Drogra vonatkozó jogszabályok

A Magyar Jogász Egylet által Pécsett, 1999. október 14. és 15.-én rendezett
tizenegyedik jogász vándorgyűlésen elhangzott előadás

Időszerű a kábítószerrel visszaélés büntetőjogi szabályainak bemutatása, mivel az 1999.
III. 1-jén hatályba lépett törvénymódosítás (1998. évi LXXXVII. törvény) érinti a
kábítószerrel visszaélés törvényi tényállásait, és az új jogszabály értelmezése és helyes
alkalmazása igazi kihívást jelent a jogalkalmazók számára.

Mielőtt rátérnék a jogszabályváltozás lényegének ismertetésére, szeretném bemutatni a
környező nyugat-európai, az Európai Uniós tagállamok büntetőjogi szabályozását,
különös figyelmet fordítva a kábítószer fogyasztók büntetőjogi megközelítésére.

Általánosságban elmondható, hogy a tagállamok a büntetőjogi szabályozás során
különbséget tesznek a drogfogyasztó, a kábítószert termelő, előállító, másrészt a
kábítószerrrel kereskedők között. Ennek megfelelően jelentősen eltér a kriminálpolitika,
a büntetőjogi beavatkozás célja, tartalma és eszköze a visszaélők két nagy csoportjában:

Az előbbiekben a gyógyítás, a reszocializáció, a megelőzés, a leszoktatás a cél, ennek
eszköze a terápia, a nevelő- és oktató programok. Míg a visszaélők másik csoportjánál a
megtorlás, az elrettentés a büntetőjogi beavatkozás célja, ennek megfelelően magas
tartamú büntetések és a kábítószerrel szerzett vagyon elvonása a jellemző. 9 országban
közvetlenül is büntetni rendelik a kábítószerfogyasztást, (Finnország, Franciaország,
Görögország, Svédország, Luxemburg, Portugália, a további 3 országban csak
korlátozottan Írországban, Nagy Brittaniában csak az ópium, Belgiumban csak a
csoportos fogyasztás), míg a másik 5 országban a fogyasztót közvetlenül nem, hanem
csak a kábítószer birtoklásán keresztül büntetik (Ausztria, Dánia, Hollandia,
Németország, Olaszország). Egyedül Spanyolország az, ahol nem a büntetőjogi
beavatkozást választották, csak a kábítószer nyilvános fogyasztása tiltott, ez is csak
szabálysértésnek minősül és államigazgatási szankciót von maga után.

Eltérő büntetési tétellel fenyegetett a saját célú birtoklás, a csekély mennyiségre
elkövetés, és enyhébb elbírálást eredményezhet annak a kábítószerkereskedőnek a
cselekménye, aki maga is fogyasztó. Általában ismeri a büntetés alternatívájaként a
megelőző-gyógyító kezelést, a vádelhalasztást, és az eljárás felfüggesztésének az
intézményét, amikor is kezelésbe utalják a kábítószerest. Amennyiben visszaesést
tapasztalnak, (újabb fogyasztást) kényszergyógykezelését rendelhetik el.

További finomítások lehetségesek a különböző elkövetői körök és az ahhoz kapcsolódó
büntetés, intézkedés megválasztásánál., így például alkalmi fogyasztó, kísérletező-,
rendszeres ill. függő fogyasztó (Belgium, Franciaország), ill. a függő- és nem függő
fogyasztó (Görögország) megkülönböztetése.

Az is megállapítható, hogy az egyes kábítószereket (pszichotróp anyagokat)
veszélyességük alapján különböző csoportokba sorolják, amelyekhez eltérő büntetési
tételek kapcsolódnak. Így például Hollandia elfogadhatatlan kockázattal járó, illetve
elfogadható kockázattal járó kábítószereket különböztet meg, az előbbibe a heroin, az
utóbbiba a marihuána tartozik.
Finnországban 9 jegyzék, Olaszországban, Portugáliában 6 osztály, Dániában,
Írországban 5 osztály, Nagy Brittaniában 5 csoport létezik, és a hozzájuk kapcsolódó
jogkövetkezmény jelentősen eltér egymástól.

Ha ezzel a nemzetközi trenddel vetjük össze a hatályos magyar jogi szabályozást, akkor
az látszólag megfelel a kábítószer-kérdés korszerű büntetőjogi megközelítésének, azzal a
kivétellel, hogy nem különböztet a különböző kábítószerek veszélyességi foka között.
Érdemes azonban azt is megvizsgálni, hogy vajon megfelel-e a hatályos büntetőjogi
szabályozás annak az alkotmányos követelménynek, hogy egy adott társadalmi jelenség
kezelésére a büntetőjog csak a végső eszközként vehető igénybe, és miután a kábítószer-
fogyasztás az emberi szabadságjogokat is érintő kérdés, az állami beavatkozás, a
korlátozás csak a szükséges mértékű és arányos lehet.

Azt mindenképpen el kell mondani, hogy a kábítószer-használat, a veszélyes
kábítószereknek az országba való behozatala, a kábítószerek forgalmazása 1990. és
1999. közötti időben terjedőben van, úgyis mondhatnám, jelentős emelkedést mutat.

Erre a kedvezőtlen változásra elsőként - és hozzáteszem hosszú ideig egyedül - a
büntetőjog reagált, méghozzá egyre szigorodó szabályok megalkotásával. Joggal merül
fel a kérdés, hogy vajon a büntetojog a legalkalmasabb-e a jelenség visszaszorítására,
illetve szinten tartására. A választ csak évek múlva kaphatjuk meg.

Ahogy a korábbi szabályok, úgy a hatályos büntetőjog is mind a keresleti, mind a kínálati
oldalon jelentkező elkövetési magatartásokat büntetni rendeli, de ez utóbbi karakteres
különbséget tesz a fogyasztó, illetve forgalmazói típusú magatartások között, és ezt a
különbségtételt a minősített esetekben is végigviszi, így:

4 elkövetői kört különböztet meg:
- a Btk. 282. § /1/ bekezdésében a fogyasztói tipusú (5 évig terjedő szabadságvesztés)
- a Btk. 282. § /2/ bekezdésében a forgalmazói tipusú magatartások szerepelnek (2-8 év)
- míg a fogyasztó vétségért 2 évi szabadságvesztéssel fenyegetve felel - Btk 282. § /9/
bek.
Igazi újdonság, hogy a törvény megkülönbözteti a függő fogyasztót, akinek mind a
fogyasztói, mind a kereskedői tipusú magatartására kedvezőbb szabályok vonatkoznak,
hozzáteszem, nemcsak a visszaélők egyéb kategóriájával, hanem az 1999. március 1-jét
megeloző törvény rendelkezéseivel is összehasonlítva.

A jogalkotó jelentőséget tulajdonít a kábítószer mennyiségének (alapeset, jelentős
mennyiség illetve csekély mennyiség) és különbséget tesz a saját célú fogyasztást
biztosító tartás és egyéb kábítószeres magatartások között is.

A fiatal korosztályt azzal kívánja megóvni a kábítószer-fertőzéstől, hogy szigorúbban
rendeli büntetni azt az elkövetőt, aki 18. életévét be nem töltött személynek juttat
kábítószert, vagy az ilyen korú személyt von be kábítószeres cselekménybe, és úgy is
védeni igyekszik, hogy kiemelt helyszínnek tekinti az oktatói, közművelődési,
gyermekjóléti, gyermekvédelmi feladatok ellátására szolgáló intézményeket, amelyek
területén a kábítószer árusítását 5-10 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti.

Joggal vetődik fel az a kérdés, hogy miért érte annyi bírálat a jogszabály-tervezetet a
szakemberek részéről is, hiszen a büntetőjogi beavatkozás igazolható, a jogalkotói
érzékenység kitapintható és tettenérhető az eltérő jogkövetkezmények bevezetésével, és
az állami gondoskodás a fiatalok egészségének megóvása érdekében is megvalósulni
látszik.

Ez a büntetőjogi rendezés nyilván azoknak az ízlésével nem egyezik, akik nem hisznek
abban, hogy ezt a jelenséget büntetőjogi eszközökkel látványosan befolyásolni lehetne,
és nem gondolják, hogy maga a kábítószerfogyasztás - vélhetően egy konszolidált
változata - büntetendő magatartás lenne. A kérdés azonban már régen eldőlt, hiszen a
fogyasztást - ellentétben a rosszul irányított közhiedelemmel - már az 1993. évi XVII.
törvénnyel módosított, tehát korábban hatályos Btk. is büntetni rendelte.
(Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy az 1961. évi V. tv. is így rendelkezett,
amikor még ez a jelenség szinte ismeretlen volt az országban).

Ha a jogalkalmazó át is lépi a fenti dillemmát, nincs könnyű helyzetben ha a visszaélés
egyes fodulatait egymás mellett, illetve egymásra vetítve kívánja értelmezni, különösen
azért nem, mert a bíróság számára a törvény szövegén kívül kötelező az e tárgyban
született 5/1998. sz. Büntető jogegységi határozat alkalmazása is. Ez utóbbiról tudni kell,
hogy még a korábbi jogszabályhoz kapcsolódó jogértelmezést tartalmaz, de léte és
hatálya az új törvény idejére esik.

A jogegységi döntés lényege, hogy a kábítószerrel visszaélés akár azonos, akár
különböző elkövetési magatartásait megvalósító részcselekmények természetes egységet
alkotnak, a visszaélés tárgyát képező kábítószermennyiséget - a tiszta hatóanyagtartalom
alapulvételével - összegezni kell és az így kialakított összmennyiség az irányadó a jogi
minősítés szempontjából. Ez a jogértelmezés még elfogadható lett volna akkor, amikor a
visszaélés 11 fajtáját a Btk 282. § (1) bekezdése tartalmazta azonos büntetési tétellel (5
évig terjedő szabadságvesztés)-sel fenyegetve. De akkor, amikor az előbbiekben
bemutatott fogyasztói illetve kereskedői típusú magatartásokra - megitélésem szerint -
alapeseti szinteken eltérő büntetéseket állapít meg a törvény, a jogegységi döntés
nehezen értelmezhető.

Még kevésbbé foghat helyt a 282. § (9) bekezdésében írt fogyasztással megvalósított
visszaélésnél, hiszen ez csupán vétség és - eltérően az előbb említett bekezdésektől - a
fogyasztás mellett nincsenek mennyiségi határok. Ha mégis alkalmazni kell a jogegységi
döntést - s ez nehezen kerülhető el - akkor a magam számára csak úgy fogadható el,
hogy egy adott bekezdésen belül jelentkező különböző magatartások és mennyiségek
halmozódhatnak. Ez azonban nem érvényes a fogyasztásra, mert ott fel sem merül az
egység kérdése (sem a természetes, sem a folytatólagos, mert a fogyasztáshoz mennyiség
sem kapcsolódik).

Kiemelkedően fontos érdek fűzodik ahhoz, hogy a jogalkalmazás különböző területein
dolgozó szakemberek azonosan értelmezzék ezeket a törvényi fogalmakat, mert olyan
lényegi kérdésekről kell dönteni, hogy:
- előzetes letartóztatásba kerüljön-e a gyanúsított, ha kábítószer-fogyasztó és egyéb
megszerző, vagy kereskedoi típusú magatartást is megvalósított;
- összegezni kell-e a fogyasztás alapját képező kábítószer-mennyiségeket, amelyek az
eljárás megindulásakor már régen nem léteznek, hiszen azt elfogyasztották;
- időben megtörténjen az eljárás alá vont személy igazságügyi szakértői vizsgálata arra
nézve, hogy nem kábítószerfüggő-e, mert ha igen, ugyancsak kedvezőbb szabályok
vonatkoznak rá, mely mellett nem igen lehet helye a kényszerintézkedésnek.

A továbbiakban már nem kívánom részletezni azokat az együttesen előforduló visszaélési
lehetőségeket, amelyeknél a téves jogszabályi értelmezés igen súlyos következményekkel
járhat az elkövetőkre, mert az eddigiek is alkalmasak a probléma bemutatására.

Két dolgot érintenék még: az egyik az elterelés intézménye, amely a korábbi törvény
rendelkezéseihez képest két irányú szűkítést is tartalmaz:
A büntetés elkerülése érdekében mostmár csupán a függő fogyasztó választhatja a 6
hónapos folyamatos kezelést, amely már csak gyógykezelés lehet (korábban a csekély
mennyiségű kábítószerre megvalósított fogyasztói típusú magatartás mellett megelőző és
gyógyító kezelés létezett).
A függő-fogyasztó bevezetésével a döntés kockázata - amely korábban a nyomozó
hatóságnál jelentkezett - a szakértői testületre hárul, mivel a szakértői vélemény alapján
dönt az eljáró hatóság arról, hogy az eljárás felfüggesztése mellett biztosítja-e a kezelés
lehetőségét. A hibaveszély nem hárult el csak átalakult:
A korábbi törvénynek ezt a rendelkezését azért érte bírálat, mert a dealerek is
fogyasztóként definiálták magukat és bekerülhettek a kezelésbe. Tartok tőle, hogy
nagyon sok alkalmi fogyasztó törekszik majd arra, hogy függővé nyilvánítsák annak
érdekében, hogy elkerülje a büntetőjogi következményeket. A félelmemet megalapozza
az is, hogy nincs olyan egységes szakértői szempontrendszer, amely segítené a testületet
a megalapozott véleményadásban, egyelőre úgy tűnik, hogy csupán az elkövető
bemondása (hány éven keresztül, milyen gyakorisággal, milyen tipusú kábítószert
fogyasztott) képezi a vélemény, vagyis a függés megállapításának az alapját.

Alkotmányos alapelveket sértett az a több évtizedes állapot, amely alatt a
kábítószermennyiségét, amelyhez különböző súlyos jogkövetkezmények fűződtek, nem
törvény, hanem a Legfelsőbb Bíróság iránymutatása (elvi döntés, illetve kollégiumi
állásfoglalás) határozta meg. Ez a helyzet sértette az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében
szereplő büntetőjogi alapelvet is, a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege
elvét. De ellentétben állt a jogalkotásról szóló 1987:XI. törvény 12. §-ában írt
követelménnyel (ld. a 11/1992. (III. 5.) ÁB határozat IV/4. pontja).

Most már csak az a kérdés, hogy milyen mennyiséggel számoljon a jogalkalmazó akkor,
amikor (a vádlottra nézve kedvezőbb) az elkövetéskor hatályos jogszabályt alkalmazza,
amelynek mennyiségi fogalmát nem törvény, hanem a Legelsőbb Bíróság állásfoglalása
határozta meg. A Btk. 2. §-a értelmében a szigorúbb törvény visszaható hatályát törvény
tiltja. Az új mennyiségi fogalmak kedvezőtlenebb elbírálást eredményeznek, ugyanakkor
nincs mivel összevetni, hiszen a korábbi törvény ezt a kérdést nem rendezte.

A Btké 23. §-a nem tartalmazza a visszaható hatályt, sem azt, hogy rendelkezéseit a
folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. tehát mi a korábbi törvény alkalmazásánál
a BK 155 sz. állásfoglalás mennyiségi határaival számolunk.

Ezeket a kérdéseket kívántam a részt vevők elé tárni azt is remélve, hogy azok számára
is izgalmas kérdések vetődnek fel, akik napi munkájuk során nem kerülnek kapcsolatba a
kábítószerrel visszaélés büntetőjogi szabályainak alkalmazásával.

Budapest, 1999. október 15.

dr. Frech Ágnes
Fővárosi Bíróság