “ a kihallgatás
után haladék nélkül köteles a szabadlábra helyezés vagy az előzetes
letartóztatás, illetőleg a vizsgálati fogság elrendelése vagy fenntartása
iránt intézkedni. A Bp. biztosíték formájában szabályozta a jelenlegi óvadék jogintézményét
azzal, hogy “ elfogadása, neme és összege tárgyában a kir. ügyészségnek
meghallgatása után, az eljárás szakához képest, a vádtanács vagy az
ítélőbíróság határoz .” ( Bp. 162.§- 164.§). Tehát a biztosíték elfogadása
tárgyában nem a vizsgálóbíró volt hivatott eljárni. Magyarországon, majdnem változatlan szabályozás mellett 1950–ig élt
a vizsgálóbíró intézménye. A XX. század végére Franciaországban is
már csak az ügyek 6-8 %-a került a vizsgálóbíró elé. Ahogy a Bp. fent idézett rendelkezésiből is látható, a vizsgálóbíró feladatköréből adódóan a legszélesebb körű bírói ellenőrzést valósította meg a nyomozás felett. Ezzel szemben az 1998. évi XIX. törvénnyel bevezetett nyomozási bíró tevékenységében elsődlegesen alapjogi kontrolfunkció testesül meg. Ugyanakkor, - hasonlóan a vizsgálóbíró intézményéhez- a nyomozási bíró hatáskörébe utalt feladatok bűnüldözési teendők is, amelyek a a nyomozás anyagának ismerete és értékelése nélkül nem teljesíthetők. A nyomozási bírónak döntéséhez meg kell ismernie a nyomozás során addig beszerzett bizonyítékokat, azokat összefüggéseiben értékelnie kell, mert csak így hozhat megalapozott döntést pl. a nyomozás folytatásának elrendeléséről, a kényszerintézkedések vagy a bizonyítási cselekmények szükségességéről. A nyomozási bíró,- mint alapjogi bíró - jogintézményének életre hívását
az új eljárási törvény kidolgozása során a kormány már 1994– ben alapelvként
megfogalmazta: Az 1995. évben felállított Kodifikációs Bizottság a magyar eljárási jogi hagyományokra (vizsgálóbíró), a nemzetközi tendenciákra, a Magyar Köztársaság által vállat nemzetközi kötelezettségekre, valamint az igazságszolgáltatással kapcsolatos társadalmi elvárásokra tekintettel, megalkotta az 1998. évi XIX. törvényt és ezen belül szabályozta a nyomozási bíró intézményét.
A vizsgálat 2003. július 1-jétől 2003. december 31-ig terjedő időben azokra az ügyekre terjedt ki (kb. 400 db ügy), amelyek intézése törvényi rendelkezés folytán a nyomozási bíró hatáskörébe tartozik. II.
A Budai Központi Kerületi Bíróságon – a Budapest II. kerület Fő utca 70-78. szám alatti épületben – a 2003. december 31-ei állapot szerint három nyomozási bíró látja el a nyomozási bírói tevékenységet. Dr. Sinkovicsné dr. Szabó Tünde bírónő és dr. Gábriel Éva bírónő a nyomozási bírói tevékenységük mellett bíróság elé állításokat is tárgyalnak, míg dr. Huszti Tünde csoportvezető-helyettes bírónő heti egy napon szabálysértési ügyeket is tárgyal. Illetékességük alá az alábbi kerületek tartoznak: a budapesti I., II., III., IV., XI., XII., XV. és XXII. Kerület. A Fővárosi Főügyészség, a Fővárosi Ügyészségi Nyomozó Hivatal, a Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatal és a Vám-és Pénzügyőrség által benyújtott indítványokat is elbírálják.
A főépületi nyomozási bírák ügykörébe tartozó indítványok igen kis számban érkeztek, viszont a Tolnai utcai részlegben dolgozó 3 bíró képtelen volt feldolgozni az érkező ügytömeget, ezért 2003. november 1-jétől az ügyek elosztása akként módosult, hogy a VI-VII. kerületi és az V-VIII. kerületi ügyészségek indítványiban is a főépületi nyomozási bírák járnak el. A Pesti Központi Kerületi Bíróság nyomozási bíráinak illetékessége
az alábbi kerületekre terjed ki: V., VI., VII., VIII., IX., X., XIII.,
XIV., XVI., XVII., XVIII., XIX., XX., XXI. és XXIII. Kerületek. Elbírálják
továbbá a Budapesti VIII. kerületi Ügyészség Gyermek és Ifjúságvédelmi
részlege által benyújtott indítványokat és intézik a titkos adatszerzés
engedélyezésével kapcsolatos ügyeket. Az alább ismertetésre kerülő statisztikai adatokből is kitűnően úgy tűnik, hogy a két bíróság közötti ügyelosztás arányosnak mondható. A statisztikai adatok értékelésekor 4 hónapot vettem figyelembe – 2003. szeptember 1-jétől 2003. december 31-ig-, mert a nyári törvénykezési szünet ideje alatt a Budai Központi Kerületi Bíróságon a tárgyaló bírák, a Pesti Központi Kerületi Bíróságon a bíróság elnöke, elnökhelyettese és a csoportvezető bíró is végzett nyomozási bírói feladatokat, így a nyomozási bírák leterheltsége ebben az időszakban ténylegesen nem volt mérhető.
A fenti adatok tükrében úgy tűnik, hogy az ügyelosztás módisítása pillanatnyilag nem indokolt. A Fővárosi Bíróságon a nyomozási bírói feladatokat dr. Szívós Mária fővárosi bírósági bíró és dr. Gyürky István tanácselnök látja el az alábbi munkamegosztásban: Dr. Szívós Mária bírónő elsődlegesen azokat a Bny-es jelzésű ügyeket intézi, amelyekben ülés tartása kötelező (pl. előzetes letartóztatás egy éven túli hosszabbítása, óvadék felajánlása). Dr Gyürky István tanácselnök bírálja el az elsőfokú nyomozási bírói
határozatok ellen benyújtott fellebbezéseket. Amennyiben a Bnyf-es ügyek érkezése indokolja, a másodfokon tárgyaló
tanácsok is gyakran
III. A nyomozási bíró dönt: - a vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás elrendelése
és tartamának egy évig, alkalmanként legfeljebb három hónapokkal történő
meghosszabbítása, az előzetes letartóztatott pszichiátriai kezelése
esetén az előzetes letartóztatás IMEI-be történő végrehajtásáról történő
rendelkezés, az előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítvány
elbírálása, ha az előzetes letartóztatást a 136.§ (3) bekezdése alapján
az ügyész nem szünteti meg (130.§ (1) bekezdés, 131.§ (1) bekezdés,
133.§, 141. § (2) bekezdés. A hatályos jogszabályi rendelkezések alapján, a legsúlyosabb kényszerintézkedés
alkalmazása során szemléletváltásra van szükség a jogalkalmazó részéről
is. Az Alkotmány 55.§ (1) bekezdése alapjogként rögzíti a szabadság
és személyi biztonságot, amelyet korlátozni csak a törvényben meghatározott
okból és törvényes eljárás alapján lehet. 1. Az előzetes letartóztatás általános feltételei Az előzetes letartóztatás konjuktív feltételei az alábbiak: Az alapos gyanúnak a meglétéhez elegendő annak valószínűsítése,
hogy bűncselekmény történt és hogy annak elkövetője a gyanúsított.
Az alapos gyanú meglétét az egyes bizonyítékok bizonyító erejének
egybevetése nélkül kell tisztázni. A bíróság a bizonyítékokat annyiban
vizsgálhatja, hogy azok alapján a bűncselekményre vonatkozó alapos
gyanú megállapítható-e. Ugyanakkor szükséges a terhelt személyéhez kötődő konkrét tény adat, amelynek megléte megalapozza ezt a letartóztatási okot. A kényszerintézkedések meghosszabbítása során különös gonddal kell
vizsgálni a c.) pont megállapíthatóságát, mert a nyomozás előre haladtával
a terhelt ezen lehetőségei szűkülnek. Ugyanígy lehet hivatkozni a PKKB 2. Bny. VIII. 1682/2003. számú határozatára is, amelynek c.) pont szerinti indokolása kizárólag a törvény szövegének beemelésével történt. A másodfokú bíróság a 17.Bnyf. 1310/2003. számú végzésével indokainál fogva helyben hagyta a végzést. Helyesen döntött azonban a PKKB nyomozási bírája a 4.Bny. 40050/2003/2. számú határozatában, amikor a kényszerintézkedés elrendelésének okaként a c.) pontot is felhivta. A terhelt ellen kábítószer terjesztése miatt folyt a nyomozás, a tőle vásárlók és a neki értékesítő személyek felkutatása még folyamatban volt, így alappal következtetett a bíróság arra, hogy a nyomozóhatóság előtt még ismeretlen tettestársak befolyásolásával a bizonyítási eljárást veszélyeztetné. Példaértékűen megindokolt végzéssel utasította el a BKKB nyomozási bírája az hosszabbításra irányuló ügyészi indítványt az 1.Bny. 833/2003. számú ügyben. A nyomozóhatóság előterjesztése szerint 18 nap múlva a nyomozást befejezik, így a helyes elsőbírói álláspont szerint a gyanúsítottaknak már lehetőségük sincs az eljárást bármely eszközzel meghiúsítani vagy megnehezíteni (17. Bnyf. 1339/2003). A c.) pontra alapított letartóztatási oknak olyan konkrét tényeken kell nyugodnia, amelyek alapján ésszerűen lehet arra a következtetésre jutni, hogy a gyanúsított szabadlábon hagyása esetén tevőlegesen törekedne arra, hogy a bizonyítandó tények bebizonyíthatatlanokká váljanak (BH. 2002/428.). Helyesen mutatott rá a BKKB nyomozási bírája az 1.Bny. 818/2003/2.
számú határozatában, hogy a terhelt tagadásából – amihez joga van
– nem lehet befolyásolásra következtetni (17. Bnyf. 1444/2003). A fent kifejtettekből adódóan változatlan kívánalom, hogy a határozatok tartalmazzák azokat a konkrét tényeket és adatokat, amelyekből levont következtetések a c.) pont alkalmazását indokolják. 129.§ (2) bekezdés d.) pontja Az általam vizsgált ügyekben az eljáró nyomozási bíró az esetek többségében megjelölte a folyamatban lévő ügy elbírálása szempontjából szükséges előzményi adatokat vagy az adott bűncselekmény sorozatjellegéből következtetett a bűnismétlés reális veszélyére (pl. 3.Bny. 834/2003 – 17. Bnyf.1338/2003, Ün. 471/2003 – 17. Bnyf.1322/2003). Némi jogértelmezési zavar a PKKB nyomozási bíráinál volt tettenérhető,
amikor is számos határozatukban a büntetőeljárás hatálya alatti elkövetést
a.) pontnak minősítették, holott az a d.) pont szerinti feltétel körébe
vonható. Helyesnek tartom mindkét bíróság nyomozási bíróinak azt a gyakorlatát, hogy a meghosszabbító végzések azt tartalmazzák, hogy az alapos gyanú, a tényállás, a jogi minősítés és az előzetes letartóztatás különös okai nem változtak, majd megjelölik a különös ok fennállásának tényét és annak törvényhelyét. Ugyancsak megjelölik, hogy az elrendelésre mikor, milyen számú határozattal került sor (pl. 3. Bny. VIII.1522/2003- 17.Bnyf. 1312/2003, 2.Bny 608/2003- 17. Bnyf. 1326/2003.). A korábbi kollégiumi vizsgálat negatív megállapítása ellenére a PKKB nyomozási bírói körében változatlanul él az a gyakorlat, hogy a BH. 307/1991. sz. eseti döntésre hivatkozással, a meghosszabbítással egyidejűleg előterjesztett előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítvány elbírálását, a végzés indokolásában megjelölve, mellőzik. Az eseti döntés lényege, hogy külön határozatot nem kell hozni a szabadlábra helyezés tárgyában, de nem jelenti azt, hogy az indítványban felhozott indokok értékelés nélkül maradjanak (3.Bny VIII. 1534/2003- 17. Bnyf. 1311/2003.,3. Bny. IX. 1561/2003 – 17. Bnyf1373/2003.) Ezzel szemben a BKKB nyomozási bírái a határozat rendelkező részében
a meghosszabbítással egyidejűleg rendelkeznek az előzetes letartóztatás
megszüntetése iránti indítványok elutasításáról, majd az indokolásban
a különös feltételek részletezése mellett, a Be. 133. § (1) bekezdésére
hivatkozással utasítják azt el a (2.Bny. 581/2003 – 17. Bnyf. 1348/2003,
2.Bny.700/2003- 17. Bnyf. 1385/2003.). Megjegyzendő, hogy mind az elsőfokú, mind a másodfokú határozatok következetesen szabadlábra helyezési kérelemként jelölik az előzetes letartóztatás megszüntetési iránti indítványokat. Az előzetes letartóztatás tárgyában hozott másodfokú határozatok tükrében fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy-két, rendkívül szépen és alaposan megindokolt végzés kivételével, nem találtam utalást arra, hogy a védő milyen okból, mire hivatkozással jelentett be fellebbezést. és a végzés nem reflektált az érvekre. Az egyéb másodfokú határozatok mintájára a magam részéről elfogadhatónak tartanék egy olyan megoldást, hogy ha a védő írásban vagy a meghallgatáson szóban nem fejtette ki fellebbezésének részletes indokait – mert ebben az esetben erre kötelező a felülbírálat során kitérni – a másodfokon eljáró tanács akként fogalmazna, hogy “ a védő az ok megjelölése nélkül, az indítvány elutasítása végett jelentett be fellebbezést”. Köztudomású, hogy a legtöbb támadás a bíróságokat a védők részéről
az előzetes letartóztatás mechanikus intézése miatt éri. Ezektől a
támadásoktól csak akkor tudjuk az eljáró bírót megvédeni, ha nem szolgáltat
alapot – a sok esetben jogos – kritikára. Ennek pedig előfeltétele,
hogy minden szempontból megalapozott határozatok szülessenek. Azzal
is tisztában vagyok, hogy első és másodfokon is nagy munkateher hárul
a nyomozási bírókra. Ugyanakkor messzemenőkig meg kell felelnünk annak
a - a Be. szelleméből is adódó - nemzetközi elvárásnak, hogy az előzetes
letartóztatást csak kivételes eszközként, a szükségesség és arányosság
követelményének eleget téve alkalmazzuk.
5. A nyomozási bírák által felvetett jogértelmezési kérdések 1./ Álláspontom szerint a nyomozási bíró a meghallgatás eredményeként
még további különös feltételeket is megállapíthat, mint ahogy azt
is megállapíthatja, hogy az ügyész által megjelölt különös feltételek
közül nem mindegyik áll fenn. 2./ Álláspontom szerint erről nem kell külön határozni, mert a 146.§
(6) bekezdése értelmében az őrizetbe vétel elrendelésekor a terhelt
úti okmányát le kell foglalni. Ha az előzetes letartóztatás elrendelésére
sor kerül, az úti okmányt értesítéssel együtt meg kell küldeni az
útlevélhatóságnak, vagy visszavonása érdekében kell értesíteni a hatóságot.
Az óvadék célja tehát az előzetes letartóztatás elkerülése és egyben
a terhelt jelenlétének biztosítása az eljárási cselekményeknél. Az óvadék az új eljárásjogi törvény egyik legtöbb, eltérő jogértelmezésre
okot szolgáltató intézménye. Már a törvény hatályba lépése előtt,
és azóta is széleskörű vita folyt pl. a minden irányú fellebbezési
jog megengedhetőségéről, a kötelező ülés tartásáról vagy a kényszerintézkedés
elrendelhetőségéről, ha azzal egyidőben óvadék elfogadására is sor
kerül. 147.§ (1) bekezdése Ugyanezt az álláspontot fogadta el a Legfelsőbb Bíróság a 2003. december 1. napján kelt 2003. El.II.C.3/9. számú tájékoztatójának 6. oldalán. Álláspontom szerint a fent kifejtettek, ugyanezen indokkal alkalmazhatók
azokra az esetekre is, amikor az előzetes letartóztatás meghosszabbítására
tett ügyészi indítvánnyal egy időben óvadék felajánlására és elfogadására
is sor kerül. 147.§ (3) bekezdés 1. 2. A másodfokú bíróság határozatával nem értek egyet. A nyomozási bíró
végzésének indokolásában hivatkozik arra, hogy az alapos gyanú tárgyát
képező emberölés bűntettét a terhelt röviddel szabadulása után és
büntető eljárás hatálya alatt követte el, így a kényszerintézkedésnek
a d.) pont szerinti különös feltétele – a b.) ponton kívül – változatlanul
megállapítható. 3. A nyomozási bíró mindkét határozatában ülés tartása nélkül utasította
el a 129.§. (2) bekezdés b.) és c.) pontjaira alapított előzetes letartóztatás
megszüntetését és az óvadék elfogadására irányuló indítványt. A másodfokú
bíróság döntése értelmében az elsőfokú bíróságnak ülésen kellett volna
vizsgálni, hogy a letartóztatási okok változatlanul fenn állnak-e. 3./ Álláspontom szerint az alábbi feltételek együttes fennállása esetén
lehet ezt mérlegelni: Ebben az esetben is alakszerű határozatot kell hozni és a határozat ellen fellebbezésnek van helye, azonban a nyomozási bírónak végzésében csak arra kell hivatkoznia, hogy az indítvány érdemi elbírálását azért mellőzi, mert abban új körülményre nem hivatkoztak. A PKKB 5.Bny. 40.447/2004. számú és az 5.Bny. 40.137/2004. számú ügyében a nyomozási bíró az óvadék felajánlására irányuló indítványt – iratok alapján - elutasította, mert mindkét ügyben az előzetes letartóztatásnak a 129.§ (2) bekezdés b.) és c.) pontjában írt okai változatlanul fenn álltak. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság által is helyben hagyott előzetes letartóztatást meghosszabbító határozat jogerőre emelkedését követő 2-ik, illetve 4-ik napon nyújtotta be a védő az óvadék felajánlására irányuló indítványát. A nyomozási bíró végzése ellen, mindkét esetben fellebbezést terjesztettek elő. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a 17.Bnf. 860/2004/2.
számú határozatával az egyik végzést hatályon kívül helyezte és az
elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására kötelezte, mert ülés
tartása nélkül hozta meg döntését ( 2004. március 26-án kelt a II.fokú
döntés). A nyomozási bíró másik végzését (40.137/2004) a Fővárosi
Bíróság, mint másodfokú bíróság a 17.Bnf. 822/2004/2. számú végzésével
(kelt 2004. március 23-án) helyben hagyta. Összefoglalva a fent kifejtetteket: 1./ A felajánlott óvadék elfogadására irányuló indítványról ülésen kell dönteni, ha a nyomozati iratok vagy (és) az új körülményt tartalmazó indítvány alapján az óvadék elfogadásának helye lehet, vagy aggály merül fel a b.) ponton kívüli letartóztatási ok fennállását illetően 2./ Ülésen kívül, iratok alapján lehet dönteni, ha a rendelkezésre álló iratokból és az indítványból aggálytalanul megállapítható, hogy a gyanúsított előzetes letartóztatását nemcsak a b.) pont hanem a (2) bekezdés más pontja is (vagy kizárólag más pontok) indokolják és ez az indítvány elutasítását eredményezi 3./ Az indítványt nem kell érdemben elbírálni, ha nem hivatkozik új körülményre, figyelembe véve a korábbi felülvizsgálat időpontját és tartalmát és mindez aggálytalanul megállapítható
Az összefoglalóban megjelölt első két esetben a nyomozási bírónak indokolt határozatot kell hoznia. A határozat tartalmára nézve a Be. külön rendelkezéseket nem tartalmaz,
de álláspontom szerint elengedhetetlenül szükséges elemek az alábbiak: -részletesen kell indokolni az előzetes letartóztatás különös okait és nem csak a 129.§ (2) bekezdés a.),b.),c.) és d.) pontjainak felhívásával, hanem azok meglétének vagy megszűnésének szöveges megokolásával. A BKKB egyes nyomozási bíráinak elutasító határozataiból ezt hiányoltam ( pl. 3.Bny.404/2003, Bny. 652/2003, 962/2003), míg a PKKB nyomozási bírái a helyes gyakorlatot folytatják ( 1. Bny. 1007/2003, 3.Bny. 1035/2003). - ezt követően a határozatok indokolása annak függvénye, hogy a nyomozási
bíró az óvadék elfogadására irányuló indítványnak helyt adott vagy
azt elutasította. Az elutasító határozat esetében elegendő röviden
arra kitérni, hogy a fentiek alapján miért nem látta indokoltnak a
bíróság az indítványban foglaltakat és azt miért utasította el. - végül indokolni kell a megfelelő jogszabályhelyek felhívásával, az egyéb kényszerintézkedések elrendelésének indokoltságát, és minden egyéb intézkedést, figyelmeztetést, amelyet a végzés rendelkező része tartalmaz.
Az óvadék jogintézményének bevezetését ellenzők egyik legfőbb érve
az volt, az óvadék esetlegesen a jómódú, illetőleg gazdagabb, szervezett
bűnözés tagjainak kedvez, ezáltal növelheti a társadalmi egyenlőtlenséget
és csorbíthatja a törvény előtti egyenlőséget. A Be. 211. § (4) bekezdése már a kényszerintézkedés elrendelése és az előzetes letartóztatásnak a hat hónapon túli meghosszabbítása esetére is kötelező jelleggel előírja a gyanúsított személyi körülményeinek vizsgálatát, az óvadékkal kapcsolatos döntés során pedig a személyi körülmények figyelembe vételét (147.§ (1) bekezdés). Az általam vizsgált 78 ügyből 22 esetben fogadta el jogerősen a bíróság a felajánlott óvadékot, és a nyomozási bírák a fenti feltételeket maradéktalanul érvényesítették. A 22 ügyből valamennyi esetben a korábban elrendelt vagy meghosszabbított előzetes letartóztatás a 129.§ (2) bekezdés b) és c.) vagy csak b.) pontjára volt alapítva (egy esetben volt d ) pont is, de időközben a nyomozást megszüntették PKKB 2.Bny. 1411/2003). A nyomozási bírák a 129.§ (2) bekezdésének c.) pontjában foglalt különös feltételt az alábbi indokokkal mellőzték: - a nyomozás befejeződött, az iratismertetés időpontja ki van tűzve A személyi körülmények kapcsán az alábbiak nyertek értékelést: Az óvadék összegének meghatározásakor is érvényesítették a nyomozási
bírák az egyéniesítés követelményét. Az óvadék összegei az alábbiak
szerint alakultak: Az alapos gyanú tárgyát képező bűncselekmények is széles skálán mozognak. A nyomozási bírák valamennyi határozatukban meggyőző indokát adták, hogy az óvadék elfogadásának feltételei miért állnak fenn és annak összegszerűségét milyen körülményekre alapították. A BKKB nyomozási bíráinál észleltem, hogy az előzetes letartóztatás megszüntetésével és az óvadék elfogadásával egyidejűleg valamennyi ügyben házi őrizetet vagy lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el és az úti okmányt bevonták. Ezzel szemben a PKKB nyomozási bírái az útlevelet csak akkor vonták be, ha a gyanúsított külföldi állampolgár volt, vagy akkor alkalmaztak lakhelyelhagyási tilalmat, ha azt a terhelt személyi vagy családi körülményei indokolták. Tény, hogy a 147.§ (4) bekezdése lehetővé teszi , hogy a bíróság az óvadék elfogadásával egyidejűleg lakhelyelhagyási tilalmat, házi őrizetet vagy a terhelt úti okmányának elvételét is elrendelheti. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy az előzetes letartóztatással majdnem azonos súlyú, a szabadság lényeges fokú korlátozását jelentő házi őrizet és az óvadék együttes alkalmazása indokolt-e. Álláspontom szerint pl. szükségtelen volt a büntetlen előéletű, 54 éves, rendezett családi körülmények között élő, igazoltan beteg, önálló Kft-t működtető gyanúsítottnak 1 millió Ft óvadék ellenében a házi őrizetét és úti okmányainak az elvételét is elrendelni (BKKB. 1.Bny.967/2003). A Fővárosi Bíróság 14.Bnyf. tanácselnöke a kollégiumi vizsgálat kapcsán készített írásbeli észrevételeiben kifejtette, hogy “ez a kétszeres biztosítás túlzott és megítélésem szerint nem szolgálja azt a célt, melyet az óvadék bevezetésével a törvényalkotó elgondolt.”. Véleményét osztom azzal a megjegyzéssel, hogy sajnálatosan valamennyi felülbírált ügyben változtatás nélkül helyben hagyta az elsőbírói döntést, egyetlen esetben sem mellőzte a házi őrizet elrendelését és erre nézve nem adott alkotó iránymutatást a nyomozási bíróknak. Összegezve álláspontomat: Az óvadék elfogadásával egyidejűleg alkalmazott szabadságkorlátozó intézkedések során is – az adott ügy konkrét sajátosságainak figyelembe vételével – messzemenőkig érvényesíteni kell az egyéniesítés követelményét és ezen intézkedések alkalmazása nem válhat automatizmussá. Amennyiben pedig a bíróság alkalmazza a szabadságkorlátozó intézkedéseket, a jogszabályhely megjelölésén és a törvény szövegén kívül azt konkrétan, a körülményekre hivatkozással meg kell indokolnia.
Az általam vizsgált ügyek közül 11 esetben adott helyt az felajánlott óvadék elfogadására irányuló indítványnak a nyomozási bíró, amelyet a másodfokú bíróság megváltoztatott. Az esetek többségében szervezett, több gyanúsítottat felölelő, szerteágazó bűncselekmény sorozat képezte az alapos gyanú tárgyát, a nyomozás még viszonylag kezdeti szakaszában volt, a teljes elkövetői kör felderítése, a tárgyi bizonyítási eszközök felkutatása folyamatban volt. Így a másodfokú bíróság álláspontja szerint a 129.§ (2) bekezdés c.) pontjában írt letartóztatási ok változatlanul fennáll (BKKB 3. Bny. 762/2003 – 22.Bnyf. 532/2003, 3. Bnyf.829/2003- 22.Bnyf.531/2003, 1.Bny 553/2003-17.Bnyf. 846/2003, PKKB: 3.Bny 729/2003- 21.Bnyf.358/2003). Okot szolgáltatott az elsőbírói döntés megváltoztatására az a körülmény is, hogy az alapos gyanú tárgyát képező cselekmény kiemelkedő tárgyi súlya a kedvező személyi körülmények ellenére sem indokolja az óvadék elfogadása mellett az előzetes letartóztatás megszüntetését (1.Bny.574/2003 – 17.Bnyf. 952/2003). A Fővárosi Bíróság másodfokú tanácsa 2003. szeptember 16-án kelt határozatában azért változtatta meg az elsőbírói döntést, mert a nyomozási bíró 150.000,- Ft-ban állapította meg az óvadék összegét és ez az összeg nem alkalmas annak valószínűsítésére, hogy a gyanúsított az eljárási cselekményeknél megjelenik (24. Bnf. 682/2003). Ezt a problémát feloldotta a Legfelsőbb Bíróság sokat idézett tájékoztatója, amely az óvadék tárgyában hozott döntés minden irányú, és bárki részéről történő fellebbezés megengedhetősége mellett foglalt állást. A nyomozási bírák által felvetett jogértelmezési kérdések 1./ Az előzetes letartóztatást elrendelő vagy hosszabbító határozat elleni fellebbezéssel egyidejűleg óvadék elfogadására irányuló indítvány is érkezik, mi a teendő? Az egyik álláspont szerint a másodfokú bíróság az óvadék ellenében szabadlábra helyezési indítványt az előzetes letartóztatás elleni fellebbezést elbíráló végzésében bírálja el, és ha az óvadék engedélyezését a törvény kizárja, az indítványt elutasítja. E – másodfokon hozott- végzés ellen fellebbezésnek helye nincs. Ha az óvadék engedélyezését a törvény nem zárja ki, a másodfokú bíróság az indítványt ülésen bírálja el (147.§ (3) bekezdés), és a végzése ellen a 382.§ alapján fellebbezésnek van helye. Ezzel ellentétes vélemény szerint, amelyet az ítélőtáblai határozatok
9. számú jogesete is megerősít, az óvadékról az elsőfokú bíróságnak
(nyomozási bírónak) kell dönteni az alábbi indokokra figyelemmel: A magam részéről ez utóbbi megoldást tartanám követendőnek, mert a fellebbezési jogosultságot nem szűkíti és hatáskört sem von el az elsőfokú bíróságtól.
A gyanúsított és a védő jogosult indítványozni az óvadék elfogadását. Az indítványozónak az ülésen jelen kell lenni, mert mulasztása esetén az indítvány visszavonását kell vélelmezni (211.§ (2) bekezdés). Jelen kell továbbá lenni annak a terhelten kívüli más személynek, aki az óvadékot felajánlotta, mert a 147.§ (3) bekezdése értelmében a bíróságnak meg kell hallgatnia. Az ülésen az általános szabályok szerint – 234.§ (4) bekezdés)- az ügyésznek is részt kell venni. A törvény egyedül arra nyújt lehetőséget, hogy az ülés a szabályszerűen értesített védő távolmaradása esetén is megtartható (147.§ (3) bekezdés utolsó mondata). A vádirat benyújtását követően, az óvadék tárgyában tartott ülésen, ha a bíróság tanácsban jár el, az ülnökök részvétele kötelező (234.§ (4) bekezdés). A vádirat benyújtása előtt, az óvadék tárgyában tartott ülésen – ha az előzetes letartóztatás időtartama az egy évet meghaladta – a megyei bíróság bírája egyesbíróként, a nyomozási bíróra vonatkozó szabályok szerint jár el. Az egy éven túli előzetes letartóztatás meghosszabbítása tárgyában
tartott ülésen a meghatalmazott védőt ügyvédjelölt is képviselheti
az alábbi indokok alapján: 3./ Az előzetes letartóztatás meghosszabbítása tárgyában benyújtott
ügyészi indítványról másolat készítése és kiadása a védő részére. 4./ A Be. 214.§ (1) bekezdésében foglalt három napos határidő nem
tartható. A határozatok formája X Y gyanúsított – személyi adatok – tekintetében a védő által előterjesztett óvadék felajánlására vonatkozó indítványát elfogadja és a gyanúsított előzetes letartóztatását a befizetett óvadék ellenében megszünteti. Az óvadék összegét ……..( azaz……..) forintban állapítja meg. Az óvadék letevését felajánló A.B.( cím) a bíróság által jogerősen elfogadott óvadékot a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatalánál a letétkezelőként készpénzben fizetheti be. Az óvadékot letevő elveszti a jogát az óvadék összegére, ha a gyanúsított az eljárási cselekményeken idézés ellenére nem jelenik meg, illetve előzetes letartóztatásának más indoka is felmerül. Az óvadék befizetéséről szóló értesítés bíróságra érkezését követően a gyanúsítottat azonnal szabadlábra kell helyezni. Indokolás
l./ Alkalmazásának két együttes feltétele van: A nyomozási bírónak a zár alá vétel elrendelésekor fokozottan kell
vizsgálni: a./ Felmerül a kérdés, hogy a vagyonelkobzás megalapozottsága körében a nyomozási bírónak csak azt kell vizsgálni, hogy egyáltalán felmerülhet-e vagyonelkobzás az ügyben ( és akkor automatikusan átveszi az ügyészi indítvány) , vagy a Btk. 77/B.§- ban meghatározott feltételek fennállását is a vizsgálódás körébe kell vonnia. Álláspontom szerint ez utóbbi a helyes megoldás. Mellőzte a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a zár alá vétel
elrendelését arra a lakossági folyószámlára, amelynek tulajdonosa
– a védelem által igazoltan – a IV.r. gyanúsított édesanyja volt (
5.Bny.40018/2003- 17.Bnyf.1308/2003). Nehezíti a nyomozási bíró ilyen irányú mérlegelési tevékenységét az a körülmény is, hogy sok esetben – biztonsági intézkedés hiányában – a gyanúsított és védője a zár alá vétel elrendeléséről csak a határozat kézhezvétele után értesül és így a fellebbezésében hivatkozhat a fenti okokra. Ekként a másodfokú bíróság kerül abba a helyzetbe, hogy a fellebbezésben előadottakat mérlegelhesse. Amennyiben a fent kifejtettekkel egyetértenek, akkor joggal várható el az ügyészi indítványoktól, hogy valószínűség szintjén tartalmazzanak összefüggéseket a bűncselekmény elkövetése és a vagyon eredete között. Annál is inkább, mert a nyomozási bírót – ha az ügyész az indítványozó – az ügyésznek kell olyan helyzetbe hozni, hogy a megalapozott döntéséhez szükséges bizonyítékok, nyomozati iratok a rendelkezésére álljanak. Ebben az esetben a nyomozási bíró nem kötelezhető arra, hogy az indítvány hiányosságait különböző megkeresésekkel pótolja. Az ügyészi indítvány megalapozatlansága pedig annak elutasítását vonhatja maga után. Az általam vizsgált ügyek túlnyomó többségében a terhelt vagyonára
vagy vagyonának meghatározott részére rendelte el a nyomozási bíró
a zár alá vételt. Felmerül azonban a kérdés, hogy haszonélvezeti jogra, lízingelt személygépkocsira,
kölcsön fedezetét biztosító zálog joggal terhelt vagyonra vagy betéti
társaság vagyonára elrendelhető-e zár alá vétel. A PKKB 4.Bny.40038/2003/3. számú, illetve a Fővárosi Bíróság, mint
másodfokú bíróság 17.Bnf. 1472/2003/2. számú jogerős határozatával
zár alá vételt rendelt el a gyanúsított Bt. vagyonából az őt megillető
üzletrészre. Amennyiben a betéti társaság tagja vonatkozásában zár alá vételt rendel el a bíróság, akkor az elrendelésről rendelkező határozat az alábbiak szerint fogalmazható : “A .... bíróság ....betéti társaság .....tagja tagsági jogviszonyának megszűnésekor a .... tagnak járó összes kifizetésre, járandóságára a zár alá vételt elrendeli.” (Fővárosi Ítélőtábla 2003.EL.II.C.9/3/17. sz. Tájékoztatója). Ezzel ellentétben a korlátolt felelősségű társaság üzletrésze lényegében forgalomképes részesedés, amely az elkövető birtokában lévőnek tekinthető. A lízing szerződés a Ptk.-ban nem nevesített u.n. atipikus jogügylet, a bérlet és az adás vétel elemeit vegyíti. A jogviszony tartalma alatt a lízingbe adott dolog a lízingbe adó tulajdonában marad. A lízingbe vevő tartozásának kielégítése érdekében tehát a végrehajtás során a lízingtárgy a futamidő alatt nem értékesíthető. A polgári jogászok véleménye szerint ebből az is következik, hogy a lízingbe vevővel szemben erre a dologra bűnügyi zárlat nem rendelhető el, illetve a vagyonelkobzás sem jöhet szóba. Amennyiben az ilyen vagyontárgyra mágis bűnügyi zárlattot vagy vagyonelkobzást
rendelnek el, a dolog tulajdonosa igénypert indíthat a vagyontárgy
foglalás alól való feloldása végett. A haszonélvezeti jog nem vonható végrehajtás alá annak ellenére, hogy a haszonélvezeti jog is vagyoni értékű jog. A Vht. azonban nem tartalmaz szabályt sem a haszonélvezeti jog lefoglalására, sem annak végrehajtására. Ugyanakkor mód van a haszonélvezeti joggal, bérleti joggal, zálogjoggal terhelt vagyontárgy végrehajtsá alá vonására. A zálogjogosult követelésének kielégítése azonban megelőzi a büntető eljárásban az adóssal szemben megállapított, az állam javára fizetendő összeg, a vagyonelkobzásból eredő követelések kielégítését. Az erre vonatkozó szabályokat a Vht. 165.§.,169.§ és 170.§-ai tartalmazzák. Összefoglalva megállapítható, hogy a zár alá vétel elrendelése a vagyontárgyak forgalomképességét illetően összetett jogi probléma, amely sok esetben túlmutat a büntető anyagi és eljárásjogi rendelkezéseken és a nyomozási bírótól egyéb jogterületek alapos tanulmányozását is igényli. A 159.§ (2) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy a zár alá vételt ne csak a terhelttel szemben rendelje el a nyomozási bíró. Ugyanis, ha vagyonelkobzás elrendelésének van helye, a zár alá vétel elrendelhető arra a vagyonra vagy vagyontárgyra nézve is, amelyet nem a terhelt birtokol. A PKKB. 4.Bny.40.025/2003 és a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 23.Bnf. 54/2004. számú határozatában részletesen kifejti, hogy a Btk.77/B.§ (2) bekezdése értelmében a vagyonelkobzást a bűncselekmény elkövetéséből eredő, elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is el kell rendelni, amellyel más gazdagodott, tehát az elkövetői körön kívül eső harmadik személyekkel szemben is. A vagyonelkobzás nemcsak akkor rendelhető el, ha a vagyon megszerzője tudott a vagyon eredetéről, hanem annak van jelentősége, hogy a vagyonnal gazdagodott, vagyis azt akár visszterhesen, akár ingyenesen megszerezte (az (5) bekezdés b./ pontja azonban gondoskodik a vagyont jóhiszeműen és ellenérték fejében megszerző személy érdekeinek védelméről). A jogerős határozat indokolása azzal egészítendő ki, hogy a (2) bekezdés esetében a vagyonelkobzást és ekként a zár alá vételt gazdálkodó szervezettel szemben is ki lehet mondani, ha ennek feltételei fennállnak, azaz visszterhesen vagy ingyenesen szerzett vagyonnal a gazdálkodó szervezet gazdagodott. Nincs jelentősége annak, hogy a gazdálkodó szervezet ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagjának vagy tisztségviselőjének a megszerzett vagyon eredetéről tudomása volt-e, kivéve az (5) bekezdés b.) pontjának esetét (arra a vagyonra, amelyet jóhiszeműen, ellenérték fejében szereztek).
Törvényesen utasította el a BKKB Bny 228/2003, illetve a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 17.Bnyf. 1143/2003. számú határozatában a magánfél - - egyébként saját tulajdonában lévő ingatlanára - zár alá vétel elrendelésére irányuló indítványát azzal, hogy a nyomozás ismeretlen tettes ellen folyik és a 159.§ alapján csak az ismert gyanúsított vagyonára nézve lehet zár alá vételt elrendelni. Érdekes jogi problémát vet fel a PKKB. 5.Bny.40.096/2003/4. számú
határozata. A nyomozási bíró az ügyészi indítványt megalapozatlanság címén elutasította. Álláspontja szerint az ügyésznek – amennyiben véleménye szerint a biztosítási intézkedésnek a törvényi feltételei hiányoztak - Be. 28.§ (4) bekezdés c.) pontja alapján a nyomozó hatóság határozatát hatályon kívül kellett volna helyezni. Ezt az okfejtést támasztja alá a 11/2003 (ÜK.7.) L.Ü. utasítás 29.§-a is, amely szerint, ha a nyomozó hatóság a biztosítási intézkedést törvénysértően vagy megalapozatlanul rendelte el, az ügyész a biztosítási intézkedést hatályon kívül helyezi és ennek végrehajtására a nyomozó hatóságot egyidejűleg utasítja. Egyebekben a védő nem is terjesztett elő zár alá vétel elrendelésére
indítványt, csak biztosítási intézkedés elrendelése végett fordult
a nyomozó hatósághoz, így a nyomozási bírónak nem is lett volna lehetősége
az indítvány felől dönteni. c./ Zár alá vétel elrendelésének az a.) és c.) pontokban kifejtetteken
túl csak akkor van helye, ha a rendelkezésre álló tényekre figyelemmel
a kielégítés meghiúsításának veszélye megállapítható. Törvényesen döntött a PKKB nyomozási bírája az 5.Bny.40024/2003. számú határozatában, amikor a vámorgazdaság bűntette miatt indult nyomozás során a gyanúsítottól lefoglalt készpénzt, amelyet további csempészett vámárú megszerzésére kívánt felhasználni, a Btk. 77/B.§ (1) bekezdés d.) pontjára figyelemmel zár alá vette. Döntését a a másodfokú bíróság 17. Bnyf. 1275/2003. szám alatt helyben hagyta.
Hasonló döntést tartalmaz a PKKB 7.Bny.40020/2003/4. számú határozata is, ahol a nyomozási bíró azért utasította el a magánfél indítványát, mert a gyanúsított tulajdonában lévő, a forgalomból kivont roncs személygépkocsi a bűncselekménnyel okozott kár nagyságához viszonyítva (20 millió Ft) kielégítési alapul igen elenyésző mértékben szolgálhat. Gyakorlatban felmerülő kérdés, hogy kell-e érdemben határoznia a
nyomozási bírónak a zár alá vétel elrendelése irányuló ügyészi indítványról,
ha a nyomozás határideje lejárt és a hosszabbító vagy megszüntető
határozatot az ügyész elmulasztotta az iratokhoz csatolni. Ha a nyomozási bírónak megküldött iratokból az állapítható meg, hogy a nyomozás határideje hosszabbítás nélkül lejárt, de még két éven belül van a nyomozás, az iratok visszaküldésével, vagy átirattal fel kell hívni az ügyészt, hogy a hosszabbítást elrendelő határozatot pótlólag csatolja. Miután az ügyész indítványt nyújtott be a zár alá vétel elrendelésére, feltételezhető, hogy az ügyészi szándék is a nyomozás folytatására irányul. A határozat megküldését követően kerül a nyomozási bíró olyan helyzetbe, hogy az indítvánnyal érdemben tudjon foglalkozni. A BKKB nyomozási bírái ezt a gyakorlatot követik. Amennyiben a nyomozási bíró azt észleli, hogy a meghatározott személy ellen folyó nyomozás elrendelésétől számított két év eltelt, az ügyészi indítványt törvényi előfeltételek hiányában el kell utasítani. Ez következik abból a jogszabályi rendelkezésből, hogy ebben az esetben a zár alá vétel feloldása is kötelező (159.§ (4) bekezdés a./. pont).
Ezzel szemben a Budapesti X-XVII. Kerületi Ügyészség, a Budapesti V-XIII. kerületi Ügyészség, a Budapesti VIII. kerületi Ügyészség minden esetben részletes ügyészi indítványt mellékel az iratokhoz. Anélkül, hogy tovább nehezíteném a nyomozási bírók amúgy sem könnyű
helyzetét, álláspontom szerint a 159.§ (3) bekezdése alapján az indítványtételi
kötelezettség csak a magánfelet terheli.
Egyetértek a PKKB nyomozási bíráinak azon megállapításával, hogy
a zár alá vétel elrendelése tárgyában bejelentett fellebbezésnek nincs
halasztó hatálya. Mára már kialakult az a gyakorlat, hogy az elrendelt zár alá vétel foganatosítása végett a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. Törvény alapján a nyomozási bíró a gyanúsított lakóhelye szerint illetékes megyei bíróság végrehajtó irodáját keresi meg 2 példány eredeti aláírással ellátott jogerős határozat megküldésével. A PKKB nyomozási bírája aggályát fejezte ki, hogy adatvédelmi szempontból nem helyes, hogy a gyanúsítottak a végzés kézhezvételével értesülnek társaik vagyonára vonatkozó – számlaszámokra is kiterjedő - vagyoni helyzetéről és ezért minden gyanúsítottra külön-külön végzést kellene hozni. Nem osztom teljes egészében a bírói véleményt, mert a bíróság számtalan olyan határozatot kézbesít a terhelteknek, amely a társaikra nézve – adatvédelmi szempontból – lényeges adatokat tartalmaz. Ugyanakkor jelentős munkaterhet is jelentene a nyomozási bíráknak, hogy minden gyanúsítottra külön határozatot szerkesszenek. Anyagi jogi kérdések A külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. törvény és a korábban hatályban volt Be. rendelkezései között jelentős eltérések mutatkoztak, amely eltérő jogalkalmazói gyakorlatot eredményezett. A 2002. évi I. törvény részben a külföldre utazásról szóló törvényt, részben a hatályos Be.-t módosítva megteremtette az összhangot, de a joggyakorlatban – az általam vizsgált ügyek alapján – változatlanul ellentmondásos a jogértelmezés és ez nemcsak a nyomozási bírói határozatokban, hanem az egyes másodfokú tanácsok döntéseiben is megnyilvánul (megjegyzendő, hogy ez a megállapítás az ügyészi gyakorlatra is érvényes). Az úti okmány elvételének célja annak biztosítása, hogy a terhelt az eljárási cselekményeknél jelen legyen és az ország elhagyásával ne akadályozza a büntetőeljárás lefolytatását. E kényszerintézkedés alkalmazása részben mérlegeléstől függ, részben járulékos módon kötelező. A helyes és egységes jogértelmezés kialakítása érdekében a külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. törvény vonatkozó rendelkezéseit a Be szabályai mellett, azzal párhozamosan kell vizsgálni. Az 1998. évi XII. törvény 16.§ (1) bekezdése értelmében nem utazhat külföldre: b.) aki a büntetőeljárás keretében előzetes letartóztatásban, őrizetben, kiadatási őrizetben, kiadatási letartóztatásban van, illetőleg ideiglenes kényszergyógykezelés alatt áll: c.) aki lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet vagy úti okmány elvételének
hatálya alatt áll: 19.§ (1) bekezdés: Az útlevél hatóság az úti okmány kiadását megtagadja vagy az úti okmányt visszavonja, ha a.) a 16.§ (1) bekezdése alapján külföldre utazást korlátozó rendelkezés áll fenn. (Az 1998. évi XII. tv-ből csak azokat a rendelkezéseket emeltem ki, amelyek a vizsgálat szempontjából relevánsak). A Be. 146. §-ának rendelkezése tehát szétválasztja a külföldre utazásról
szóló törvény alapján a törvény erejénél fogva beálló külföldre utazási
tilalmat, mivel a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések
esetén maga az útlevél törvény rendelkezése alapján nem utazhat külföldre
a gyanúsított (járulékos módon kötelező az alkalmazása).
A Be. 146.§ (1) bekezdése értelmében az úti okmány elvételének két
együttes feltétele van: A két feltétel fennállása esetén a nyomozási bíró mérlegelési jogköre dönteni a kényszerintézkedés alkalmazása felől. Az úti okmány elvétele kapcsán tehát a tényleges kényszerintézkedés alkalmazásáról akkor beszélünk, ha a 146.§ (1) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén a nyomozási bíró mérlegelése alapján kerül sor az elrendelésre. Az úti okmány elvételének elrendelésére a vádirat benyújtása előtt
kizárólag a nyomozási bíró jogosult és kizárólag ügyészi indítványra
járhat el. A Be. 130.§ (2) bekezdése alapján a bíróság az előzetes letartóztatás helyett kizárólag lakhelyelhagyási tilalmat vagy házi őrizetet rendelhet el. Az úti okmány elvételére azonban csak ügyészi indítványra van lehetőség ( házi őrizet vagy lakhelyelhagyási tilalom esetén az úti okmány elvétele a később kifejtésre kerülő indokok alapján nem a bíróság hatásköre). A nyomozási bíró egyetlen esetben rendelkezhet az úti okmány elvételéről ügyészi indítvány nélkül. A Be.147.§ (4) bekezdése alapján a bíróság az óvadék elfogadásával egyidejűleg lakhelyelhagyási tilalmat, házi őrizetet, valamint a terhelt úti okmányának elvételét is elrendelheti. A Be. 146.§ (1) bekezdésében foglalt kényszerintézkedés alkalmazása esetén az úti okmány elvételének elrendelése a nyomozási bíró hatásköre, a tényleges végrehajtása pedig az útlevélhatóság feladata. Ezért a nyomozási bíró a határozat jogerőre emelkedését követően az úti okmány visszavonása érdekében köteles – a jogerős határozat megküldésével – megkeresni az útlevélhatóságot a végrehajtás foganatosítása érdekében. b./ Az úti okmány elvétele az útlevél törvény alapján A Be. és az útlevél törvény összevetéséből megállapítható, hogy sajátos szabályok érvényesülnek, ha a nyomozási bíró személyi szabadságot érintő kényszerintézkedést rendel el. Az 1998. évi XII. törvény fentiekben idézett rendelkezése alapján amennyiben a nyomozási bíró előzetes letartóztatást, ideiglenes kényszergyógykezelést, lakhelyelhagyási tilalmat vagy házi őrizetet rendel el, a gyanúsított e törvény erejénél fogva kerül a külföldre utazási tilalom hatálya alá. Amennyiben tehát a fenti kényszerintézkedések valamelyikének elrendelésére sor kerül, a nyomozási bírónak határozatában nem kell külön rendelkezni az úti okmány elvételéről, mert a külföldre utazás tilalma ipso iure beáll. Ebben az esetben tehát nincs helye bírói mérlegelésnek. Tévedett a nyomozási bíró, amikor – az ügyészi indítványnak helyt adva – a gyanúsított előzetes letartóztatását elrendelte és egyben rendelkezett az úti okmány elvételéről is (Budapesti VI. és VII. kerületi Ügyészség B.VI-VII. 7117/2003 - 4.Bny.40.040/2003, Budapesti XIV. és XVI. Kerületi Ügyészség B.XIV.4129/2003 - 3.Bny.1064/2003 ). Ez utóbbi határozat ellen a gyanúsított és védője fellebbezést jelentett be, amelyet a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 26. Bnf. 615/2003/2. szám alatt helyben hagyott, nem korrigálva az úti okmány elvételét elrendelő téves elsőbírói döntést. Hasonlóan téves döntés született a PKKB 1.Bny.949/2003- 28.Bnf.1720/2003. számú ügyben is. A nyomozási bírónak a határozat jogerőre emelkedését követően haladéktalanul
értesítenie kell az útlevélhatóságot az úti okmány visszavonása érdekében.
Amennyiben az úti okmány a nyomozási bíró rendelkezésére áll, azt
az értesítéssel egyidejűleg kell megküldeni az útlevélhatóságnak. A 146.§ (6) bekezdése és az 1998. évi XII. törvény 19. §.(4) bekezdése értelmében az őrizetbe vétel elrendelése esetén az úti okmányt le kell foglalni. Összefoglalva a nyomozási bíró feladatait az úti okmány elvételének elrendelésével kapcsolatban : 1./ Az őrizetben vétel megszüntetésével egyidejűleg a lefoglalt úti okmányt a gyanúsítottnak vissza kell adni . 2./Amennyiben az őrizetbe vétel úgy szűnik meg, hogy a nyomozási bíró előzetes letartóztatást, házi őrizetet, lakhelyelhagyási tilalmat, ideiglenes kényszergyógykezelést rendel el, nem kell külön határozatot hozni az úti okmány elvételéről, hanem az útlevélhatóságot csak értesíteni kell a kényszerintézkedések elrendeléséről és amennyiben az útlevél rendelkezésre áll, azt részükre meg kell küldeni. 3./ Amennyiben az őrizet úgy szűnik meg, hogy a gyanúsítottal szemben egyik szabadságelvonást érintő kényszerintézkedést sem rendeli el a nyomozási bíró, de az úti okmány elvételének a 146.§ (1) bekezdése alapján a feltételei fennállnak, az erről szóló határozat meghozataláig az úti okmány visszatartható. Az elvételről szóló határozatot a nyomozási bírónak – ügyészi indítványra- az őrizetbe vétel megszűnését követő 72 órán belül, ülésen meg kell hoznia.
5./ Amennyiben a gyanúsítottal szemben alkalmazott kényszerintézkedések – előzetes letartóztatás, lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet, ideiglenes kényszergyógykezelés- teljes egészében megszűnnek, az úti okmány elvételének elrendelésére – kivéve az óvadék elfogadásának esetét – csak ügyészi indítványra van helye.
a.) A PKKB és a BKKB nyomozási bírái között eltérő gyakorlat alakult ki abban a kérdésben, hogy az úti okmány elvétele tárgyában kitűzött ülés megtartható-e a szabályszerűen értesített gyanúsított távollétében vagy az ülést el kell halasztani és döntés csak a gyanúsított személyes megjelenése esetén hozható. A BKKB nyomozási bírója a 3. Bny. 1077/2003. számú ügyben megállapította, hogy a gyanúsított nem jelent meg, az ülés megtartásának akadálya van és az iratokat újabb ügyészi indítványra nyilvántartásba helyezte. Az ügyészség - a korábbi tartalommal - az ügyészi indítványt ismét benyújtotta, majd a nyomozási bíró ülésen – amelyen már a gyanúsított is megjelent – döntött az úti okmány elvételéről. Ezzel szemben a PKKB nyomozási bírája, miután az ügyész bejelentette, hogy a gyanúsított szabályszerű értesítése megtörtént, távollétében, ülésen döntött az úti okmány elvétele tárgyában. A Be. 210.§ (1) bekezdésének helyes értelmezése szerint, amelyet a Fővárosi Ítélőtábla Büntető Kollégiumának 2003.El.II.C.9/3/17. számú tájékoztatója is megerősít - ha a szabadlábon lévő gyanúsított személyes megjelenéséről az ügyész nem tudott gondoskodni, ez nem akadálya az eljárás lefolytatásának. Az úti okmány elvétele tárgyában tartott ülésen a gyanúsítottnak nem kell részt vennie, ha szabályszerű értesítése megtörtént (211.§ (3) bekezdés). Amennyiben pedig a gyanúsított ismeretlen helyen tartózkodik és felkutatására tett intézkedések sem vezettek eredményre, vizsgálni kell, hogy fennállnak-e az előzetes letartóztatás általános és különös feltételei. Ebben az esetben oka fogyottá válhat az úti okmány elvételéről való döntés. b.) A 146.§-ban foglalt kényszerintézkedés alkalmazásáról rendelkező határozatok között különbséget kell tenni aszerint, hogy a gyanúsított magyar vagy külföldi állampolgár. Magyar állampolgár gyanúsított esetében az úti okmány elvételét kell elrendelni, míg külföldi állampolgár gyanúsított esetében – ha részére biztosíték letételét az ügyész nem engedélyezte – az úti okmány visszatartásáról kell rendelkezni. A határozatok szerkesztésével kapcsolatban változatlan elvárás, hogy
tartalmaznia kell: Az úti okmány elvétele az 1998. évi XII. törvény rendelkezéseiből adódóan közvetlenül a közigazgatásra állapít meg kötelezettségeket, ezért a büntetőeljárásban nincs is időtartama. Ebből adódóan a nyomozási bírói határozat rendelkező részében indokolatlan kimondani, hogy “ A bíróság az úti okmány elvételét az eljárás jogerős befejezéséig rendeli el”. A vizsgálat során tapasztaltam, hogy sok esetben a védő a nyomozási bíróhoz nyújtja be a külföldre utazás tilalma alatt álló gyanúsított érdekében az utazás engedélyezése iránti kérelmét. A nyomozási bírók – helyes gyakorlatuk szerint – a kérelmet az ügyészséghez továbbítják, mert a vádirat benyújtásáig az ügyész adhatja hozzájárulását ahhoz, hogy az útlevélhatóság, mint engedélyező hatóság méltányosságból megadja a kiutazási engedélyt (a vádirat benyújtása után az ügyben eljáró bíró értesíti álláspontjáról az útlevélhatóságot, de a döntési jog ebben az esetben is az útlevélhatóságot illeti). A házi őrizet az előzetes letartóztatáshoz nagyon közel álló kényszerintézkedés,
amely jelentősen befolyásolja a gyanúsított személyi szabadságát és
lényegében csak a végrehajtás módjában különbözik a legsúlyosabb szabadságelvonó
intézkedéstől. Valamennyi nyomozási bírói határozat rendelkező része a törvénynek megfelelően megjelöli azt a lakást, amely a kényszerintézkedés tartalma alatt a gyanúsított tartózkodási helyét jelenti. Ahol szükséges ott a nyomozási bíró meghatározza azt a célt vagy időpontot is, amely fenn álltakor a gyanúsított a kijelölt lakást elhagyhatja pl. hatósági idézés, vagy orvosi ellátás, amelyet utólag igazolnia kell. A BKKB nyomozási bírói határozatuk rendelkező részében nevesítik
a rendőrség azon kötelezettségét, hogy a házi őrizet szabályainak
betartását a napi járőrszolgálat keretében, alkalomszerűen kell ellenőrizni
(3. Bny. 6/2004, 88/2004). Álláspontom szerint ennek a rendelkező
részben történő kiemelésére nincs feltétlenül szükség, mert a házi
őrizet végrehajtásáról szóló 6/2003 (IV.4.) IM-BM együttes rendelet
3.§ (1) bekezdése szerint a rendőrség a házi őrizet előírása megtartásának
ellenőrzését elláthatja járőr útján, esetei ellenőrzéssel. A 2002. évi I. törvény kiiktatta a bíróság figyelmeztetési kötelezettségét
a kényszerintézkedéssel kapcsolatos szankciókat illetően, így a nyomozási
bírói határozatok ezt nem is tartalmazzák. A házi őrizet meghosszabbításával kapcsolatban a legélesebb eljárásjogi kérdés, hogy a házi őrizet 6 hónapon túli meghosszabbítása ülésen vagy ülésen kívül, iratok alapján történjen-e. A nyomozási bírák egységes álláspontja szerint a házi őrizet hat hónapot meghaladó hosszabbítása esetén nem kötelező az ülés tartása. A Fővárosi Bíróság másodfokú tanácsa és magam is osztom ezt a véleményt. A Be. 210.§ (1) bekezdés a-e.) pontja taxatíve megjelöli azokat az eljárásokat, amelyek tárgyában csak ülésen lehet határozni. Ezek között a házi őrizettel kapcsolatban csak annak elrendelése szerepel. Kizárólag az előzetes letartóztatásnál emeli ki a törvény, hogy 6 hónapot meghaladó hosszabbítása esetén az ülés tartása kötelező. A jogszabály értelmezéséből adódóan tehát, törvényesen járnak el a nyomozási bírók akkor, amikor iratok alapján döntenek a házi őrizet 6 hónapon túli meghosszabbítása kérdésében. Természetesen, amennyiben úgy ítélik meg, hogy a rendelkezésre álló iratok nem elegendőek ahhoz, hogy döntésük megalapozott legyen, a 210.§ (4) bekezdése alapján határozatukat a hatáskörükbe tartozó valamennyi egyéb kérdésben, ülésen is meghozhatják. Kizárólag a teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy amíg a vádirat benyújtása előtt az ügyész dönt a lakhelyelhagyási tilalom részleges feloldásának kérdésében (137.§ (7) bekezdés), addig a házi őrizetre vonatkozó előírások módosítására – eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában - kizárólag a nyomozási bíró jogosult.
A büntető eljárás vádelőkészítési szakasza a nyomozás megszüntetésével
vagy vádemeléssel érhet véget. Az általam vizsgált ügyekben a nyomozás folytatását rendelte el a nyomozási bíró, ha újabb bizonyíték merült fel. A BKKB 2.Bny 1103/2003. számú ügyben egy – korábban ki nem hallgatott- tanú felismerte a gyanúsítottban az egyik elkövetőt. Új bizonyíték alapján történt a nyomozás folytatásának elrendelése a PKKB 5.Bny.40.105/2003, 40.064/2003. számú ügyekben is. A nyomozás folytatását rendelte el a nyomozási bíró a PKKB 5.Bny.40.087/2003. számú ügyben, ahol a nyomozás megszüntetésére törvénysértő módon került sor, mert a nyomozó hatóság tévesen értelmezte az elévülési szabályokat. Az ügyészség felülvizsgálati jogkörében eljárva észlelte, hogy a nyomozó hatóság eljárást megszüntető határozata megalapozatlan volt (nem tett meg minden tőle telhetőt a tényállás felderítése érdekében), ezért indítványozta a nyomozás folytatásának elrendelését. A PKKB nyomozási bírája az 5.Bny.40.106/2003. számú határozatában az ügyészi indítványnak helyt adott. A fenti példákból lényegében körvonalazódik, hogy döntően mely esetek
tartoznak a nyomozás folytatásának elrendelése kapcsán nyomozási bírói
hatáskörbe: A fenti körülmények értékelése gondos, mérlegelő tevékenységet igényel a nyomozási bírótól és ezen tevékenységéről határozatában számot is kell adnia. Valamennyi nyomozási bírói határozat maximálisan megfelelt ezen elvárásnak. A nyomozás folytatásának elrendelése kapcsán merült fel azonban egy
olyan eljárásjogi probléma, amelyben sem az ügyészi, sem a nyomozási
bírói gyakorlat nem egységes. A PKKB 5.Bny. tanácselnökének véleményével, amelyet írásban is kifejtett, az alábbi kiegészítéssel értek egyet (miután teljesen új jogintézmény alkalmazásáról van szó természetesen erősen vitatható az álláspontunk). Véleményünk szerint a 191.§ (3) bekezdése esetén a nyomozási bíró kizárólag az ügyész által és saját hatáskörében (tehát nem a feljelentő sértett nevében) előterjesztett indítvány alapján járhat el az alábbi indokok alapján: A 191.§ (3) bekezdése lényegében – egyéb törvényi feltételek megléte
esetén, mint pl. meghatározott személlyel szemben folytatott nyomozás,
elévülési időn vagy két éven belül történt megszüntetés - két esetben
teszi lehetővé a nyomozási bírónak a nyomozás folytatásának elrendelését: A kérdés megválaszolásához át kell tekinteni a sértettnek ( feljelentő)
a nyomozás során biztosított jogorvoslati jogosultságait. A panasz elutasítását követően a sértett pótmagánvádlóként léphet
fel, ha a nyomozást a 190.§ (1) bekezdés a) – d) vagy f.) pontja alapján
szűntették meg. A 229.§ (1) bekezdése alapján a sértett a panaszt elutasító határozat közlésétől számított harminc napon belül léphet fel pótmagánvádlóként, amely annyit jelent, hogy ez alatt az idő alatt kell benyújtania vádindítványát az ügyben addig eljárt elsőfokú ügyészségnél ( 230.§ (1) bekezdés). Az ügyészségnek a vádindítványt a nyomozati iratokkal együtt - bármilyen nyilatkozattételi kötelezettség nélkül - továbbítania kell az illetékes bíróságnak. A 191.§ (3) bekezdésében foglaltak és a fenti rendelkezések egybevetéséből tehát levonható – véleményem szerint – az a következtetés, hogy ha a sértettnek a nyomozás folytatására irányuló panaszát a felettes ügyész elutasítja, és a sértett a további jogorvoslati jogosultságával élni kíván, pótmagánvádlói pozícióba kerül és mint pótmagánvádló, már nem kérheti a nyomozási bírótól a nyomozás folytatásának elrendelését, mert számára kizárólag a vádindítvány benyújtásának a lehetőségét biztosítja a törvény. További kérdés, ha a sértett nem élt panaszjogával, indítványozhatja-e a nyomozási bírónál a nyomozás folytatásának elrendelését ? Általános szabályként rögzíti a 195.§ (1) bekezdése, hogy akire nézve
az ügyész vagy a nyomozó hatóág határozata rendelkezést tartalmaz,
a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül panasszal
élhet. Amennyiben ez a jogértelmezés elfogadható, úgy a sértett a nyomozást megszüntető határozat ellen, a panasz előterjesztésére nyitva álló határidőn túl, csak ellenvetéssel élhet és a törvény nem biztosítja számára, hogy a nyomozási bírónál indítvány formájában kérje a nyomozás folytatását.
Egyetértek a PKKB nyomozási bírájának az 5.Bny. 40.116/2004. számú
határozatában foglaltakkal, amelyben kifejti, hogy a felettes ügyész
a nyomozás folytatását akkor is elrendelheti, ha arra merülnek fel
adatok, hogy a bűncselekmény elkövetésével más személy gyanúsítható
megalapozottan, mint akivel szemben a nyomozást megszüntették (191.§
(2) –(3) bekezdés). Ebben az esetben tehát nem szükséges nyomozási
bírói határozat a nyomozás folytatásához. 1./ Házkutatás A házkutatás az Alkotmányban biztosított lakás védelméhez, a magánlakás
sérthetetlenségéhez való jogot és az Emberi Jogok Európai Egyezményének
8. cikkében meghatározott a magán és családi élet tiszteletben tartásához
való jogot korlátozza. A 149.§ (1) bekezdése meghatározza azokat a helyeket, amelyeken a házkutatás végrehajtandó. Kiterjeszti az értelmezést a házban, az ahhoz tartozó egyéb helységben vagy a bekerített helyen elhelyezett gépjárműre (a magánlakás fogalmi körén kívül eső és valamely személy rendelkezése alatt álló jármű átvizsgálása : motozás), illetve a lakásban található számítástechnikai rendszerre vagy az ilyen rendszer útján rögzített adatokat tartalmazó adathordozóra is. A házkutatás általános feltétele a bűncselekmény alapos gyanúja, míg különös feltétele – a célok meghatározásával – hogy megalapozottan feltehető legyen : a kényszerintézkedés révén elérhető a 149.§ (2) bekezdésében felsorolt eredmények valamelyike. A házkutatás általános szabályaitól eltérő rendelkezések érvényesülnek
a nyomozási bírói hatáskörbe tartozó és a 149.§ (6) bekezdésében megfogalmazott
“ védett intézményekben” (közjegyzői, ügyvédi iroda, egészségügyi
intézmény) elrendelt házkutatások vonatkozásában. A nyomozási bíró csak ügyészi indítványra járhat el, indokolt határozatot
kell hoznia. A határozatnak tartalmaznia kell a házkutatás célját
és ténybeli alapját. Mind az ügyészi indítvánnyal, mind a nyomozási bírói határozattal
szemben alapvető kívánalom, hogy pontosan jelölje meg, határozza meg
azokat a tárgyakat, ingóságokat amelyek megtalálása érdekében a kényszerintézkedés
alkalmazása szükséges. A 149.§ (7) bekezdése lehetővé teszi - ügyészi rendelkezés alapján
-halaszthatatlan nyomozati cselekményként házkutatás végrehajtását. Indokolt volt a BKKB 1.Bny 979/2003. számú ügyben a házkutatás utólagos jóváhagyása. A gyanúsított egy más ügyben történt kihallgatása során mondta el, hogy az egészségügyi alkalmasságát bizonyító okiratot biankóban kapta az általa megnevezett orvostól. Az ügyészség halaszthatatlan nyomozati cselekményként házkutatást rendelt el az orvosi rendelőben, ahol több hasonló okirat került lefoglalásra. A nyomozási bírák által felvetett jogértelmezési kérdés Az 1998. évi XIX. törvényt módisító 2002. évi I. törvény indokolás alapján, amennyiben gyanú merül fel arra vonatkozóan, hogy a házkutatás során más bizonyítási eszköz, elkobozható, vagy vagyonelkobzás alá eső dolog is fellelhető, úgy a házkutatás folytatásáról az ügyész a 149.§ (7) bekezdése alapján – halaszthatatlan nyomozati cselekményként- intézkedhet. Természetesen az ügyész kötelezettsége, hogy ebben az esetben haladéktalanul indítványozza a bírósági határozat utólagos beszerzését.
A lefoglalás a tulajdonhoz, birtokláshoz való jogokat korlátozza a bizonyítás, az elkobzás, valamint a vagyonelkobzás biztosítása érdekében. A tulajdonhoz és a birtokláshoz való alapvető jogot részben az Alkotmány, részben az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Egyezményhez fűzött kiegészítő jegyzőkönyv 1. Cikke az alábbiak szerint tartalmazza:” Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik”. A lefoglalás célja, hogy eredetben biztosítsa a házkutatás vagy motozás során előkerült olyan dolgokat, amelyek a későbbi eljárás során bizonyítékként felhasználhatók, vagy a cselekménnyel összefüggésben elkobzásuknak van helye, illetőleg birtoklásuk jogszabályba ütközik. A PKKB nyomozási bírája felvetette, hogy a nyomozási bíró hatáskörét
érintő a 151.§ (2), (3) és (6) bekezdése a lefoglalható dolog és irat
fogalmát váltva használja és ez számukra jogértelmezési zavart okoz. A lefoglalandó dolgok körét általánosságban a Be. határozza meg,
de a konkrétumokat illetően a Btk. és egyéb jogszabályok is tartalmaznak
rendelkezést.
A 151.§ (3) bekezdése a (2) bekezdéshez képest egy szűkítő szabályt
tartalmaz és csak a közjegyzői vagy ügyvédi irodában, továbbá egészségügyi
intézményben tartott iratok lefoglalását utalja nyomozási bírói hatáskörbe. A 151.§ (6) bekezdése ismét a dolog fogalmát használja, mert “késedelmet nem tűrő esetben” az ügyész és a nyomozó hatóság is őrzésbe veheti a tárgyat akkor is ha a lefoglalás elrendelésére nem jogosult, de ebben az esetben a lefoglalás elrendelésére jogosult határozatát utólag be kell szerezni. Így a védett helységekben őrzésbe vett irat esetén a nyomozási bíró, míg pl. a (4) bekezdésben meghatározott sajtótermék szerkesztősége iratainak visszatartása esetén az ügyészi határozatot. A PKKB 5.Bny. 40.066/2003. számú határozata kapcsán merült fel az alábbi gyakorlati kérdés: az ügyészség a nyomozást megszüntette, egyúttal a 155.§ (6) bekezdésére figyelemmel indítványozta, hogy a nyomozási bíró a dolog lefoglalását szűntesse meg és állapítsa meg, hogy az állam tulajdonába kerül. Kérdés, hogy ebben az esetben a nyomozási bírónak kell-e dönteni ? A kérdés megoldására adott magyarázat a jogirodalomban sem egységes. Ugyanezen kommentár 1252. oldalán, az 571.§-hoz fűzött bírói jogértelmezés szerint, ha a nyomozás során kerül sor a lefoglalásra, és a nyomozó hatóság, vagy az ügyészség a büntetőeljárást határozatával megszüntette, ám e határozatban elmulasztott rendelkezni a lefoglalt dologról ( elkobzásáról, kiadásáról, illetőleg annak megállapításáról, hogy a dolog az állam tulajdonába kerül, avagy a dolog megsemmisítéséről), ennek a pótlása, vagy korrekciója nem a §-ban szabályozott különleges eljárás feladata. Ilyen esetben a nyomozó hatóságnak vagy az ügyésznek kell pótlólag megfelelően rendelkeznie. A magam részéről ez utóbbi magyarázatot vélem – a nyomozási bíró
hatáskörét érintően – elfogadhatónak. A fenti rendelkezésekből – álláspontom szerint – levonható az a következtetés, hogy ha a nyomozás megszüntetésére kerül sor, az eljárás során lefoglalt dolog lefoglalásának megszüntetésére és annak megállapítására, hogy tulajdona az államé, nem a nyomozási bíró, hanem a nyomozó hatóság és az ügyész jogosult. A 151.§ (3) bekezdése alapján lefoglalt iratok vonatkozásában azonban csak az ügyész hozhat ilyen tartalmú határozatot.
1./ Álláspontom szerint minden esetben az adott ügy konkrét sajátosságai
döntik el, hogy indokolt-e az együttes indítvány benyújtása vagy sem. A BKKB 3.Bny. 1086/2003. számú ügyben – súlyos testi sértés büntette volt az alapos gyanú tárgya - a nyomozási bíró a sértett sérüléseiről készült olyan látlelet lefoglalást rendelte el az egyik kórház szakambulanciájának rendelő intézetében, amelyet a kezelő orvos nem küldött meg a nyomozó hatóságnak. A nyomozási bíró határozatát követően a kérdéses röntgenfelvételeket az intézet megküldte. Ebben az ügyben indokolatlan lett volna a házkutatás elrendelése. Számtalan esetben a nyomozó hatóság vagy ügyészség – az eljárás adatai alapján – csak feltételezi, hogy a házkutatás eredményeképpen további bizonyítási eszközök feltalálása várható, így értelemszerűen csak házkutatás elrendelésére tehet indítványt. A BKKB 1.Bny. 882/2003. számú ügyben – különösen nagy kárt okozó
csalás bűntette és más bűncselekmények képezték az alapos gyanút –
a nyomozási bíró házkutatást rendelt el a gyanúsított ügyvédi irodájában.
Az eljárás adatai szerint a gyanúsított hamis adásvételi szerződéseket
készített és ellenjegyzett, valamint azokat benyújtotta a Földhivatalba.
Megalapozottan feltehető volt, hogy a házkutatás során további hamis
tényvázlatokat, adásvételi szerződéseket és ezzel kapcsolatos dokumentációkat
foglalhatnak le a gyanúsítottól. Amint a fenti példákból is látható a nyomozási bíró – a megalapozott ügyészi indítványoknak helyt adva – valamennyi esetben törvényesen járt el és egyik esetben sem volt indokolt a házkutatás és a lefoglalás egyidejű elrendelése. 2./ Indokolásában arra hivatkozott, hogy a bíróságnak először azt kell vizsgálni, hogy a 156.§ (1)-(2) bekezdésében felsorolt feltételek fennállnak-e. A lefoglalt kábítószer azonban nincs gyors romlásnak kitéve, huzamos tárolásra sem alkalmatlan, tárolása nem jár aránytalan és jelentős költséggel és az értéke a hosszú ideig történő tárolás miatt sem csökken jelentősen. Ekként az előzetes elkobzásra nincs törvényes alap. Kifejtette továbbá: tény, hogy a Btk. 77.§ (1) bekezdés b.) pont II. fordulata szerint a kábítószer birtoklása jogszabályba ütközik, ezért azt el kell kobozni, de az elkobzást kizárólag az ügydöntő határozatot hozó bíróság, vagy a különleges eljárás lefolytatására illetékes bíróság mondhatja ki határozatában. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a 17.Bnf. 192/2004. számú határozatával az első fokú nyomozási bíró végzését helyben hagyta, míg a másik határozatot felülbíráló 24.Bf tanács az ugyanilyen indokolást tartalmazó elsőbírói döntést megváltoztatta ( 24.Bnf. 1746/2003). Álláspontom szerint a 24.Bnf. tanács határozata helyt álló az alábbi
kiegészítésekkel: Közös jellemzőjük azonban, hogy az előzetes értékesítéssel a tulajdonjog nem változik. Az értékesítésből befolyt ellenérték lép a lefoglalt dolog helyébe és ezt követően, - a büntetőjogi felelősség függvényében- már az ellenértékről kell rendelkezni ( kiadás, elkobzás, visszatartás ). Tény, hogy az anyagi jog szabályai szerint a lefoglalt dolog elkobzásáról elsősorban az ügydöntő határozatban kell rendelkezni. Amennyiben a lefoglalt dolog birtoklása a közbiztonságot veszélyeztetné vagy jogszabályba ütközik, úgy lehetőség van a büntetőeljárás befejezése előtt is az elkobzásra, mert ebben az esetben az elkobzás független az elkövető büntetőjogi felelősségétől és a hatóságokat mentesíti attól, hogy a dolgot hosszabb időt át őrizzék. Az előzetes elkobzás változást hoz a tulajdonban és az állam számára teremt tulajdonszerzési jogcímet. A fentiek összevetéséből adódik, hogy az előzetes értékesítés és az előzetes elkobzás két külön jogintézmény, az előzetes értékesítés feltételeinek fennállásától vagy hiányától nem függhet az előzetes elkobzás alkalmazhatósága, tehát mindkét esetben külön-külön kell vizsgálni a feltételeket. 3./ A nyomozás során megtartott házkutatáson az érintettől számítástechnikai adathordozókat foglalt le a nyomozó hatóság. A határozat ellen az érintett és védője panasszal élt, amelyet a kerületi ügyészség (B.V.11126/2003) elutasított. Az érintett és védője felülbírálati indítvánnyal fordult a nyomozási bíróhoz, aki végzésében megállapította, hogy a felülbírálati indítványnak törvényes alapja nincs, így azt elutasította. Egyben rendelkezett a lefoglalás részbeni megszüntetéséről és a lefoglalt dolgok a kiadásáról. A nyomozási bíró jogi megoldásával részben – a felülbírálati indítványra vonatkozóan – értek egyet. A 195.§ (5) bekezdése alapján a panaszt elbíráló határozat ellen további jogorvoslatnak – a (6) bekezdés eseteit kivéve – nincs helye. A (6) bekezdés az alábbi esetekre állapít meg kivételt: A 195.§ (6) bekezdésének értelmezése alapján az a)-e) pontokban foglalt
határozatok ellen – akár a nyomozó hatóság, akár az ügyészség hozta
a lefoglalást elrendelő határozatot – a 195.§ (4) bekezdése alapján
panasznak van helye, amelyet vagy az ügyész (nyomozó hatóság elrendelő
határozata ellen) vagy a felettes ügyész (a lefoglalást elrendelő
ügyészi határozat ellen) bírál el. Ezzel szemben az f.) pontban megjelölt esetben kizárólag akkor lehet felülbírálati indítvánnyal élni, ha a lefoglalás elrendeléséről a határozatot az ügyész hozta és ezen határozat ellen bejelentett panaszt a felettes ügyész elutasította. Megjegyzendő, hogy a 207.§ (2) bekezdés e.) pontjában foglalt szövegezéstől (ügyészi határozat ellen előterjesztett felülbírálati indítványt említ) a 195.§ (6) bekezdése eltér, de a Legfőbb Ügyészség Emlékeztetőjének 341. pontja szerint a jogorvoslat rendjét a 195. § (6) bekezdése szabályozza, ekként az ügyészség értelmezése a fent kifejtetteknek felel meg. A nyomozási bírák érdekében jegyezném meg, hogy a LÜE. 343.pontja értelmében az ügyészség a felülbírálati indítványt a döntés alapjául szolgáló iratokkal 3 napon belül küldi meg a bíróságnak. Az ügyész a bírósághoz címzett átiratában nyilatkozik arról, hogy a felülbírálati indítványt megalapozottnak tartja –e, és ha azt szükségesnek látja, észrevételeket fűz a felülbírálati indítványban megjelölt indokokhoz is, átiratát a felülbírálati indítvány előterjesztőjével is közli ( 11/2003. (ÜK.7.) LÜ utasítás 46.§ (2) bekezdése). Az itt ismertetett rendelkezések alapján tehát a fentiek teljesítését a nyomozási bírák joggal várhatják el az ügyészség részéről.
Az esetek egy részében a terhelt egészségi állapota illetve az a körülmény, hogy ezzel a kényszerintézkedéssel is biztosítható a terhelt jelenléte, adta meg az intézkedés alkalmazásának lehetőségét. Több esetben az ügyész indítványozta az előzetes letartóztatás megszüntetése mellett lakhelyelhagyási tilalom elrendelését. A lakhelyelhagyási tilalom elrendelése és az úti okmány visszavonása területén nem a Be. rendelkezéseinek megfelelő gyakorlatot folytatnak a nyomozási bírák. Egyetlen esetben sem történt meg a Be. 146.§ (7) bekezdésében írtaknak megfelelően az Adatfeldolgozó Nyilvántartó és Választási Hivatal Központi Okmányiroda Útlevél Osztály értesítése az úti okmány visszavonása érdekében. Ugyanakkor a PKKB 3. Bny. 774/2003 és a BKKB 2.Bny. 655/2003 számú ügyeiben a lakhelyelhagyási tilalom mellett a bíróság az úti okmány elvételét is elrendelte, az útlevél hatóság megkeresése helyett. A BKKB 1. Bny. 676/2003 számú ügyében a 17. Bnf. 1089/2003 számú másodfokú határozat nem észleli, hogy az első fokon jogerőre emelkedett gyanúsított esetében tévesen került sor aoz útlevél 146.§ (1) bekezdés szerinti elvételére. A 3. Bny. 381/2003 számú ügyben a 25. Bnf. 564/2003 számú határozat az útlevél elvételét másodfokon helyben hagyta.
Ezen jogszabályhellyel ellentétben a BKKB 1. Bny. 965/2003, 1. Bny,
71/2004 és 3. Bny. 381/2003 – másodfok 17. Bnf. 564/2003 - számú ügyekben
a lakhelyelhagyási tilalmat a bíróság részlegesen feloldotta. A 263/2003 számú ügyben az ügyész 2003. július 27. napján a gyanúsítottal szemben lakhelyelhagyási tilalmat rendelt el és július 29. napján indítványozta a bíróságnak a határozat módosítását. Az ügyben eljáró bíró – helyesen – visszaküldi az indítványt az ügyésznek azzal, hogy a lakhelyelhagyási tilalom részleges módosítása a Be. 137.§ (7) bekezdése alapján az ügyész hatáskörébe tartozik. A lakhelyelhagyási tilalom megszegésének következményeire történő figyelmeztetés változatos képet mutat. A törvény szószerinti idézésétől a csak rendbírság alkalmazásának lehetőségét felhívó változatok valamennyi variációja előfordul. A lakhelyelhagyási tilalom határidejének megállapítása is hasonlóan változatos. A BKKB határozatai semmiféle határidőt nem állapítanak meg. A PKKB határozatai a tárgyalás előkészítése során hozott határozatig illetve 6 hónapig rendelik el az intézkedést. Célszerűnek tartanám a tárgyalás előkészítése során hozandó határozatig, illetve pontos dátummal megjelölve „2004. november 15-ig” szóhasználat alkalmazását, ugyanis ez az egyetlen megoldás amellyel a kényszerintézkedés pontos tartama és végrehajtása megoldató. A lakhelyelhagyási tilalom megszegésének következményeire a bírónak jegyzőkönyvben rögzítve kellene kioktatni a terheltet, ugyanis a Be. 215.§ (5) bekezdése szerint – mivel határozathozatal minden esetben ülésen történik – a határozat fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható.
Ezen kényszerintézkedés elrendelése esetén is meg kellett volna keresni a Be. 146.§ (7) bekezdésben írtak szerint az útlevél hatóságot az úti okmány visszavonása miatt. Ez egyetlen esetben sem történt meg. A BKKB. 1. Bny. 24/2004 számú ügyében a jegyzőkönyv felsorolja a megjelentek között a terhelt törvényes képviselőjét a Be. 145.§ (3) bekezdése szerint a törvényes képviselőknek önálló fellebbezési joga van, azonban erre a bíró nem nyilatkoztatja.
1./ A bírói engedélyhez vagy igazságügyi miniszteri engedélyhez kötött titkos információgyűjtés Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. Cikke a magán és családi élet tiszteletben tartásához való jogról rendelkezik. Ez a következőket írja: „ 1/. Mindenkinek joga van arra, hogy magán és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 2/. E jog gyakorlásába a hatóság csak a törvényben meghatározott olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében zavargás vagy bűncselekmények megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges." A Magyar Köztársaság Alkotmányának 54-70/K §-ai tartalmazzák az alapvető jogokat és kötelezettségeket. Ezen belül az Alkotmány 59. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. Ezen jogok korlátozása fontosságukra tekintettel csak meghatározott körben és meghatározott engedély alapján történhet. A bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés: A rendőrségről szóló 1994. évi 34. Törvény, melynek végrehajtására a 26/1999 /VIII.13/ BM Rendeletet adták ki, rendelkezik a titkos információgyűjtés bírói engedélyezéséről. A Rtv 69. § (1) bekezdése meghatározza, hogy a 63. § (1) bekezdésében írt célból, nevezetesen bűncselekmény elkövetésének megelőzése, felderítése, megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása, elfogása, körözött személy felkutatása, tartózkodási helyének megállapítása, bizonyítékok megszerzése, valamint a büntető eljárásban résztvevők és az eljárást folytató hatóság tagjainak az igazságszolgáltatással együttműködő személyek védelme érdekében súlyos bűncselekmény elkövetése esetében alkalmazhatók a titkos információgyűjtés lehetőségei. Súlyos bűncselekmény a Rendőrségi Törvény 97. § (1) bekezdés i/ pontjában írtaknak megfelelően az a bűntett, amelyet a törvény 5 évig terjedő, vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyeget. A 69. § (3) bekezdésében írtak szerint titkosszolgálati módszerek alkalmazhatók bűncselekmény gyanúja miatt körözött személy felkutatására valamint az 1. §-ban, tehát nem 5 évig terjedő, vagy ennél súlyosabb büntetéssel fenyegetett bűncselekmények esetén, a következő esetekben: a/ a nemzetközi bűnüldözéssel kapcsolatba hozható A 69. § (5) bekezdése szerint a Btk. 261. §-ba ütköző terrorcselekmény felderítése a rendőrség hatáskörébe tartozik ha a feljelentés a rendőrséghez érkezett illetőleg erről a rendőrség szerzett tudomást, ebben az esetben az engedélyezés is bírói hatáskörbe kerül a rendőrségi törvény alapján. A Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. Törvény 58. § (1) bekezdése szerint a bírói engedély kiadása a következő esetekben történhet meg: NB. Tv 5. §. b/ d/ h/ i/ j/ Ugyancsak bírói engedélyköteles az NBTv 7.§-a alapján a Katonai Biztonsági Hivatal tevékenysége is. Működési területén felderíti, elhárítja a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének törvénytelen eszközökkel történő megváltoztatására vagy megzavarására irányuló leplezett törekvéseket.
i/ j/ k/ A Fővárosi Bíróság Elnöke által e feladatra kijelölt bíró által engedélyezett titkos információ gyűjtés hatálya alá nem tartozó nemzetbiztonsági feladatok ellátása során a titkosszolgálati eszközöket, a titkos információ gyűjtést az igazságügyi miniszter engedélyezi. Az előzőekben írt bírói engedély körébe tartozó titkos információ gyűjtés során keletkezett információk felhasználása 2003. június 30-ig a következőképpen történt. A Rendőrségi Törvény alapján keletkezett információk vonatkozásában bírói igazolás került kiállításra arról, hogy kivel szemben, milyen titkosszolgálati eszköz, mely bíróság, mikor kelt, milyen számú végzésével és mettől-meddig terjedő időszakra engedélyezett. A Nemzetbiztonsági Törvény szabályai alapján titkos információ gyűjtéssel felderített bűncselekmények vonatkozásában ilyen igazolás kiadására nem került sor, ezekben az esetekben a titkos információ gyűjtés eszközei, telefonlehallgatás, titkos házkutatás, lakás megfigyelése, erről szóló hitelesített dokumentumokat a büntető eljárás anyagához csatolták és ennek alapján felhasználásra kerültek. A Rendőrségi Törvény vonatkozásában a bírói igazolást a gyakorlat alakította ki, tekintettel arra, hogy a bíróságok engedélyező végzéseit – mivel azok államtitkot tartalmaznak – a minősítő nem tette nyílttá. Erre tekintettel, valamint arra, hogy ahhoz sem járult hozzá, hogy ezeket az iratokat a titkos iratokhoz csatolják, az engedély meglétének egyetlen lehetséges megoldása volt a bírói igazolás kiállítása. A bírói igazolás kiadásának jogszabályi alapja nincs, tekintettel arra, hogy a Rendőrségi Törvény illetőleg egyéb jogszabály sem tartalmaz erre nézve rendelkezést. Az információ gyűjtés során keletkezett adatok felhasználását a Bírósági Határozatok 2002. számában megjelent 471.számú jogeset is hasonlóképpen értékelte: „A Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt a bírói engedéllyel történt titkos
információszerzés szabályai szempontjából tette vizsgálat tárgyává
az e kérdéssel összefüggő és az elsőfokú ítéletben kifejtett jogi
álláspontot. Ennek lényege szerint a bírósági bizonyítási eljárásban
kizárólag a titkos rendőrségi információ gyűjtéshez adott bírói engedélyben
meghatározott időpontok között és az abban megjelölt személyek /vagy
megbízottai/ közlései értékelhetők törvényesen beszerzett információként,
vagyis nem használható törvényes bizonyítékként a bírói engedélyben
megjelölt időponton kívül illetve nem az abban megjelölt személytől
/vagy annak megbízottjaitól/ származó közlés akkor sem, ha az szorosan
az eljárás tárgyához kapcsolódik. Helyes értelmezés mellett tehát a titkos információgyűjtés bírói engedélyezése elsődlegesen az adott ügyhöz kapcsolódóan és időbelileg korlátozza a hatóság eljárását, ezen belül megjelölve az alkalmazással tárgyi értelemben érintett azonosítható személy nevét, akiknek lakásán titkos kutatás, technikai eszközzel történő megfigyelés végezhető, telefonja technikai eszköz segítségével lehallgatható, levelezése, távközlésen kiadott közlése megfigyelhető, rögzíthető /stb/ /1994. évi XXXIV. Tv. 69. § (1) bekezdés a/ b/ pontok/. Így értelemszerűen az információgyűjtés /megfigyelés/ tárgyává válhat olyan személy is, aki az engedélyben nem szerepel, ám az engedélyezett körhöz kapcsolódóan került a hatóság látókörébe. Pl. felderített vagy szökésben lévő elkövető, a bűnelkövető korábban ismeretlen bűnkapcsolatainak alanyai, az ismeretlen bűnszervezet tagjai stb. És ismertté válhatnak a felderített bűncselekmények újabb részletei, tárgyi személyi vonatkozásai. Természetesen megfigyelés tárgyává válhat olyan személy is, akit a későbbi bizonyítás összefüggéseiből adódóan az adott ügy nem érint, ám e személy jogát maga az 1994.évi XXXIV. Tv. szabályozza /73. §/. Az így megszerzett adatok között a nyomozóhatóság azok átfogó értékelése után szelektál és az eljárásban nyilvánvalóan nem érintett személyre vonatkozó adatokat, amelyeknek egyébként jogszerűen jutott a birtokába, haladéktalanul megsemmisíti, 69. § (2) bekezdés. A törvényes bizonyítás anyagához kapcsolódóan kezelhetők tehát mindazok az információk, amelyekhez a nyomozóhatóság bíróilag engedélyezett módon titkos információgyűjtéssel jutott. Megállapítható az is, hogy maga a bírói engedélyhez kötött titkos információszerzés nem a Büntető Eljárási Törvénnyel szabályozott bizonyítás szabályai szerint folyik /Be IV. Fejezet/, így törvényességi követelményeire a Be rendelkezései nem vonatkoztathatók. Meg kell jegyeznem, hogy ezen Legfelsőbb Bíróság-i Határozat 2000-ben kelt. 2./ A titkos adatszerzés és a titkos információgyűjtés egymáshoz való viszonya: Az előzőekben részletezett álláspontot alapvetően megváltoztatta a Büntető Eljárásról szóló 1998. évi XIX. Törvény 2003. július 1-i hatályba lépése. A Be 200. § (1) bekezdésében írtak szerint az ügyész és a nyomozóhatóság
bírói engedély alapján az elkövető kilétének, tartózkodási helyének
megállapítása, elfogása, valamint bizonyítási eszköz felderítése érdekében
a nyomozás elrendelésétől a nyomozás iratainak ismertetéséig az érintett
tudta nélkül titkos információgyűjtést alkalmazhat. A Be 201. § határozza meg a titkos adatszerzés alkalmazásának törvényi feltételeit a/-tól g/. pontig, amely szerint 5 évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő, szándékos bűncselekmény valamint a b./ országhatáron átnyúló bűnözéssel kapcsolatos, A Rendőrségi Törvénnyel szabályozottakhoz képest annyi változást
hozott az új szabályozás, hogy nincs helye a terror vagy terror jellegű
és a közbiztonságot súlyosan megzavaró cselekmények esetében titkos
adatszerzésnek. A titkos adatszerzés elrendelésével illetőleg alkalmazhatósági körével kapcsolatban utalnék a 2003. EL. II. D 11/2-I. számú, 2003. július hó 17.napján kelt kollégiumvezető-helyettesi összefoglalóról a nyomozási bíró feladatairól és eljárásáról, ezen megállapítások jelenleg is iránymutatónak tekintendők a titkos adatszerzés engedélyezésével kapcsolatban. A Be 206. § (1) és (2) bekezdés rendelkezik a titkos adatszerzés
felhasználásával kapcsolatos eljárásról. 3./ A titkos információgyűjtés felhasználása a büntetőeljárásban A 206. § (3) bekezdés a/ és b/ pontja a korábban idézett szabályozáshoz képest eltérően rendezte a bíró illetőleg Igazságügy Miniszter engedélyéhez kötött, nyomozás elrendelését megelőző titkos információgyűjtés eredményének felhasználását. Az a/ pont megfogalmazta, hogy a 201. §-ban írt feltételeknek fenn kell állniuk, nevezetesen 5 évnél súlyosabban büntetendő cselekmény illetőleg a 201. § (1) bekezdés a/-tól g/ pontjáig felsorolt bűncselekmények valamint ezek kísérletének illetőleg előkészületének gyanúja miatt folyik az eljárás. Amennyiben ezen feltételek valamelyikének nem felel meg az elrendelés miatti eljárás, illetőleg a nyomozást nem az ügyész végezte, a titkos információgyűjtés adatai nem használhatók fel a büntető eljárásban. Ezen feltételek meglétét szorosan kell vizsgálni, kiterjesztő értelmezésre nincs lehetőség. Amennyiben a Rendőrségi Törvény vagy a Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló Törvény feltételeinek megfelel a titkos információgyűjtés elrendelése, ez nem akadálya az információgyűjtés elvégzésének, azonban ha a 206. § (3) bekezdés a/ pontjában megfogalmazott feltételek nem állnak fenn, az információ a büntetőeljárás során nem használható fel. További kérdésként merül fel az is, ha a bírói végzés nem rögzíti a bűncselekmény pontos megnevezését, ebben az esetben mi az eljárás. Ha a kérelem a Btk. §-ának megfelelő megjelölésével rögzíti a bűncselekményt és a bírói végzés a kérelemnek teljes egészében helyt ad, ennek megfelelően kiállítható az igazolás a kérelemben megjelölt valamennyi cselekményre. Figyelembe kell vennünk ugyanis azt, itt utalok ismételten a Legfelsőbb Bíróság Állásfoglalásában írtakra, hogy 2003. június 30-ig az elrendelő végzéseknek a bűncselekmény megnevezését nem kellett tartalmazniuk. További kérdés a (3) bekezdés a/ pont alapján a másik büntetőeljárás esetében történő felhasználás. A 201. §-ban meghatározott feltételeknek a másik büntetőeljárás esetében is fenn kell állniuk, egyébként a felhasználásnak ez akadályát képezi. Ez végső soron azt jelenti, ha a titkos információgyűjtés elrendelése egy bűncselekmény alapesetére történik, amely nem felel meg a 201. §-ban írt feltételeknek, de az információgyűjtés eredményeként a minősített eset megállapítható, ebben az esetben sem használható fel az információ, ugyanis az elrendeléskor a 201. §-ban megfogalmazott feltételek nem álltak fenn. Itt kapcsolódik a 206. § (3) bekezdés b/ pontja, amely arról szól, hogy a felhasználás célja megegyezik a titkos adatszerzés vagy titkos információgyűjtés eredeti céljával. Nevezetesen a felhasználásnak alapvető feltétele az, hogy a két bűncselekmény megegyezzen. További problémákat vet fel még az is, amikor a különleges eszköz alkalmazása során az elrendelési céltól teljesen eltérő bűncselekmény szerez tudomást a nyomozó hatóság. Ebben az esetben ezen információ alapján indulhatna eljárás adott személy ellen. Azonban mivel az elrendelési cél és a felhasználási cél nem egyezik meg, így az alapinformáció és az ennek során indult titkosszolgálati eszközök alkalmazása a büntetőeljárásban nem lesz felhasználható, nevezetesen ha az alapinformáció és a bizonyítás között ugyan létezik oksági és logikai kapcsolat, azonban a bizonyítás törvényessége a jogellenes módon beszerzett bizonyítási eszköz miatt megdől. Az alapinformáció felhasználásával új eljárást kell kezdeményezni, új kérelem benyújtásával. Ebben az esetben maga az alapinformáció bizonyítékként nem lesz felhasználható, viszont minden további – az elrendelést követő – adatot törvényesen fel lehet használni. Természetesen módosítani kell az elrendelési célját is a titkos nyomozásnak, mert önmagában a kérelem előterjesztése nem jelenti a cél módosítását is. A Be. 201.§ (2) bekezdésének rendelkezése szerint amennyiben az ügyész végzi a nyomozást, a Be. 201.§ (1) bekezdésében fel nem sorolt bűncselekmények miatt is helye van titkos adatszerzésnek. Ezt a rendelkezést összhangba kell hozni azzal, amikor az elrendelésre törvényesen kerül sor, azonban a felhasználásnak pl. a törvényi büntetési tétel akadályát képezi. Álláspontom szerint ezen esetekben az ügyész nyomozási tevékenységének elindulásáig az addig beszerzett bizonyíték büntetőeljárásban nem használható fel. A felhasználásnak a Büntető Eljárási Törvényben történő, előzőekben írt szabályozása nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a nyomozást megelőző szakaszban a felderítésre helyeződjék a fő hangsúly és a bizonyítékokat egyéb, nem titkosszolgálati eszközök alkalmazása során szerezzék be. Ugyanis mint arra már korábban utaltam, mind a Rendőrségi Törvény, mind a Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló Törvény szélesebb körben ad lehetőséget a titkosszolgálati eszközök alkalmazására mint azok felhasználására. Ez nem jelenti azt, hogy a két törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén a titkosszolgálati eszközök alkalmazása nem rendelhető el, azonban bizonyítékként történő felhasználásukat a Büntető Eljárási Törvény a korábbiakhoz képest lényegesen korlátozta. Nem változott – mivel törvényi szabályozás erre nézve nem született – a Rendőrségi Törvénnyel kapcsolatos igazolás kiállítása. Az igazolás azonban annyiban bővült, hogy az igazolást kiadó bírónak meg kell keresnie minden esetben a minősítőt arra nézve, hogy hozzájárul-e ahhoz, hogy az elrendelés eredeti célja az igazolásban – mint a büntető eljárásban történő felhasználás feltétele – megjelenjék. Amennyiben a minősítő ehhez nem járul hozzá, a bizonyíték a büntető eljárás során nem használható fel, hiszen a bíróság nem tudja vizsgálni a titkos információgyűjtés eredeti céljának és felhasználási céljának megegyezését. A Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló Törvény alapján elrendelt bírói vagy igazságügy miniszteri titkos információgyűjtés felhasználásával kapcsolatban ettől eltérő eljárást kell folytatni. Ebben az eljárásban igazolás kiadására nem került sor. Ugyanakkor itt is vizsgálni kell egyrészt a Be 206. § (3) bekezdés a/ pontjában megfogalmazottakat, nevezetesen, hogy a Be 201. §-ban meghatározott feltételek fennállnak-e, továbbá vizsgálni kell az elrendelési cél és a felhasználási cél megegyezését. Ez álláspontom szerint a következőképpen oldható meg: a./ A lehetséges másik változat: Álláspontom szerint az érintettel kapcsolatban elrendelt adatszerzés
minden új adatszerzési módnál (pl. telefon majd ezt követően számítástechnikai
rendszeren továbbított közlések), illetve változás esetén (új telefonszám,
új e-mail cím) elölről kezdődik a határidő. Ez azt jelenti, hogy az
új eszköztől illetve a változó telefonszámtól kezdődik a 90 napos
határidő.
A 209.§ szerint a bírósági eljárás általános szabályai akkor alkalmazhatók, ha e címben eltérő rendelkezés nincs. Ez azt is jelenti, hogy olyan eljárási kérdésre, amelyet e cím nem szabályoz, az általános szabályok érvényesülnek. A törvény a határidő elmulasztása esetén az igazolást nem zárja ki a nyomozási bíró eljárásából, így az igazolási kérelem előterjesztésére és elbírálására az általános szabályok érvényesülnek (65-66. §). Az igazolási kérelmet elutasító határozat ellen a 326.§ és 325.§ (2) bekezdése alapján – a nem ügydöntő végzés elleni fellebbezés - a kézbesítéstől számított 8 napon belül van helye fellebbezésnek. Így álláspontom szerint a nyomozási bíró olyan eljárásában, amely nem vonható a 207.§ hatálya alá, az általános határidők érvényesülnek a fellebbezésre nyitva álló időtartam szempontjából is.
Az 1./ pont alatt kifejtettek alapján – álláspontom szerint – az általános szabályok szerint van helye kijavító végzésnek a nyomozási bíró eljárásában is. 3./ A védő az ügyészségtől kérte, hogy szüntesse meg a gyanúsított előzetes letartóztatását, de az ügyészség előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítványnak tekintette, és a nyomozási bíróhoz továbbította. Helyes ez az eljárás? A vádirat benyújtása előtt a Be. 136.§ (3) bekezdése alapján az
ügyész is megszüntetheti a gyanúsított előzetes letartóztatását. 4./ Mindkét bíróság nyomozási bírái észrevételezték, hogy a törvényben előírt három napos határidő nagyon sok esetben tarthatatlan. Teljes mértékben egyetértek a nyomozási bírák észrevételével és ez a probléma már a törvény hatálybalépését követően azonnal jelentkezett. Miután a nyomozási bírák mindent megtesznek azért, hogy a 3 napot a lehető legkisebb mértékben lépjék túl, ezt eddig az ügyészség, a gyanúsítottak és védőjük sem kifogásolták. 5./ Házi őrizet meghosszabbítása esetén a bíróság postán küldje meg a gyanúsítottnak az erre vonatkozó végzést, vagy a lakóhely szerinti kerületi rendőrkapitányság feladata annak kézbesítése? A 70.§ (1) bekezdése értelmében a kézbesítés történhet személyesen,
posta utján, hirdetményi úton, a bíróság, az ügyész illetőleg a nyomozó
hatóság saját kézbesítője útján, nemzetközi jogsegély keretében. XV.
a./ a védői tértivevényt csatolják a felterjesztendő iratokhoz, mert ennek hiányában a fellebbezés joghatálya nem állapítható meg. b./ az óvadék tárgyában tartott ülésen jegyzőkönyvileg rögzítsék, hogy a szóban bejelentett fellebbezést az ügyészség kívánja-e írásban is indokolni, mert sok esetben már a másodfokú határozat meghozatalát követően érkezik meg az írásban indokolt perorvoslat. c./ több esetben észlelte a másodfokú tanács, hogy a határozatok fejrésze hiányos, elmarad, hogy a gyanúsított ellen milyen bűncselekmény miatt, melyik nyomozó hatóság előtt, milyen számon folyik a nyomozás. d./ óvadék elfogadása esetén kettő példány eredeti bírói aláírással ellátott végzés kerüljön felterjesztésre 2./ Nyomozási bírák ügyviteli kérdései a./ Több gyanúsított esetén – amennyiben különböző kérelmek érkeznek a bíróságra – nem áll rendelkezésre elegendő példányszámú nyomozati irat. Ez állandó probléma, amelyre igazán jó megoldás nincs, mert a nyomozati anyagot jelenleg is csak két példányban készíti a nyomozó hatóság. b./ Több gyanúsított ellen folyamatban lévő ügyben minden új érdemi
döntést igénylő indítvány új számot kap, míg a korábbi indítványok
tárgyában hozott határozatok előzményi iratként szerepelnek. Szükséges-
e az előzményi iratok felterjesztése ? c./ A nyomozó hatóság egy ügyszámon folytatja a nyomozást, míg a
nyomozási bíró eljárásban ugyanazon ügy – több gyanúsított esetén,
ha különböző időpontokban tartóztatják le – több ügyszámon szerepel.
Helyes gyakorlat ez? Az eljárásjogi törvény hatályba lépésével megteremtődött a nyomozás bírói kontrollja a nyomozási bíró intézményével. A nyomozási bíró hatáskörébe tartozó döntések többségét korábban az ügyészség illetve a nyomozóhatóság hozta, így bírósági gyakorlata – mint pl.az előzetes letartóztatásnak – nem volt. Ekként a nyomozási bíráknak a számos jogértelmezési kérdés megoldásán túl, az új jogintézmények gyakorlati funkcionálását is meg kellett valósítaniuk. Tovább nehezítette a helyzetüket, hogy számos kérdésben az ügyészségen sem egységes a gyakorlat. A fellebbezéseket elbíráló másodfokú tanácstól sem kaptak hatásos, iránymutató segítséget. Miután valamennyien tanultuk és értelmeztük – és jelenleg is azt tesszük -az új Be rendelkezésit, a Fővárosi Bíróság Kollégium vezetése úgy érezte, hogy a nyomozási bírák lényegében egyedül maradtak a problémáikkal és ezért végezte el ezt a kollégiumi vizsgálatot. Amennyiben a vizsgálat által felvetett jogértelmezési, gyakorlati, szemlélet váltási kérdésekben sikerül megállapodnunk, elmondhatjuk, hogy jelentős lépést tettünk az egységes jogalkalmazás kialakítása irányába. A nyomozási bírák – a vizsgálatban feltárt hiányosságok ellenére – nagyon nehéz, úttörő munkát végeztek, amelyet a Büntető Kollégium vezetése ez úton is szeretne megköszönni.
Megjegyzés: Az I.-X. és a XIV-XVI. alatti vizsgálati anyagot készítette Máziné
dr. Szepesi Erzsébet kollégiumvezető-helyettes Felhasznált jogirodalom:
|
