Nem könnyű feladat egy - a bírói ítéletek enyhe volta, a büntetések hatástalansága miatt - elkeseredett nyomozó írásában szereplő látszólag objektív adatokkal szemben meggyőző érveket találni. Első sorban nem az érvek hiánya, hanem az adatgyűjtés ötletszerűsége, az elkövetés körülményeinek és a büntetéskiszabás során figyelembe vett bűnösségi tényezők teljes hiánya hat bénítóan.

Ha egy jelenséget vizsgálni akarunk, és arra is igényt tartunk, hogy a következtetéseink a szakmai közvélemény előtt is megjelenjenek és meggyőzően hassanak, alkalmas módszert kell keresni a jelenség teljeskörű, és nem egyoldalú bemutatására, és legalább megkísérelni megfejteni a büntetések mögött rejlő bírói érveket. Csakis torz eredményhez vezethet, ha a vizsgálat csupán az újabb bűnelkövető, ismételten büntetőeljárás hatálya alatt álló személyek múltjának feltárására terjed ki. Azt ugyanis nem tudjuk, mert a vizsgáló ezzel nem foglalkozik, hogy a fokozatosság elvét szem előtt tartó büntetéskiszabási gyakorlat vajon hány esetben vezetett eredményre, és az első elkövető - talán éppen a méltányos elbírálás következtében - felhagyott a bűnelkövetéssel.

Nem a bíró érzékenysége mondatja, hanem a szakma szabálya: csak egyértelműen bizonyított tények képezhetik az ítéleti tényállás alapját, és ha azt állítjuk, hogy a bűnözés alakulását kedvezőtlenül befolyásolja az enyhe bírósági gyakorlat, akkor ehhez az állításhoz hitelt érdemlő bizonyítékokat kell (kellene) felsorakoztatni.

Mindezek elmaradása akár fel is menthetne a válaszadás alól, és hogy ennek ellenére megkísérlem az ítélkező bíró oldaláról megvilágítani a büntetés kiszabására vonatkozó tevékenységet, annak az alábbi oka van:

Joga van egy nyomozónak rosszul éreznie magát, ha azt látja, hogy feleslegesen gyűjtötte össze a terhelő bizonyítékokat, hiába került sor megalapozott vádemelésre, a bíróság enyhe ítélete alkalmatlan volt az egyéni megelőzésre, az újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozására.
És az sem teljesen értéktelen összehasonlítás, hogy az adott cselekménynek mi a törvényi büntetési tétele, és ehhez képest, ettől eltérően milyen büntetést szabott ki a bíróság.

Még azt sem lehet kizárni, hogy adott esetben helytelenül döntött a bíróság, vagy azért mert indokolatlanul nagyobb bizalmat szavazott az elkövetőnek, vagy azáltal, hogy a bűnismétlő vádlottal szemben nem a törvény szigorát alkalmazta.

„A fegyveregyenlőség” jegyében szeretném bemutatni azt a jogszabályi környezetet, amelyben az ítélkező bíró eligazodni kényszerül, azokat a nemzetközi ajánlásokat, amelyek követendő normákat fogalmaznak meg mind a törvényalkotás, mind az ítélkezési gyakorlat számára, bemutatnám, hogy milyen szempontok figyelembe vételével történik a büntetéskiszabás.

I. A jogszabályi környezet

A Budapesti Rendőr-főkapitányság Vizsgálati Főosztályának kiemelt fővizsgálója a vagyon elleni bűncselekményekkel gyanúsított személyek előéletét tanulmányozta több évre visszamenően, de nem jelölte meg, hogy a cselekményért mikor, melyik hatályos törvény alapján alkalmazták a joghátrányt. Ennek pedig meghatározó jelentősége van, nem csak azért, mert a vagyon elleni cselekményeknél az értékhatár változása meghatározza a cselekmény minősítését és a kiszabható büntetéseket is, hanem azért is, mert a büntetéskiszabás általános szabályai is többször módosultak az általa említett10-12 év alatt.

Legalább négy jelentős novelláris változtatás történt 2003. március 1-ét megelőzően az 1978. évi IV. törvény, a Btk. rendelkezéseiben. A liberálisabb korszakot az 1993. évi XVII. törvény jelenti, amely az 1993. május 15.-től, 1997. szeptember 15-éig terjedő elkövetésekre biztosította az enyhébb elbírálás lehetőségét, jóllehet egyes vagyon elleni bűncselekményeknél az értékhatár a ma hatályoshoz képest jóval alacsonyabb volt, az akkori életviszonyokhoz igazodóan.

Az 1997. évi LXXIII. törvény a szabálysértési értéket kivéve megemelte , míg 2000. március 1. napjától az 1999. évi CXX. törvény rendelkezései érvényesülnek , amelynek értelmében a jelentős érték már 50.000.000 Ft-ig terjed.
A büntetés kiszabására az 1999. március 1-jétől 2003. február 28-ig hatályos 1998. évi LXXXVII. törvénynek volt meghatározó szerepe.

Az utolsó évtized politikai, gazdasági életében bekövetkezett változásai a büntetőjog területén egy nehezen követhető, már-már hisztérikusnak mondható jogalkotási folyamatot eredményeztek. Az említett időszakban a Büntető Törvénykönyvet 50 törvénnyel, és 3 törvényerejű rendelettel módosították, és született 10 olyan alkotmánybírósági határozat, amely kihatással volt a jogalkotók munkájára. (alkotmányellenes jogszabály megsemmisítése, mulasztásos alkotmánysértés esetén újabb jogszabály megalkotása)

Ez az az időszak, amikor a bűnelkövetés új, sokkal veszélyesebb, nehezen felderíthető formái megjelentek, a privatizációval összefüggő gazdasági jog hiányossága, a korábban ismeretlen pénzügyi tevékenységek új bűncselekmények törvénybe iktatását tették szükségessé, és számolni kellett egy olyan erőszak-hullámmal, amely nemcsak a bűnöző csoportok közötti érdekellentét megoldásának szokásos formájává vált, hanem az emberéletet is követelő leszámolások az ártatlan és védtelen „civileket” is érintették.

Az ilyen kriminalitás mellett természetesen átalakul a bíró értékrendje, hiszen tevékenysége során el kell helyeznie a különböző súlyú, eltérő veszélyességű bűncselekményeket, és ehhez az értékrendhez igazítani az elkövetőkkel szemben kiszabandó büntetéseket.
Az 1970-es és ’80-as években a gépkocsi feltörések, a gépkocsi lopások vagy azok önkényes használata és a lakásbetörések zavarták leginkább a társadalom normális működését, és ezekre a cselekményekre kellett a törvény keretei között a büntetést kiszabni. Ezek a cselekmények az idő előrehaladtával kezdték értéküket veszteni azon súlyos bűncselekmények mellett, amelyeket a bírónak egymás mellett, egy időben kellett megítélnie, elbírálnia.

A szigorúbb, több éves végrehajtandó szabadságvesztés büntetéseket az emberrablás, emberkereskedelem elkövetőivel, a kábítószer kereskedőkkel szemben, a gyermekkorú sérelmére elkövetett nemi bűncselekményeknél és a közrend elleni bűncselekményeknél alkalmazzuk (az élet elleni súlyos bűncselekmények mellett)

II. A nemzetközi ajánlások

Az Európa Tanács Bűnözéssel Kapcsolatos Problémák Európai Bizottsága (CDPC) albizottsága régebb óta tanulmányozza a különböző országok ítélkezési gyakorlatát, és erről jelentéseket írt. A Bizottság Ajánlását az alábbi alapelvekben lehet bemutatni.

Minden államnak ki kell alakítania az ítélkezésre vonatkozó elvi alapjait
Az egyes esetekben alkalmazott büntetéseknek arányban kell állnia az elkövetett bűncselekménnyel (arányos büntetés, az igazságosság követelménye)
Az államoknak – jogi és alkotmányos hagyományai tiszteletben tartása mellett – meg kell fontolniuk olyan orientációs technikák bevezetését, amelyek rendszerbe foglalják az ítélkezésben használatos mérlegelési lehetőséget, miközben továbbra is lehetővé teszik a bíróság számára a speciális körülmények figyelembe vételét és értékelését.
Ki kell építeni az ítélkezés megfelelő eljárási biztosítékait.
Végül szükséges az információcsere és a bírói képzés.

A hazai jogi szabályozás mindenben megfelel az Ajánlásban megfogalmazott elveknek, a büntetéskiszabási gyakorlat pedig - különösen a végrehajtandó szabadságvesztések nagyobb száma és aránya miatt – szigorúbb képet mutat. (a fogvatartottak 100.000 főre jutó aránya az EU tagországokban átlagosan 87, míg hazánkban 150).

A büntetéskiszabás során érvényesítendő szempontok: a megtorlás, az elrettentés, a rehabilitáció, a reszocializáció, az egyéniesítés, az arányos büntetés, az elzárás mint a társadalom védelmét szolgáló intézkedés.

Az Ajánlás a tényleges szabadság-elvonással járó büntetést végső eszköznek tekinti, amely csak akkor alkalmazható, ha a cselekmény súlya minden egyéb büntetést alkalmatlanná tesz. Az arányosságnak az elkövetett cselekmény súlya és az azért kiszabott büntetés között kell fennállnia. Az ítélkezésben bekövetkezett bármilyen igazságtalanság a legérzékenyebben a végrehajtandó szabadságvesztésre ítélés esetén jelentkezik.

A szabadságvesztéssel szemben előnyben kell részesíteni –ahol ennek feltételei fennállnak – a pénzbüntetést, a közösségben végrehajtandó büntetéseket és a sértettek kártalanítását biztosító intézkedéseket. A bűnismétlőkkel szemben az Ajánlás visszafogottságot mutató előírásokat fogalmaz meg.
Visszaeső esetében is elsősorban az adott cselekmény súlyából kell kiindulni, és a visszaesésnek nem lehet meghatározó szerepe a büntetés megválasztásánál. Különösen így van ez, ha akár a korábbi elítélés alapját képező cselekmény, akár az adott ügyben elbírálandó csekélyebb súlyú. Még inkább érvényes az arányosság követelménye és a visszaesés figyelmen kívül hagyása, ha hosszabb idő telt el a korábbi büntetéstől az újabb elkövetésig.

Összefoglalva: nem lehet a visszaesés tényét fontosabbnak ítélni a büntetéskiszabás során, mint az elkövetett cselekmény súlyát. Az egyéniesítés követelménye miatt számolni kell azzal, hogy ugyanazon büntetés a különböző személyekre más és más hatást gyakorolhat.

III. A büntetéskiszabás során irányadó körülmények

A tanulmányban szereplő eseteket vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a bíróságok feltehetően a fenti elvek figyelembe vételével hozták meg döntéseiket, részben a fokozatosság elvét alkalmazva, részben a törvény indokolatlannak vélt szigorát igazságtalannak ítélve megkeresték a törvény alapján alkalmazható enyhítés lehetőségét, és végrehajtandó szabadságvesztés helyett például pénzbüntetést alkalmaztak. A bírói gyakorlat alakította ki a büntetéskiszabás során figyelembe veendő súlyosító és enyhítő körülményeket, amelyek jelentkezhetnek a tárgyi oldalon, és az elkövető személynél is (tárgyi, alanyi bűnösségi körülmények)

A büntetéskiszabás során irányadó súlyosító és enyhítő körülmények példálózó jelleggel az alábbi táblázatban foglalhatók össze:

Súlyosító körülmények - Enyhítő körülmények - -
Alanyi oldalon
társtettesség
büntetett előélet
többször volt büntetve
rövid idő telt el az utolsó elítélés óta
visszaeső
büntetető eljárás hatálya alatti elkövetés
ittas, bódult állapot
garázda elkövetési mód
kezdeményező szerep

Tárgyi oldalon
többszörös minősítés
folytatólagosság
nagy nyilvánosság előtti elkövetés
a sértettnél bekövetkezett pszichikai következmények
idős, beteg személy sérelmére elkövetés
közeli hozzátartozó sérelmére elkövetés
veszélyes eszköz használata
a köznyugalom megzavarása
terhes nő sérelmére elkövetés
elszaporodottság

Alanyi oldalon
büntetlen előélet
fiatal felnőtt kor
14. életévet alig haladta meg
betegség
tartásra, nevelésre szoruló hozzátartozó
beismerő vallomás
megbánás
bűnsegédi elkövetési alakzat
idős kor
elkövető sérülése
beszámítási képesség korlátozottsága
köz javára ellenszolgáltatás nélkül végzett tevékenység

Tárgyi oldalon
kísérlet
a sértett felróható közrehatása
alkalomszerű elkövetés
kár megtérülése
a sértett megbocsátása
hosszabb idő telt el az elkövetés óta
A bíró a bizonyítási eljárás eredményeként a vádiratban foglalt cselekmény elkövetési körülményeit feltárva, a vádlott személyét a lehetséges körben megismerve jut el a büntetőjogi felelősség megállapítása esetén a büntetéskiszabás kérdéséhez. A büntetési rendszerünk un. relatíve meghatározott, amely azt jelenti, hogy a Btk. Különös Részben rögzített tényállásokra a törvény határozza meg azt a tételkeretet, amely között a szabadságvesztés kiszabható (2 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett vétség, 3 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűntett, illetve 1-5 évig, 5 évig terjedő, 2-8 évig, 5-10, 5-15, 10-15 évig terjedő határozott tartamú szabadságvesztés) Csak néhány esetben határozza meg a jogszabály a szabadságvesztés mellett vagylagosan kiszabható pénzbüntetést vagy közérdekű munkát. A büntetéskiszabás a büntetés céljára és a büntetéskiszabás törvényben rögzített elveinek megfelelően történik (Btk. 37.§ és 83.§), de lehetőség van a Btk. 87.§-ában a büntetés enyhítésére is.

Nem szeretnék ugyanabba a hibába esni, amelyet kifogásoltam a vizsgálótiszt tanulmányában. Nem tudok egyértelmű bizonyítékot szolgáltatni ugyanis arra a tételemre, hogy a bűnmegelőzés, vagy egy adott személynél az újabb bűnismétlés megakadályozásának nem az egyetlen, és nem a legcélravezetőbb módja a törvény szigora mellett kiszabott büntetés. Tanulmányozva más országok büntetéskiszabási gyakorlatát, a büntetőjogi büntetésnek tulajdonított szerepet, úgy vélem, hogy csak akkor tudunk megfelelni az egységesítésre törekvő európai ítélkezési gyakorlatnak, ha differenciált, egyéniesített büntetéseket alkalmazunk, szem előtt tartva, hogy a tényleges szabadságelvonás csak egy végső esetben alkalmazandó büntetés legyen.

Mindaddig, amíg a bírót a jogszabály felhatalmazza a büntetésnek a törvényi határok közötti kiszabására, és arra is joga van, hogy a törvényi büntetési tétel helyett enyhébb büntetést szabjon ki, a bíró élni fog ezzel a lehetőséggel.

A bűn üldözőjének és a nyomozás során eljáró vizsgálónak pedig joga van számon kérni a megfelelő és hatékony büntetést.

B u d a p e s t, 2003. október 9.

Dr. Frech Ágnes b í r ó
a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának v e z t ő j e