Munkaügy

54. )Ha a munkáltatónak a kártérítésre kötelező határozata ellen a munkavállaló a jogvesztő határidőben a munkaügyi bírósághoz nem fordult, a határozat jogerős és végrehajtható, a továbbiakban a munkaügyi bíróság előtt már nem támadható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amennyiben a határozatot a bíróság végrehajtási záradékkal látta el, az ennek alapján indult végrehajtási eljárás megszüntetése iránt a munkavállaló a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság előtt ne léphetne fel azon az alapon, hogy a végrehajtani kívánt követelés érvényesen nem jött létre. ( Mt. 201.§, 202. § (1) bekezdés e./ pont, Vht. 23.§. (1) bekezdés b./ pont, Pp. 369.§ a./ pont).

Az első fokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította, és elrendelte a 0106- Vh. 2788/l996 és 2789/l9996 számon indult végrehajtási eljárások folytatását. Ezzel a felfüggesztés hatályát megszüntette. A felperest 1000.- forint perköltség megfizetésére kötelezte és megállapította, hogy a felperes költségmentessége folytán le nem rótt 5000.- forint kereseti illetéket az állam viseli. Az ítélet indokolásában az első fokú bíróság arra mutatott rá, hogy a bírói gyakorlat szerint nincs arra lehetőség, hogy a munkaügyi bíróság előtt meg nem támadott munkáltatói határozatot végrehajtás megszüntetési perben az adós eredményesen támadjon.

Az első fokú bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, annak a keresete szerint történő megváltoztatása iránt. Fenntartotta azt az álláspontját, hogy anyagi felelőssége nem áll fenn, továbbá, hogy az alperes őt megtévesztette, amikor "üres" MIL-lapot adott ki részére. Alapos okkal lehetett abban a feltevésben, hogy a vállalat nem fogja feléje érvényesíteni a jogtalan követelését. Ezért nem fordult a munkaügyi bírósághoz az őt a leltárhiány megtérítésére kötelező határozok ellen.

Az első fokú bíróság ítélete nem volt felülbírálható, az alábbiakra figyelemmel:

Kétségtelen, hogyha a munkáltatónak a kártérítésre kötelező határozata ellen a munkavállaló az eredménytelen egyeztetés megkísérlését követő l5 napos jogvesztő határidőben a munkaügyi bírósághoz nem fordult, a határozat jogerős és végrehajtható, a továbbiakban munkaügyi bíróság előtt már nem támadható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amennyiben a jogerőssé és végrehajtható vált kártérítési határozatot a bíróság végrehajtási záradékkal látta el, az ennek alapján indult végrehajtási eljárás megszüntetése iránt a munkavállaló a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság előtt ne léphetne fel azon az alapon, hogy a végrehajtani kívánt követelés érvényesen nem jött létre. (Mt. 201.§ , 202.§ (1) bekezdés e./ pont, Vht. 23.§ (1) bekezdés b./ pont, Pp. 369.§ a./ pont)

Ezzel ellentétes bírói gyakorlatot a másodfokú bíróság nem ismer. A Pp. 369.§ a./ pontja nem tartalmaz kivételt a Vht. 21-23 §-ai értelmében bírósági záradékkal ellátható okirat, illetőleg határozat alapján indult egyes végrehajtási eljárások tekintetében.

Mint ahogy az Mt. 202.§-a, de az ahhoz fűzött indokolás (A Magyar Munkajog Kommentár 302-302/2oldal) sem tartalmaz tiltást arra nézve, hogy a munkáltató jogerős pénzfizetésre kötelező határozat záradékolásával indult végrehajtási eljárás esetében a Pp. 369.§ a./ pontja alapján végrehajtás megszüntetése iránti pert ne lehetne indítani.

Nem volt ilyen módon akadálya annak, hogy a felperes az ellene indult végrehajtási eljárások megszüntetése iránt keresetet terjesszen elő. A keresetet érdemben kell elbírálni.

Ahogy a Pp. 339.§ kapcsán a "Polgári perrendtartás magyarázata" fogalmaz (1563. old.) ilyenkor a végrehajtás megszüntetési és korlátozási per keretében a követelésről érdemi jogvita folytatható le. Így megvalósul a nemzetközi egyezményekben hangsúlyozott az az elv, hogy a bírósági végrehajtással csak azt a követelést lehet behajtani, amelyet a bíróság érdemi jogvitában elbírálhat. Az ilyen végrehajtás megszüntetési perben a felperesként fellépő adós a végrehajtást kérővel szemben mindazt a védekezését előterjesztheti, amellyel akkor élhetett volna, ha a végrehajtás kérő perben érvényesíti követelését.

Azzal ugyanakkor egyetértett a másodfokú bíróság, miszerint abban, hogy a felperes tartozása fennáll-e, vagy sem az un. "üres" MIL-lap kiállításának nem lehet jelentősége. Ahogy arra az első fokú bíróság is utalt, a munkaviszony megszűnésekor, a munkáltató által a munkavállaló részére kiállítandó igazolásnak - egyebek mellett - az Mt. 98.§ (2) bekezdés d./ pontja értelmében tartalmaznia kell a munkavállaló munkabéréből jogerős határozat vagy jogszabály alapján levonandó tartozást, illetve ennek jogosultját. Vagyis csak a jogerős határozaton alapuló tartozás vezethető fel arra. Már pedig 1997. június 19-én, a MIL-lap kiállításakor a felperest a leltárhiány megtérítésére kötelező határozatokat nem lehetett jogerősnek tekinteni, hisz az l997. június l7-én tartott eredménytelen egyezetéstől számított 15 napon belül (Mt. 202. § /l/ bekezdés e./ pont) a felperes az őt kötelező határozatok ellen a munkaügyi bírósághoz keresettel fordulhatott volna. Következésképp a még nem jogerős munkáltatói határozat alapján fennálló tartozást a MIL-lapra felvezetni ezért nem lehetett. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ezzel a munkáltató kifejezte volna azon akaratát, hogy a határozatokban foglalt követeléseit nem kívánja a munkavállalóval szemben behajtani.

Tévedett tehát az első fokú bíróság, amikor - bár bizonyos fokig bizonyítást lefolytatott - végül is a keresetet érdemi vizsgálat nélkül elutasította.

A másodfokú bíróság ezért az első fokú bíróság ítéletét a Pp. 252.§ (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az első fokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
(Budapesti XX., XXI., és XXIII. Kerületi Bíróság 17.P.XX. 22.244/1998. - Fővárosi Bíróság 47.Pf. 25.279/1999/3.szám)

55.) Ha a viszontkereset a felek közötti elszámolási jogvitával kapcsolatos, az Mt. 162. § (1) bekezdése nem alkalmazható, ezért a per megszüntetése helyett, érdemi elutasításnak van helye (Mt. 162. §).

Az első fokú bíróság a felperesek keresetének - melyben külföldi munkavégzésük idejére valutaellátmány-különbözet megfizetésének elrendelését kérték - részben helyt adott. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek személyenként 732 DM jogellenesen visszatartott illetményt, valamint 1996. november hónapra járó 880 DM-t, ezen összegek után 170 292 Ft alapulvételével, 1996. november 17-től a kifizetésig esedékes évi 20%-os kamatot. Egyebekben a felperesek keresetét elutasította, míg az alperes ellátmány túlfizetése miatt előterjesztett viszontkeresete alapján indult eljárást elkésettségre hivatkozással megszüntette.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezéssel, a felperesek csatlakozó fellebbezéssel éltek.

A másodfokú bíróság a bizonyítást kiegészítette, igazságügyi könyvszakértőt rendelt ki a felpereseket megillető valutaellátmány-különbözet összegszerűségének megállapításához. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperesek munkaszerződése nem határozta meg pontosan a munka mértékét, így a felperesek valós munkaideje sem volt pontosan kalkulálható, ezért a másodfokú bíróság a Pp. 206. §-ában foglaltak alapján, mérlegelési jogkörében, a leginkább elfogadható ledolgozott havi munkaidőre irányadó valutailletményt vette figyelembe a felpereseknek még járó valutailletmény-különbözet meghatározásánál. A másodfokú bíróság a per adatait és a munkaszerződésben foglaltakat mérlegelve, a felpereseket megillető anyagi járandóság számításakor, a havi 200 órás munkaidő-keretet vette alapul. Ily módon a másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és a felpereseknek járó valutaellátmány-különbözet összegét úgy állapította meg, hogy az I.r. felperesnek 961.-, a II.r., III.r. és V.r. felperesnek 983.-, míg a IV.r. felperesnek 968.- DM ellátmány-különbözetet és kamatait ítélt meg, ezt meghaladóan a felperesek keresetét elutasította. A másodfokú bíróság kiemelte azt is, hogy nem volt elfogadható az alperes azon álláspontja, mely szerint a felperesek bérezése a teljesítményüknek volt a függvénye, mivel az Mt. 143. § (2) bekezdésében foglaltakat az alperes nem tudta bizonyítani.

Bizonyítást nyert viszont, hogy a felperesek összességében nem vettek fel több illetményt, mint ami őket jogosan megillette. Az alperesnek így az ezzel összefüggésben előterjesztett viszontkeresete megalapozatlannak bizonyult. Ennek ellenére tévedett az első fokú bíróság, amikor az alperesi igényt az Mt. 162. § (1) bekezdése szerinti tévesen felvett munkabérnek minősítette, s miután ezen igényét az alperes fizetési felszólítással a felvételtől számított 60 napon belül nem érvényesítette, a viszontkeresettel kapcsolatos pert elkésettségre hivatkozással megszüntette. A peres felek közötti jogvita ugyanis elszámolási jogvitának minősül, mely viszonylatban az Mt. 162. § (1) bekezdésében meghatározott előírások nem irányadóak. Az első fokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha a viszontkeresettel kapcsolatosan nem megszüntető, hanem érdemi, elutasító határozatot hoz.
(Fővárosi Munkaügyi Bíróság 10.M. 1515/1997. - Fővárosi Bíróság 49.Mf. 20.995/1999.)

56.) Bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti viszontkereset előterjesztésének feltételei a rendkívüli felmondás hatályon kívül helyezése iránti perben (Pp. 147. §. , Mt. 164. §. (4) bekezdés és Vht. 61.§ (1) és (2) bekezdés). A határozott időre megbízott ügyvezető munkaviszonya is csak határozott időtartamú lehet. (Gt. 30. §)

A felperes kerestében kérte annak megállapítását, hogy az alperes rendkívüli felmondása jogellenes volt, egyfelől, mert elkésett, másfelől, mert nem a munkáltatói jogkör gyakorlójától származik. Végül hivatkozott arra, hogy a rendkívüli felmondás indoka valótlan volt. Kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest az 1998. május 28-i felmentésétől a 2002. januárig terjedő időre járó munkabérének megfizetésére, 9 197 596 Ft összegben. Az alperes kérte a kereset elutasítását, egyben viszontkeresetet terjesztett elő a felperessel szemben bűncselekménnyel okozott kár megtérítése címén.

Az első fokú bíróság részítéletében a felperes keresetének részben helyt adott, kötelezte az alperes munkáltatót a határozott idejű munkaviszonyból hátralévő időre járó munkabérként 1 555 200 Ft, kamatokkal történő megfizetésére, marasztalta továbbá a perköltségben és az illetékben is. Részítélete indokolásában kifejtette, hogy az alperes taggyűlése 1998. május 28. napjával a felperest ügyvezető igazgatói tisztségéből azonnali hatállyal visszahívta, a munkaviszonyt is e nappal azonnali hatállyal megszüntette. Ezt követően 1998. június 23. napján a taggyűlés a korábban meghozott határozatát módosítva, elrendelte a felperessel szemben rendkívüli felmondás kiadását.

Az első fokú bíróság álláspontja szerint a felperes munkaviszonya - annak ellenére, hogy a munkaszerződés szerint eredetileg határozatlan idejű munkaviszony létesítésére került sor - határozott időtartamra jött létre, mivel az 1997. évi CXLIV. tv. 24. §-a (Gt.) rendelkezésénél fogva, az ügyvezető igazgatói munkakört betöltő munkavállaló az ügyvezető igazgatói megbízatással egyidejűleg kizárólag határozott idejű munkaviszonyt létesíthet.

Így, ha az ügyvezető igazgatót a tisztségéből visszahívják, annak az Mt. 88. § (1) és (2) bekezdésében foglalt szabályoknak is meg kell felelnie. Ugyanis a visszahívás a munkaviszonyt is megszünteti, arra pedig a határozott idejű munkaviszonyra tekintettel rendes felmondás útján nem kerülhet sor. Az első fokú bíróság megállapította, hogy az alperesi intézkedéshez kapcsolódóan az Mt. 88. § (2) bekezdése értelmében a felperest egyévi átlagkeresete illeti meg. Tekintve, hogy a munkaviszony 1998. május 28-án (a visszahívással) megszűnt, az 1998. június 23-i rendkívüli felmondás nem hatályosulhatott.

A részítélet ellen az alperes fellebbezett. Kérte a részítélet megváltoztatását. Egyebek mellett sérelmezte a késedelmi kamatfizetési kötelezettségének jogalapját, továbbá azt, hogy a marasztalási összegre nézve az első fokú bíróság nem rendelte el a végrehajthatóságának felfüggesztését, az alperesi viszontkereset elbírálásáig.

A másodfokú bíróság a fellebbezést nem találta alaposnak. Az első fokú bíróság részítéletét annyiban módosította, hogy a felhívott Gt. szabályai közül a 24. § helyett a 30 §-t kell figyelembe venni. Rámutatott a bíróság arra, hogy mivel a felperes munkaviszonya ügyvezető igazgatói munkakörre jött létre, a töretlen bírói gyakorlat szerint egyértelmű, hogy az alkalmazandó Gt. szabályai szerint, a munkaviszony csak határozott időtartamú lehet. Az ettől eltérés jogszabályba ütközik, így semmisnek minősül.

Az alperes fellebbezése kapcsán rámutatott a másodfokú bíróság arra is, hogy a viszontkereset a Pp. 147. §-a szerint a viszontkereset anyagi jogi feltételei, ha az ekként érvényesíteni kívánt jog a felperes keresetével azonos, vagy azzal összefüggő jogviszonyból ered, vagy ha a viszontkereset tárgyául szolgáló követelés , a felperes kereseti követelésével szemben beszámításra alkalmas. Az Mt. 164. § (4) bekezdése kimondja, hogy a munkáltató nem élhet beszámítással a levonásmentes munkabér-követeléssel szemben, vagy egyébként, ha azt a munkaviszonyra vonatkozó szabály tiltja. A fenti jogszabályi rendelkezésekből az következik, hogy az alperes csak azzal a csökkentett összeggel szemben élhet beszámítással, amit a Vht. 61. § (1) és (2) bekezdése szerint le lehet vonni.
A bírói gyakorlat szerint, ha a viszontkereset az eljárást nem hátráltatja, azt a keresettel együttesen kell elbírálni. A kereset tárgyában csak akkor van mód részítélet hozatalára, ha annak magalapozottsága tekintetében a viszontkereset elbírálása nélkül is dönteni lehet. A perbeli esetben az alperes által érvényesíteni kívánt kártérítés részletes bizonyítást igényel, ez okból helyesen döntött az első fokú bíróság, amikor a kereseti kérelem felől részítélettel határozott.

Ami pedig a végrehajtás felfüggesztését illeti, arról nem az első fokú bíróság, hanem a Vht. 48. §-a szerint majd a végrehajtást foganatosító bíróság dönthet, amennyiben annak feltételei fennállanak.
A másodfokú bíróság a fenti indokok alapján az első fokú bíróság részítéletét, a Pp. 253. 0 (2) bekezdése értelmében részítéletével helybenhagyta.
(Fővárosi Munkaügyi Bíróság 31.M. 83/1999. - Fővárosi Bíróság 55.Mf. 28.477/1999.)

57.) Nem lehet munkabérnek minősíteni a külön szerződés után járó jutalékot, így az elmaradt munkabér összegének megállapításakor az nem vehető figyelembe (Mt. 100. § (6) bekezdése).

Az első fokú bíróság a felperes keresetének helyt adott, megállapította, hogy az alperes rendkívüli felmondása jogellenes, a felperes munkaviszonya az ítélet jogerőre emelkedésével szűnik meg. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 800 000 Ft végkielégítést és 570 000 Ft elmaradt munkabért, utóbbi anyagi járandóság után kamattal, valamint kötelezte a perköltség és az illeték megfizetésére is.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt. Az első fokú bíróság ítéletének az elmaradt anyagi járandóságokat megállapító részét sérelmezte, a rendkívüli felmondás hatályon kívül helyezésével összefüggő ítéleti rendelkezést tudomásul vette. Álláspontja szerint a felperest csak minimálbér illette meg, és a végkielégítés mértékét is a minimálbér alapján kérte megállapítani. A felperes keresetét annyiban emelte fel, hogy az elmaradt munkabérét az ítélet jogerőre emelkedésének napjáig terjedő időpontig igényelte a munkaszerződés szerinti összeggel.

A másodfokú bíróság részítéletében az első fokú bíróság ítéletét a rendkívüli felmondás jogellenessége tekintetében, a végkielégítésre vonatkozó rendelkezésre is kiterjedően helybenhagyta azzal, hogy a felperes munkaviszonya 2000. január 7. napján szűnt meg az alperesnél, egyebekben pedig rendelkezett a per folytatása iránt. A másodfokú bíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy a felperest munkaviszonya létesítésétől annak megszűnéséig milyen összegű munkabér illette volna meg, és ebben a vonatkozásban az első fokú bíróság ítéleti rendelkezését a Pp. 253. § (2) bekezdése értelmében részben megváltoztatta az alábbiak szerint.

A másodfokú bíróság az elmaradt munkabér összegének meghatározása során - az alperes fellebbezésére is tekintettel - az alábbiakat állapította meg. A felperes 1997. október 1. napján létesített munkaviszonyt az alperesnél, kereskedelmi igazgató beosztásban, a munkaszerződés szerint 190 000 Ft/hó összegű munkabérrel. A másodfokú bíróság rámutatott, hogy az alperes jogellenesen járt el, amikor a munkaszerződésben foglaltakkal ellentétben munkabérként nem havi 190 000 Ft-ot, hanem a minimálbérnek megfelelő összeget utalt át a felperesnek. 1997. október 1. napján az alperes szerződést kötött az R. Bt-vel, melynek a munkaviszony létesítéséig az ügyvezetője a felperes volt, mint beltag. A szerződést a Bt. részéről a felperes írta alá, a megállapodás alapján a felperesnek az R. Bt. jutalékot számlázott az alpereshez behozott üzleti forgalom utáni árrésből. A felperest a munkaviszony alapján megillető munkabér összegébe nem számítható be az a jutalék, melyet a felperes, nem a gazdasági igazgatói munkaköre utáni munkabérként, hanem egy külön szerződés után járó jutalékösszegként kapott. A másodfokú bíróság - figyelembe véve a munkabér összegét befolyásoló egyéb körülményeket is, pl. táppénzes állomány, távolléti díj..stb. - a felperest megillető munkabér összegét 4 410 094 Ft-ban állapította meg, melyet az alperes az Mt. 100. § (6) bekezdése alapján megtéríteni tartozik.
(Fővárosi Munkaügyi Bíróság 23.M. 818/1998. - Fővárosi Bíróság 49.Mf. 24.414/1999.)

58.) A banki átutalással történő illetmény kifizetése nem okozható többletkiadást a munkavállalónak /közalkalmazottnak/ még akkor sem, ha illemtényét /bérét/ saját maga által működtetett gazdasági társaságának folyószámlájára és nem e célból létesített lakossági folyószámlára utalják át.

A közalkalmazott felperes keresetében az illetménye átutalásával felmerült többlet-költségeinek megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az első fokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint a felperes, bár erre lehetősége volt, lakossági folyószámlát nem nyitott, illetménye, kérése alapján a K. Bt. számlájára került átutalásra. Mivel pedig a Bt. számláján az illetmény összege összekeveredett a Bt. egyéb bevételeivel és kiadásaival, a pénzfelvételekről nem lehetett megállapítani, hogy illetményfelvétel történt-e. Az alperes pedig nem köteles azon költségek megfizetésére, amelyek a Bt. működésével függenek össze, így a keresetet el kellett utasítani.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, az ítélet megváltoztatásával a keresetnek történő helyt adás iránt. Sérelmezte az első fokú bíróság ítéletében foglalt megállapításokat, ugyanis álláspontja szerint a becsatolt iratokból megállapítható lett volna az átutalt illetmény összege, illetőleg annak havi ún. sordíja és a havi kiértesítési díj is.

A másodfokú bíróság a bizonyítást kiegészítette és megállapította, hogy a felperesnek illetménye egyszeri felvételével kapcsolatban 1999. december 19. napjáig 860 Ft költségtöbblete keletkezett. Mivel a Kjt. 79/A. §. (2) bekezdése kimondja, hogy az illetmény bankszámlára történő átutalása és egyszeri felvétele az illetményre jogosult számára költségtöbbletet nem okozhat, a másodfokú bíróság az ítélet részbeni megváltoztatásával kötelezte az alperest az átutalásból származó költségtöbblet és kamatai megfizetésére.
(Fővárosi Munkaügyi Bíróság 22.M. 2227/1998. - Fővárosi Bíróság 59. Mf. 29.626/1999.)

59.) Az l990. évi LVI. tv-ben írt rendelkezéseket csak az l999. augusztus 1-je után nyugdíjba vonult munkavállalókkal kapcsolatban lehet alkalmazni. Akik ezen időpont előtt vették igénybe az előrehozott nyugellátást, ezek érdekében az öregségi nyugdíjkorhatár elérését megelőző munkáltatói rendes felmondás végkielégítés fizetési kötelezettséget von maga után.

Az alperesi munkáltató az 1999. szeptember 29-i intézkedésével a felperes munkaviszonyát az Mt. 89. §. (6) bekezdése alapján 1999. december 29-i hatállyal felmondta azzal az indokolással, hogy a felperes részére 1998. június 1-tól előrehozott nyugdíjat állapítottak meg.

A felperes keresetében végkielégítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

Az első fokú bíróság ítéletével keresetet elutasította arra hivatkozással, hogy a felperes az 1999. évi LVI. tv. 5. §-ára (Mt. 87/A. §.) figyelemmel nem jogosult végkielégítésre, mert előrehozott nyugellátásban részesült.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérve az első fokú ítélet megváltoztatásával a keresetének helyt adó ítélet meghozatalát. Álláspontja szerint az 1999. évi LVI. tv. 5. §-a a perbeli esetben nem alkalmazható, hiszen a hivatkozott jogszabályhelyet a 38. §. (3) bekezdése értelmében csak azon munkavállalók tekintetében lehet alkalmazni, akik az előrehozott nyugellátást a törvény hatálybalépését követően vették igénybe, márpedig a felperes már a hatályba lépést megelőzően részesült az előrehozott nyugellátásban.

A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet megváltoztatva a kereset szerint marasztalta az alperest. Az ítélet indokolásában rámutatott arra, hogy az első fokú bíróság a helyes tényállásból téves jogi következtetésre jutott. Az 1999. évi LVI. tv. hatálybalépése előtt ugyanis az Mt. 95. §. (2) bekezdése csak azokat a munkavállalókat zárta ki a végkielégítésből, akik öregségi nyugellátásra szereztek jogosultságot, vagy korengedményes nyugdíjat állapítottak meg részükre. Az 1999. LVI. tv. később akként módosította a Mt. 95. §. (2) bekezdését, hogy az 5. §-ban foglalt rendelkezéssel beépítette a Munka törvénykönyvébe a 87/A. §-t, amely meghatározza, hogy ki minősül nyugdíjra jogosultnak, s e meghatározás szerint ilyennek tekintendő az előrehozott nyugellátásban részesülő is. Az 1999. évi. LVI. tv. 38. §. (3) bekezdése értelmében azonban a fenti rendelkezéseket csak azon munkavállalókkal szemben lehet alkalmazni, akik az előrehozott öregségi nyugellátást a törvény hatálybalépését - 1999. augusztus 1. napját - követően vették igénybe. Ilyen körülmények között tehát alapos az a felperesi hivatkozás, miszerint a felperes, aki már 1998. június 1. napjától részesül ebben a fajta ellátásban, nem esik a kizáró rendelkezés alá, ezért a munkáltatói rendes felmondásra tekintettel a végkielégítés megilleti.
(Fővárosi Munkaügyi Bíróság 32. M. 2577/1999. - Fővárosi Bíróság 59.Mf. 23.204/2000.)

Peres eljárás

60.) A perújítási kérelem érdemi elbírálása esetén az ítélet nem alapulhat azon, hogy a perújítási kérelemben előadott új tények bizonyítottságuk esetén sem eredményezhették volna a perújító fél számára kedvezőbb határozat meghozatalát. E kérdés vizsgálata a perújítás megengedhetősége körébe tartozik (Pp. 260. §. (1) bekezdés a. pont).

Jogkérdésben nincs helye perújításnak, erre a perbeli jogviszonynak a keresettől eltérő minősítése sem adhat alapot. A perújítás során figyelembe vehetők viszont olyan körülmények, amelyek akként változtatnak az ítélet alapjául szolgáló tényálláson, hogy az alapperben hozott ítéletben elfoglalt jogi álláspont már nem tartható.

A felperes keresetében - ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonjogára hivatkozva - az alperesek között kötött adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítását és a szerződéskötést megelőző helyzet visszaállítását kérte.

Az első fokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a perbeli ingatlan 1 hányada házastársi közös vagyon címén a felperes tulajdona és elrendelte a felperes tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási bejegyzését. Megállapította, hogy az alperesek között kötött szerződés a felperessel szemben hatálytalan, kötelezte az alpereseket, hogy 15 nap alatt állítsák helyre az eredetei állapotot oly módon, hogy az I. r. alperes fizesse vissza a vételárat kamatokkal a II. r. alperesnek, míg a II. r. alperes bocsássa az ingatlant beköltözhető állapotban a felperes és az I .r. alperes birtokába, valamint megkereste a földhivatalt az I. r. alperes tulajdonjogának visszajegyzése iránt. A másodfokú bíróság az ítéletet azzal a részbeni módosítással hagyta helyben, hogy az eredeti állapot helyreállítása körében az alperesek egyidejű teljesítésre kötelesek.

A jogerős ítélet (melyet felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartott) indokolása szerint a felperes az 1 ingatlanhányadot a Csjt. 27. §. (1) bekezdése alapján megszerezte, s mivel a perbeli szerződés megkötésének körülményeiből megállapítható, hogy a II. r. alperesnek a felperes hozzájárulásának hiányáról tudnia kellett, nem szól vélelem (Csjt. 30. §. (2) bekezdése) a felperesnek az ügylethez való hozzájárulása mellett. Ennélfogva az alperesek között kötött adásvételi szerződés a felperes vonatkozásában nem hatályosulhat, így a felperes jogszerűen tarthat igényt tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartási bejegyzésére. A szerződéskötést megelőző helyzet visszaállítása azonban - a II. r. alperes védelmére is tekintettel - csak egyidejűleg történhet.

A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő perújítási kérelmet. Ebben előadta, hogy közvetlenül kérelme benyújtását megelőzően szerzett tudomást arról, hogy az alperesek szándéka nem adásvételi szerződés kötésére irányult, hanem a szerződéssel uzsorás kölcsönszerződést lepleztek. Erre alapítottan a felperes a jogerős ítélet részbeni hatályon kívül helyezését és annak megállapítását kérte, hogy az adásvételi szerződés színleltsége, a leplezett kölcsönszerződés pedig uzsorás jellege miatt semmis. Mivel kölcsönszerződés alapján a II r. alperes tulajdonjogának bejegyzésére nem kerülhetett volna sor, kérte a jogerős ítélet azon rendelkezésének mellőzését, amely a birtokba való visszaadás feltételéül szabta az I .r alperes által felvett vételár visszafizetését. Végül kérte, hogy a felvett kölcsön összege után a bíróság csak a törvényes kamat megfizetésére kötelezze az alperest.

Az első fokú bíróság ítéletével a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Az indoklás szerint mind a hatálytalanság, mind a szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményei azonosak: mindkét esetben a szerződéskötést megelőző helyzetet kell visszaállítani. Ebből következően a perújítási kérelemben előadottak valóságuk esetén sem lennének alkalmasak arra, hogy a bíróság a jogvitában a felperes számára kedvezőbb tartalmú ítéletet hozzon. Ezen felül a perújítás során lefolytatott bizonyítás eredményeként a felperes által állított tények valósága sem volt megállapítható, a szerződés színlelt jellegét peradat nem támasztotta alá.

Az ítélet ellen annak megváltoztatása és a perújítási kérelemnek helyt adó döntés meghozatala végett a felperes fellebbezett. A másodfokon eljáró bíróság az első fokú ítéletet helyben hagyta. Az indokolásban rámutatott arra, hogy jogkérdésben nincs helye perújításnak és erre a jogviszonynak a keresettől eltérő minősítése sem adhat alapot. A perújítás során figyelembe vehetők viszont olyan körülmények, amelyek akként változatnak az ítélet alapjául szolgáló tényálláson, hogy az alapperben hozott ítéletben elfoglalt jogi álláspont már nem tartható. A másodfokú bíróság szerint helytállóan fejtette ki az első fokú bíróság, hogy a perújítási eljárásban lefolytatott bizonyítás nem igazolta a felperes szerződés színlelésével kapcsolatos előadását, így a perújítás sikertelen volt. Azonban téves volt az első fokú bíróságnak az az okfejtése, hogy a perújítási kérelemben előadott új tények - bizonyítottságuk esetén - nem eredményeztek volna a felperesre kedvezőbb határozatot. E kérdés vizsgálata ugyan is a perújítás megengedhetősége körébe tartozott volna, ezért az erre vonatkozó ítéleti indokolást a Legfelsőbb Bíróság mellőzte.
(Fővárosi Bíróság 6.P. 28.437/1996. - Legfelsőbb Bíróság Pf.VI. 23.527/1997.)

61.) A személyesen eljáró félnek a bizonyítási teherről adott téves tájékoztatás, illetve a bizonyítási teher téves telepítése olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely az ügy érdemi elbírálására kihatással van és így a Pp. 252. §. (2) bek-nek alkalmazására ad alapot.

A felperes 206.894 Ft tőke, ennek kamata és perköltség fizetésére kérte kötelezni az alperes társasházközösséget a Ptk. 339. §. (1) bekezdése és a Ptk. 558. §. (1) bekezdésre hivatkozással, mivel az alperesi társasház esővíz-elvezető csatornájában keletkezett dugulás miatt a felperes biztosítottja kárt szenvedett.

Az első fokú bíróság az alperest a kereset szerint marasztalta.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, kérte az első fokú ítélet megváltoztatását, a kereset elutasítását, arra hivatkozással, hogy álláspontja szerint a kereset jogalapját és összegszerűségét tekintve is alaptalan. Állítása szerint a kárt okozó dugulásért a társasház nem tehető felelőssé, mert azt egy rendkívüli felhőszakadás és szél során a csatornába hordott nagymennyiségű falevél okozta. Vitatta, hogy a kár összegszerűségének bizonyítása az alperest terhelte volna, valamint azt is, hogy valamennyi felperes által megjelölt követelés a káreseménnyel okozati összefüggésben merült volna fel.

A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte és az első fokú bíróságot újabb eljárásra és újabb határozat meghozatalára utasította. Az indokolásban rámutatott arra, hogy az első fokú bíróság a 9. sorszámú végzésével téves tájékoztatást adott a feleknek a bizonyítási teher viseléséről, s ezzel a jogi képviselő nélkül eljáró alperes vonatkozásában megsértette a Pp. 3. §. (1) bekezdésben írt tájékoztatási kötelezettségét, valamint elzárta a feleket attól, hogy perbeli jogaikat megfelelően gyakorolják, és hogy mulasztásaik jogkövetkezményeit felismerjék.

A hatályon kívül helyező végzésben a másodfokú bíróság kifejtette, hogy a Ptk. 558. §. (1) bekezdésen alapuló igényérvényesítés a Ptk. 339. §. (1) bekezdése alapján igényelt kártérítéssel kapcsolatos bizonyítási terhet nem fordítja meg. Továbbra is vélelmezni kell a károkozás jogellenességét és felróhatóságát, ezért az alperesnek kell a felelősség alól kimentenie magát. A bíróságnak a Pp. idézett rendelkezése alapján ezért tájékoztatnia kell a jogi képviselő nélkül eljáró alperest, hogy őt terheli annak bizonyítása, hogy a perbeli káreseményt vis maior okozta, illetve hogy a csatorna karbantartása körében úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. A tájékoztatási kötelezettségnek a lehetséges bizonyítási eszközökre is ki kell terjednie.
Mivel pedig az alperes a felperesi követelés összegszerűségét sem ismerte el, a Pp. 164. §- a alapján a károk összegszerűségét, valamint a káreseménnyel való okozati összefüggését a felperesnek kell bizonyítania.

Az első fokú bíróság azzal, hogy a bizonyítási teherrel kapcsolatban a feleket tévesen tájékoztatta, olyan lényeges eljárási szabálysértést követett el, amely a másodfokú eljárás során nem volt kiküszöbölhető, ezért az ítélet hatályon kívül helyezésére a Pp. 252. §. (2) bekezdés alapján került sor.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 33. P. 90.650/1997/14. - Fővárosi Bíróság 41.Pf. 27.135/1999.)

62.)A félnek önmagában az az előadása, hogy a posta nem a kézbesítésre irányadó szabályok szerint járt el, a postai küldemény vétívén feltüntetett és igazolt adatok valóságának megdöntésére nem alkalmas. Az erre alapított igazolási kérelem elutasításának van helye, mivel a fél a mulasztás vétlenségét ezzel a hivatkozással nem valószínűsíti. (A Pp. 106. §. (1) bek. és 107. §. (1) és (2) bek., Pp. 99. §. (2) bek.)

Az első fokú bíróság végzése az alperes ítélet ellen előterjesztett fellebbezését elkésettség miatt hivatalból elutasította. A végzés ellen az alperes fellebbezett arra hivatkozással, hogy az ítéletet a bíróság kezelőirodájában 1999. július 23. napján vette át, ehhez képest a fellebbezés előterjesztése határidőben megtörtént. Egyidejűleg igazolási kérelmet terjesztett elő, melyben azt adta elő, hogy hosszabb ideig lakásától távol volt, és a postaládájában csak egy értesítést talált, nem pedig kettőt.

A másodfokú bíróság az alperes igazolási kérelmét elutasította és az első fokú bíróság végzését helybenhagyta a következő indokolással. A Pp. 106. §. (1) bek. és 107. §. (1) és (2) bek. értelmében a fél az önhibáján kívüli mulasztást orvosolhatja igazolással. Ilyen kérelmet a fél az elmulasztott határidő utolsó napjától, ha pedig a mulasztás későn jutott a tudomására, a tudomásszerzéstől számított 15 nap alatt terjeszthet elő. A félnek a mulasztása vétlenségét megalapozó körülményeket megfelelően valószínűsíteni kell. Igazolásnak a Pp. 99. §. (2) bek-ben szabályozott törvényt vélelem esetében is helye van. Ebben az esetben a félnek azt kell megfelelően valószínűsítenie, hogy a küldemény nem kereste jelzéssel visszakézbesítésére rajta kívülálló okból került sor.

Az igazolási kérelem előterjesztésére nyitva álló határidő azonban ilyenkor sem léphető túl, márpedig az alperes a tudomásszerzéstől számított 15 nap alatt nem terjesztette elő igazolási kérelmét, ezért a másodfokú bíróság az igazolási kérelmet érdemei vizsgálat nélkül elutasította. Nem találta alaposnak a bíróság az alperes fellebbezését sem. A nem kereste jelzéssel visszakézbesített iratot a bíróságnak a Pp. 99. §. (2) bek. értelmében a második értesítés visszahagyását követő ötödik munkanappal szabályszerűen kézbesítettnek kell tekintenie. Önmagában az az alperesi hivatkozás, hogy a posta a jelen esetben nem az irányadó szabályok szerint járt el, mert csak egyszer kísérelte meg a kézbesítést, a postai küldemény vétívén feltüntetett és igazolt adatok valóságának a megdöntésére nem alkalmas.

A kézbesítettség törvényi vélelme esetén pedig a határidők számítások szempontjából közömbös, hogy a fél utóbb a küldeményt a bíróságon átvette, avagy sem, s ha igen, mikor tette. Az első fokú bíróság ezért végzésében helyesen állapította meg a fellebbezés elkésetten történt előterjesztésének tényét és azt erre hivatkozással helytállóan utasította el.
(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 18.P. 20.569/1997. - Fővárosi Bíróság 45. Pf. 28.752/1999.)

63. )A hagyatéki eljárásban hozott végzés ellen az élhet fellebbezéssel, aki annak valamely rendelkezését magára nézve sérelmesnek tartja. (He. 73. §. (2) bek. és 89. §. (1) bek., Pp, 237. §.)

A közjegyző az 1998. szeptember 21-én meghozott 1142. Kjő. XIV. 304/1998/5. számú végzésével az örökhagyó hagyatékát - a Bp. V. utcai és a Bp. R. utcai ingatlant, valamint egy bemutatóra szóló és egy fenntartásos takarékbetétkönyvet - a törvényes örökösöknek átadta, a végzés jogerőre emelkedett. Az alapeljárásban hagyatéki hitelezőként fellépő S.K. ezt követően kérte a hagyatéki eljárás megismétlését, arra hivatkozással, hogy a hagyatékátadó végzés meghozatala után jutott tudomására, hogy az örökhagyó a javára szóbeli végrendeletet alkotott.

A közjegyző a megismételt hagyatéki eljárásban a bizonyítási eljárás lefolytatását követően meghozott 2. sorszámú végzésével hatályon kívül helyezte a korábbi végzését és a hagyatékot ideiglenes hatállyal a törvényes örökösöknek adta át, mert álláspontja szerint a végrendeleti tanúk vallomásából nem volt megállapítható a szóbeli végrendelet Ptk. 634. §-ban írt feltételeinek együttes fennállása.

A közjegyző végzése ellen S.K. élt fellebbezéssel, kérve annak részbeni megváltoztatását, a V. utcai lakásnak a törvényes örökösöknek teljes hatállyal, az R. utcai lakásnak és a takarékbetétkönyveknek pedig részére való ideiglenes hatályú átadását. Álláspontja szerint a tanúvallomásokból megállapítható, hogy az örökhagyó szóban, érvényesen rendelkezett a javára.

A He. 73. § (2) bekezdése értelmében a hagyatéki eljárás során hozott végzés ellen az élhet fellebbezéssel, aki annak valamely rendelkezését magára nézve sérelmesnek tarja. A V. utcai lakásnak a törvényes örökösök részére csupán ideiglenes hatállyal való átadása a végrendeleti örökös részére nem jelent sérelmet. S.K. maga sem adott elő erre utaló körülményt. A másodfokú bíróság ezért, az erre vonatkozó fellebbezést - mivel az nem jogosulttól származott - a Pp-nek a He. 89. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó 237. §-a alapján, hivatalból elutasította.

A másodfokú bíróság a per adataiból megállapította, hogy a szóbeli végrendelet nem tekinthető alakilag kifogástalannak, ezért a hagyatékot a He. 61. § (2) bekezdése alapján csak a törvényes örökösöknek lehet átadni, erre figyelemmel a fellebbezést nem találta alaposnak, és a közjegyző érdemben helyes végzését a fellebbezett körben helyben hagyta.
(1142. Kjő. XIV. 456/1999/2 - Fővárosi Bíróság 57. Pkfv. 20.429/2000.)

64.) Perújítási kérelem előterjesztésére nyitva álló 6 hónapos határidő vizsgálata (Pp. 261. §. (1) bek., 266. §. (1) bek.).

A felek részvény adásvételi előszerződést kötöttek egymással, mely szerződésben bánatpénz kikötéséről is rendelkeztek. Ez alapján a felperes fizetési meghagyásos eljárás keretében érvényesítette a bánatpénz megfizetése iránti igényét. A fizetési meghagyás 1998. május 15. napján jogerőre emelkedett. Az alperesek az 1999. január 22. napján előterjesztett perújítási kérelmükben kérték, hogy a bíróság a Pk. 51. 606/1998. számú fizetési meghagyást hatályon kívül helyezve a felperes keresetét utasítsa el. A perújítási kérelem indokaként előadták, hogy a fizetési meghagyásos eljárásról csak 1999. január 19. napján, a végrehajtó közléséből szereztek tudomást, valamint azt, hogy ugyanezen a napon a Fővárosi Bíróság Cégbíróságán megtekintették a felperes cég iratait, és ekkor állapíthatták csak meg, hogy névre szóló és még ki sem nyomtatott részvények tárgyában kötöttek a felperessel előszerződést, vagyis álláspontjuk szerint a felek közötti előszerződés semmis. Az első fokú bíróság a perújítási kérelmet érdemben vizsgálta, megállapította, hogy a felek közötti előszerződés érvényes, a perújítással támadott határozatot - annak megállapítása mellett, hogy a kérelem elkésett - hatályában fenntartotta.

Az ítélet ellen az alperesek éltek fellebbezéssel, a perújítási kérelmükben foglaltakat továbbra is fenntartották.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletével nem értett egyet, mivel álláspontja szerint az első fokú bíróságnak a Pp. 266. § (1) bekezdése értelmében hivatalból kellett volna vizsgálnia, hogy a perújítás a Pp. 260-262. §-ban szabályozott előfeltételei fennállnak -e.
Az alperesek az 1998. május 15. napján jogerőre emelkedett fizetési meghagyással szemben 1999. január 22-én terjesztettek elő perújítási kérelmet, ezért a Pp. 261. § (1) bekezdésének első fordulata szerint a jogerőt követő 6 hónapon túli kérelmük elkésett.
Az alperesek a perújítási kérelmük okaként két tényt jelöltek meg, tehát a bíróságnak a határidő számítása során az alperesek ezzel kapcsolatos tudomásszerzésének időpontját is vizsgálnia kellett.

Az alperesek azon hivatkozása, mely szerint arról a tényről, hogy megállapodásuk tárgyát képező részvények nem voltak kinyomtatva, csak 1999. január 22-én szereztek tudomást, nem volt helytálló, tekintettel arra, hogy a felek szerződése tartalmazta azt, hogy a felperes a cégbírósági bejegyzést követően kibocsátott részvényeket, azok birtokba vétele után ruházza majd át az alperesekre. Vagyis az alperesek az előszerződés megkötésekor ismerték a perújítás egyik okaként megjelölt körülményt, ezért az e körülményt megjelölő kérelmük a Pp. 261. § (1) bekezdésének első fordulata szerint elkésett.

A másodfokú bíróság a perújítási kérelem második okaként hivatkozott tény kapcsán megállapította, hogy a részvény fajtájáról az alperesek valóban csak a cégjegyzék megtekintésekor szerezetek tudomást. E körben azonban vizsgálni kellett a tudomásszerzés időpontját, melyet az alpereseknek valószínűsíteni kellett.
Az alperesek állításával szemben a másodfokú bíróság megállapította, hogy mivel a II.r. alperes a fizetési meghagyást 1998. április 29-én személyesen vette át, vagyis az eljárás megindításáról ekkor tudomást szerzett.
Az alperesek által mellékelt cégirat kivonata a tudomásszerzés időpontjának valószínűsítésére a másodfokú bíróság álláspontja szerint nem alkalmas, ezért a bíróság megállapította, hogy a fenti tény figyelembe vételével az 1999. januári tudomásszerzés valószínűsítésének hiányában az alperesek másodikként megjelölt okkal kapcsolatos perújítási kérelme is elkésett.
Mindezek alapján az alperesek elkésett perújítási kérelmét az első fokú bíróság érdemben nem is vizsgálhatta volna, azt a Pp. 266. § (1) bekezdése értelmében végzéssel el kellett volna utasítania.
Mivel az első fokú bíróság az ügyben ítéletet hozott, a másodfokú bíróság a Pp. 253. § (2) bekezdés alapján - ítélettel - azt részben megváltoztatta és a perújítási kérelmet elutasította.
(Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság 7. P. XV. 20.262/1999. - Fővárosi Bíróság 57.Pf. 24.736/1999.)

65.) A viszontkereset előterjesztésének törvényi feltételei (Pp. 147.§. (1) bekezdés)

A felperes keresetében 200.000 Ft, ennek járulékai, valamint perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest, aki a testvére. Előadta, hogy az alperessel kölcsönszerződést kötött és az abból még fennálló hátralékát az alperes nem fizette meg.

Az alperes a kereset elutasítását és perköltséget kért. Egyidejűleg viszontkeresetet terjesztett elő a felperes ellen, melyben kérte hogy a bíróság állapítsa meg a peres felek és a perben nem álló testvérük között létrejött hagyatéki osztály részbeni semmisségét. Álláspontja szerint ugyanis a hagyatéki osztályos egyezség a jó erkölcsbe ütközik, így az érvénytelen. Az érvénytelenség orvoslását akként kérte kiküszöbölni, hogy a felperes további 225.000 Ft-ot fizessen meg az alperes részére, tekintettel arra, hogy az őt terhelő 200.000 Ft-os követeléssel szemben a felperesnek 425.000 Ft-ot kellene megfizetnie az alperes javára, ezért a két összeg közötti különbözetben a felperest kell marasztalni. Az alperes kérte még, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy alperes Ľ részében tulajdonosa a Kecskemét, Petőfi Sándor utca 7. szám alatti ingatlannak.

Az első fokú bíróság az alperest a kereseti kérelem szerint marasztalta, azonban az alperes viszontkeresetét elutasította. Az alperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét helyes indokokra való tekintettel helybenhagyta.

Az ítélet indokolása szerint a perben nem volt vitás, hogy a felperes kölcsönt nyújtott az alperesnek és hogy az a kölcsönt nem fizette vissza. A bíróságnak perben abban kellett állást foglalnia, hogy az alperesi viszontkereset előterjeszthető volt-e a felperes követelésével szemben. A bíróság megállapította, hogy az alperes a viszontkeresetet alaki értelemben érvényesen előterjesztette, lerótta a kereseti illetéket is. Azonban a bíróság álláspontja szerint a viszontkereset a Pp. 147. §. (1) bek-ben írt érdemi feltételeket már nem teljesítette. Az idézett rendelkezés szerint ugyanis az első fokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig az alperes a felperes ellen akkor terjeszthet elő viszontkeresetet, ha az ekként érvényesíteni kívánt jog a felperes keresetével azonos, vagy azzal összefüggő jogviszonyból ered, vagy ha a viszontkereset tárgyául szolgáló követelés a felperes kereseti követelésével szemben beszámításra alkalmas. A jelen perben a bíróság azt állapította meg, hogy a felperesi kereset tárgya egy kölcsöntartozás megfizetése volt, ezzel szemben az alperes viszontkeresete hagyatéki osztály érvénytelenségének megállapítására és jogkövetkezmények levonására irányult. Ezek a követelések nem azonos, de nem is egymással összefüggő jogviszonyból eredtek, így a viszontkereset előterjesztésének ezen törvényhely alapján nem volt helye.
Az alperes követelése a felperesi követeléssel szemben beszámításra sem alkalmas, ugyanis a Ptk. 296. §. (1) bek. úgy rendelkezik, hogy a kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését a jogosulthoz intézett, vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozatával tartozásába beszámíthatja. Jelen esetben azonban az alperesnek a felperessel szemben lejárt és egynemű követelése nem volt. Az alperesi viszontkereset elbírálásra alkalmatlan volt azért is, mert a perben beszerzett közjegyzői iratokból kitűnt, hogy a közjegyző az örökösök között osztályos egyezséget nem hagyott jóvá. Azonban ha ilyen egyezség megkötésére sor is került volna, a megtámadásra csak valamennyi egyezségben részt vevő fél perbenállása esetén lett volna perjogi lehetőség, márpedig a jelen perben a harmadik testvér sem felperesi, sem alperesi oldalon nem szerepelt. Mindezek alapján az alperesi viszontkeresetet érdemi tárgyalásra alkalmatlanként el kellett utasítani.
(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 7.P. 20.833/1999. - Fővárosi Bíróság 59. Pf. 20.787/2000.)

66.) A tárgyalás elkülönítése. (Pp. 149. §. (1) bek.) Részítélet és közbenső ítélet elhatárolása (213. §. (2) és (3) bekezdés).

A felperes havi egyéni kompenzáció különbözet, nem vagyoni kár és elmaradt haszon megfizetése iránt nyújtott be keresetet. Kérte annak megállapítását, hogy az alperes által figyelembe vett 11 év helyett 27 év alapul vételével jár részére a kompenzáció.

Az első fokú bíróság a Pp. 149. § (1) bekezdése alapján a felperesi keresetek közül a nem vagyoni kár és az elmaradt haszon megfizetése iránti kérelmeket elkülönítette, majd ezt követően közbenső ítéletet hozott, megállapítva, hogy a felperes 14 év alperesnél töltött időszak alapján jogosult havi egyéni kompenzációra.

A közbenső ítélet ellen az alperes fellebbezést, a felperes csatlakozó fellebbezést jelentett be.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint az első fokú bíróság a helyesen megállapított tényállás alapján téves következtetés levonásával hozta meg határozatát.

A másodfokú bíróság a perben bizonyítottá vált körülményeket értékelve, az első fokú bíróságétól eltérő jogi álláspontra helyezkedve úgy ítélte meg, hogy a felperes egyéni kompenzáció különbözet iránti kereseti kérelme megalapozatlan, ezért az első fokú bíróság közbenső ítéletét részítéletnek tekintve, a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján azt megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.

A másodfokú bíróság felhívta azonban a figyelmet arra, hogy a Pp. 149.§ (1) bekezdése szerinti elkülönített tárgyalás csupán a kereseti kérelmek peren belüli külön-külön időpontokban történő tárgyalását, illetve eldöntését jelenti. Ennek figyelembe vételével részítéletként kellett volna az első fokú bíróságnak a Pp. 213. §. (3) bekezdése szerinti ítéletét meghoznia.
(Fővárosi Munkaügyi Bíróság 8.M. 1709/1999. - Fővárosi Bíróság 61.Mf. 20.623/2000.)

Végrehajtási ügyek

67.) A Vht. 189. §. szerinti biztosítási intézkedés elrendeléséhez nem szükséges, hogy a betéti társaság beltagjával szemben már eljárás legyen folyamatban.

Az első fokú bíróság végzésével elutasított a végrehajtást kérő S. J. beltag elleni biztosítási intézkedés elrendelése iránti kérelmét. Indokolása szerint a végrehajtás alapjául szolgáló határozat az F. Bt-t kötelezte teljesítésre. A határozat S. J-re kötelezést nem tartalmaz, ilyen körülmények között pedig a beltaggal szemben biztosítási intézkedés meghozatalára nem kerülhet sor.

A végzés ellen a végrehajtást kérő fellebbezett, kérelmének való helyt adást kérve. Hivatkozott arra, hogy a Vht. 189. §. (1) bekezdése értelmében a Bt. elleni végrehajtási eljárás során - amennyiben az eredménytelennek bizonyul - nincs akadálya annak, hogy a beltaggal szemben - mögöttes felelősségére tekintettel - biztosítási intézkedés kerüljön elrendelésre.

A másodfokú bíróság a végzést megváltoztatva az első fokú bíróságot a biztosítási intézkedés elrendelésére utasította. Az indokolás szerint a másodfokú bíróság teljes egészében osztotta a fellebbezésben foglalt álláspontot. A Vht. hivatkozott rendelkezése ugyanis csak azt a feltételt tűzi ki a beltaggal szembeni biztosítási intézkedés elrendelése körében, hogy a Bt-vel szemben a végrehajtási eljárás már meginduljon, ez a feltétel pedig a perbeli esetben nem vitásan fennállt.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 0101-2. Vh. 3006/2000. Fővárosi Bíróság 42. Pkfv.24.643/2000.)

68. )Az ingatlan átvétele a végrehajtást kérő által (Vht. 158. §. /1/ bek.) jogkövetkezményeiben azonos az árverési vétellel (Vht. 158. §. /4/ bek.). Ezért az árverést meg kell semmisíteni, ha a végrehajtó a már közölt értékbecsléstől eltérő feltételekkel adja át az ingatlant a végrehajtást kérőnek.

Az első fokú bíróság fellebbezéssel támadott végzésében az ingatlanárverés megsemmisítése iránt előterjesztett végrehajtási kifogást elutasította arra hivatkozással, hogy a végrehajtó által megállapított becsértéket a felek a Vht. 140. §. (3) bekezdésében foglalt határidőben nem sérelmezték, így a határidő lejártát követően előterjesztett végrehajtási kifogást érdemi vizsgálat nélkül el kellett utasítani.

A végrehajtást kérő fellebbezésében a végzés megváltoztatását kérte. Arra hivatkozott, hogy a végrehajtó az ingatlan becsértékét az 1989. november 11-i közlésében beköltözhetően
5 000 000 Ft-ban állapította meg. Ezt követően az érdekeltek hozzájárulása nélkül az árverésre az ingatlan lakott állapotában, de a becsérték változatlanul hagyásával került sor, ami sérelmes, mivel az érték nem tükrözte a lakott állapotból következő értékcsökkenést.

A másodfokú bíróság a végzés fellebbezett rendelkezését megváltoztatva az ingatlanárverést megsemmisítette. Az indokolás szerint a végrehajtást kérő alappal hivatkozott arra, hogy a végrehajtó az ingatlan becsértékét az adó- és értékbizonyítványra figyelemmel beköltözhető állapotban állapította meg 5 000 000 Ft-ban, és ezt közölte a felekkel a Vht. 140. §. (2) bekezdése szerint. Ezt az értéket az érdekeltek elfogadták, végrehajtási kifogással nem éltek. Az első sikertelen árverés jegyzőkönyvében azonban tévedésből az került feltüntetésre, hogy a becsérték lakottan
5 000 000 Ft. Ez okozhatta, hogy a második árverési hirdetménybe és a második árverésről felvett jegyzőkönyvbe, illetve a Vht. 158. §.(1) bekezdése alapján a végrehajtást kérőhöz intézett felhívásba ugyancsak a téves becsérték került Bár ezeket az iratokat a végrehajtást kérő nem vitásan átvette és a bennük szereplő becsértékre nézve végrehajtási kifogással nem élt, a másodfokú bíróság mégsem osztotta azt az első fokú végzésében foglalt érvelést, hogy ilyen körülmények között a becsérték tekintetében kifogás már nem is terjeszthető elő. A másodfokú végzés jogi indokolása - annak megállapítása mellett, hogy a becsérték Vht. 140. §. (2) bekezdésében meghatározott közlésének nem a téves adatot tartalmazó iratok későbbi átadása, hanem az 1998. november 11-i helyes adatot tartalmazó közlés minősül - rámutatott arra, hogy a végrehajtási kifogás nem a becsértékre, hanem arra vonatkozott, hogy a végrehajtó az árverést nem a közölt becsértéken tartotta meg és az ingatlant nem a helyes értéken adta át a végrehajtást kérőnek. Erre tekintettel az árverés szabálytalan volt és azt meg kellett semmisíteni.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 0101-4.Vh. 4.833/1995. - Fővárosi Bíróság 42. Pkf. 23.050/2000.)

69. )Üzletrész árverési értékesítésekor a hirdetmény kibocsátásán túl, a végrehajtónak az elővásárlásra jogosultakkal szemben nincs egyéb értesítési kötelezettsége.

Az első fokú bíróság végzésével elutasította az elővásárlásra jogosult érdekelt végrehajtási kifogását arra hivatkozással, hogy a végrehajtó jogszerűen járt el az üzletrész értékesítése során, amikor az adóst - aki egyébként az érintett cég ügyvezetője volt - felhívta arra, hogy értesítse az elővásárlási jog gyakorlására jogosultakat. Mivel pedig az üzletrész értékesítésének szabályait a Vht. az ingóvégrehajtás körében szabályozza, alaptalannak találta azt a kifogást is, hogy a végrehajtónak az értékesítés során az ingatlanárverésre vonatkozó szabályokat kellett volna alkalmaznia.

A végzés ellen az elővásárlási jog gyakorlására jogosult érdekelt fellebbezett. Kérte a végzés megváltoztatását és az árverés megsemmisítését annak érdekében, hogy ezt követően elővásárlási joga érvényesítésére lehetősége nyíljon. Azzal érvelt, hogy ő nem értesült az árverésről, kétségbe vonta továbbá, hogy dr. S. I. ügyvéd részére az árverési hirdetmény kézbesítésre került volna, de utalt arra is, hogy a nevezett ügyvéd sem vele, sem a Kft-vel nem állt megbízási jogviszonyban.

Az első fokú bíróság végzését a másodfokú bíróság helybenhagyta, azonban a jogi indokolást kiegészítette és módosította. Rámutatott arra, hogy helyes az első fokú bíróság azon megállapítása, hogy a Vht. szabályaira figyelemmel nincs jogi lehetőség arra, hogy az üzletrész értékesítése során a végrehajtó ne az ingóárverésre vonatkozó rendelkezéseket alkalmazza. Az ingóárverési hirdetményt azonban a Vht. 121. §-a értelmében a feleknek és az árverés helye szerinti községi jegyzőnek kell kézbesíteni. Az egyéb érdekeltek - így az elővásárlási jog jogosultjának - értesítésére azonban a Vht. 122. §-a szerint a bíróság, illetve az árverés helye szerinti községi polgármesteri hivatal hirdetőtáblájára való kifüggesztés szolgál, és ez a perbeli esetben nem vitásan megtörtént. A végrehajtót az érdekeltek értesítésével kapcsolatban további jogszabályi kötelezettség nem terhelte. Mivel a kifogás előterjesztője csak a saját értesítésének tényleges elmaradását vitathatná eredménnyel, márpedig az ő értesítése a kifüggesztett hirdetménnyel megvalósult, a kifogás alaptalan. Az abban szereplő hivatkozások, így az elővásárlási joggal rendelkező tájékoztatására vonatkozó felhívás szabályszerű kézbesítésének esetleges elmaradása, illetve a dr. S. I. ügyvéd részére történő kézbesítés jogszerűsége a perbeli esetben a fentiek miatt nem relevánsak.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 0101-8.Vh. 10.148/1995.- Fővárosi Bíróság 42.Pkfv. 23.051/2000.)

70.) A Vht-ben felsorolt okiatokat a 20. § értelmében az adós lakóhelye szerinti helyi bíróság látja el záradékkal. A Pp. 41.§-a - amely rendelkezés csak a vagyonjogi pereknél vehető figyelembe - a Vht. eltérő (speciális) szabályozására tekintettel nem alkalmazható (Vht. 9.§).

Az első fokú bíróság végzésével az iratoknak a Budai Központi Kerületi Bírósághoz való áttételét rendelte el, mert a végrehajtási záradék kibocsátására vonatkozó illetékesség tekintetében nem a Pp., hanem a Vht. szabályait látta alkalmazhatónak.

A végzést a végrehajtást kérő támadta fellebbezéssel. Hivatkozott arra, hogy az általános Szerződési Feltételekben a kölcsönszerződésből eredő jogviták eldöntésére a Pesti Központi Kerületi Bíróság kizárólagos illetékessége lett kikötve. Erre figyelemmel a Pp. 41.§-a alapján a jelen első fokú bíróságnak kell eljárnia a záradék kibocsátásánál.

A másodfokú bíróság a fellebbezésben kifejtett álláspontot nem osztja. Az első fokú bíróság helyesen döntött, és döntését helytállóan indokolta.

Csupán kiemeli a másodfokú bíróság, hogy a Pp.41.§-a a vagyonjogi perekre engedi a felek megállapodásának érvényesülését az általános illetékességi szabályokkal szemben. Tehát eleve csak a vagyonjogi pereknél vehető figyelembe a felek kikötése, miként az Általános Szerződési Feltételek is ebbe a körbe esően, azaz a kölcsönszerződésből eredő jogvitákra vonatkozóan rendeli a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékességét, amely körbe maga a záradékolás nem sorolható.

A kifejtettekből következik, hogy tévesen állítja a végrehajtást kérő, miszerint a záradékolásra is vonatkozik az Általános Szerződési Feltételeknek az illetékességet érintő rendelkezése.

Emellett az első fokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy a polgári perrendtartás szabályai egyébként is csak akkor irányadók a végrehajtási eljárásban, ha a végrehajtási törvény az adott kérdést nem szabályozza (Vht.9.§).

A végrehajtási záradék kibocsátására vonatkozó illetékességi szabályt viszont tartalmaz a Vht., amikor kimondja, hogy az adós lakóhelye szerinti helyi bíróság látja el a törvényben felsorolt okiratokat végrehajtási záradékkal. (Vht.20.§.)

Az első fokú bíróság helyes döntését tehát a másodfokú bíróság a Vht. 224.§-a értelmében a Pp. 259.§ és a Pp. 253.§ (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 0101-3.Vh. 10.835/1999. - Fővárosi Bíróság 47.Pkfv. 20563/2000/2.)

71. )Amikor a követelés behajthatatlan és az adós tartozásából a végrehajtást kérőhöz semmi nem folyt be, akkor a végrehajtó - noha díjjegyzéket a szünetelés esetén is kiállít - nem hívhatja fel a végrehajtást kérőt, hogy a korábban már előlegezett költségen felül az addigi költségeit fizesse meg, azaz viselje (Vht. 34.§ Vht. 164.§ Ptk. 293.§).

Az első fokú bíróság végzésével a végrehajtást kérő végrehajtási kifogását elutasította.

A végzést a végrehajtást kérő támadta fellebbezéssel, annak megváltoztatását kérve. Továbbra is arra hivatkozott, hogy a Vht. 34.§-a alapján a végrehajtást kérő csupán a költségek előlegezésére köteles, de annak viselésére nem.

A másodfokú bíróság a fellebbezést alaposnak találta. Az abban kifejtett jogi állásponttal egyetértett.

Jogszabályi alapja csak annak van, hogy a végrehajtást kérő előlegezze a végrehajtási költséget (Vht. 34.§-a). Olyankor, amikor a követelés behajthatatlan és az adós tartozásából a végrehajtást kérőhöz egyáltalán nem folyt be semmi, akkor a végrehajtó - noha díjjegyzéket a szünetelés esetén is kiállít - nem hívhatja fel a végrehajtást kérőt, hogy az addigi költségét fizesse meg, azaz viselje.

A költség viselésére az adós köteles, illetve a bírói gyakorlat azt elfogadta, hogy ha végrehajtást kérő teljesen vagy részben hozzájutott a követeléshez, akkor abból egyenlítse ki a végrehajtó költségét. Részben a Vht. 164.§-a alapján, részben a Ptk. 293. §-át alkalmazva folytatja a bíróság ezt a gyakorlatot. Viszont a szünetelés esetén, anélkül, hogy a végrehajtást kérő akár csak részben is hozzájutott volna a követeléséhez, nem kötelezhető a végrehajtó költségének viselésére.

Ilyen indokok mellett változtatta meg a másodfokú bíróság az első fokú bíróság végzését. A jogerős végzés a végrehajtási kifogásnak helyt adva, mellőzte a végrehajtást kérő felhívását a végrehajtó költségének a megfizetésére (Vht. 224.§, Pp. 259.§, 253.§ (2) bekezdés).
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 0101-5.Vh. 12.332/1997. - Fővárosi Bíróság 47.Pkfv. 20.562/2000/2.sz.)