ANYAGI JOGI JOGESETEK

1.
A közfeladat fogalma nem szűkíthető le a hatósági jogkör gyakorlására. Az állam vagyonával gazdálkodó és azt kezelő szerv közfeladatot lát el, s mint ilyen, az adatvédelmi törvény hatálya alatt áll. Az adatvédelmi törvény hatálya alatt álló szerv üzleti titokra hivatkozással nem tagadhatta meg a közérdekű adat nyilvánosságra hozatalát a Ptk.81.§.(3) bekezdésének módosítás előtti szövege alapján sem.
(1.Gf.75.007/2004 - PKKB. G.301.805/2003)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.81.§. 1992. évi LXIII. törvény 21.§.(1) bek. 19.§.(1) bek. 1995. évi XXXIX. törvény 3.§.(1) bek.

Az alperes ÁPV Rt a 1176/2002. (X.10.) számú Kormányhatározat alapján a még be nem vont kárpótlási jegyek felhasználása érdekében egy 100 %-ban a tulajdonában álló társaságba apportálta más társaságokban meglévő tulajdon részesedéseit, majd e gyűjtő társaság részvényeit nyilvános kibocsátással értékesítette kárpótlási jegyek ellenében.
A felperesnek az alperes részéről meghirdetett apportlista alapján aggályai merültek fel egyes apportálandó vagyontárgyak tényleges értékét illetően, ezért - mint a befektetési piacon szereplő kis- és nagybefektetők országos érdekvédelmi szervezete - 2002. december 23-án kelt levelében felhívta az alperest bizonyos adatok közlése iránt és személyes megbeszéléseket is folytatott annak vezetőivel. Az alperes a felperes levelét átvette, majd 2003. február 4. napján kelt levelében az adatszolgáltatást megtagadta arra hivatkozással, hogy a kért adatok üzleti titoknak minősülnek.

A felperes keresetében kérte az alperest az alábbi közérdekű adatok közlésére kötelezni:
a) Mi volt a M.C.gyár, a Sz.C.gyár és a Szo.C.gyár állami részesedés értékesítését érintő részvénycsomagok eladásának pontos időpontja?
b) az a) pontban meghatározott eladáshoz kapcsolódóan készült írásos vagyon értékelést ki és milyen összegű díjazás ellenében készítette, a vagyonértékelőt milyen eljárással választották ki?
c) az a) pontban nevesített gyári részesedések 2002. évben történt visszavásárlásakor milyen árfolyamon szerezte meg az egyes részvénycsomagokat?
d) hogy a c) pontban említett visszavásárláskor készíttetett-e az ÁPV Rt. vagyonértékelést, amennyiben készíttetett, közölje, hogy ki és milyen díjazás ellenében készítette azt?
e) az F.Rt.-be apportálni kívánt gyári és egyéb részesedésekről készült illetőleg készülő vagyonértékelésre ki és milyen díjazás ellenében kapott megbízást?
Álláspontja szerint a fenti adatok az adatvédelmi törvény alapján közérdekűnek minősülnek, és az alperes az 1992. LXIII. törvény (Avtv.) 19.§ (1) és (2) bekezdéseiben foglaltak alapján indokolatlanul tagadta meg a válaszadási kötelezettségét.
A felperes szerint az alperes az 1995. évi XXXIX. tv.(Priv.tv.) 1. §-a alapján közfeladatot ellátó szervnek tekinthető, ezért az adatvédelmi törvény hatálya alá tartozik. Egyben előadta, hogy az a) pont alatt kért adatok nem szerepelnek a cégnyilvántartásban, mivel a nevezett gyárak mindegyike részvénytársaság, melyek 2001. év előtt nem voltak kötelezve az 5%-nál nagyobb tulajdoni hányaduk meglétének és tulajdonosi változásainak bejelentésére. Hivatkozott arra, hogy az alperes alappal nem tagadhatja meg a b), d), e) pont szerinti adatok kiadását az adatvédelmi törvény 19. § (5) bekezdésére hivatkozással, mivel a felperes által kért adatok nem minősülnek sem belső használatra készült, sem döntés előkészítéssel kapcsolatos adatnak. A keresetben megjelölt adatok kizárólag az alperes gazdálkodásával összefüggő önálló adatok, melyek megadását az adatvédelmi törvény kifejezetten előírja. A felperes kiemelte, hogy alperes álláspontja akkor lenne helytálló, ha a kérdések a vagyonértékelések tartalmára kérdeztek volna rá és nem a vagyonértékelést végző szolgáltatóra, munkadíjára és kiválasztásának a módjára.

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint az alperes nem minősül az adatvédelmi törvény 19. §-ban meghatározott szervnek, ezért nem áll fenn tájékoztatási kötelezettsége sem a felperes felé. Ebből következően az alperest nem terhelte az adatvédelmi törvény 20.§ (2) bekezdése alapján a válaszadás megtagadásáról történő értesítési kötelezettség sem. Az alperes rámutatott, hogy amennyiben az adatvédelmi törvény hatálya alá tartozna akkor sem állna fenn válaszadási kötelezettsége, tekintve, hogy a felperes által kért adatok közül a b), d), e) pontokban lévők belső használatra készült illetve döntés előkészítéssel kapcsolatos adatnak minősülnek, melyek a törvény 19.§ (5) bekezdése szerint harminc éven belül nem nyilvánosak. Ezen kérdések ugyanis az alperes által lebonyolított egyes tranzakciók előkészítésével összefüggő vagyon értékeléseke vonatkoznak. Az alperes álláspontja szerint a felperes által az a) pont alatt megjelölt adatok a cégnyilvántartás részét képezik, és azokat az érintett társaságok székhelye szerinti cégbíróságok kezelik.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetének helyt adott és kötelezte az alperest a keresetben kért adatok közlésére, valamint 7.000 forint perköltség megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásában megállapította, hogy a felperes a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. LXIII. tv. 21. § (1) bekezdése alapján fordulhatott a bírósághoz. A bíróság elsődlegesen azt vizsgálta, hogy az alperes az Avtv. 19.§ (1) bekezdése szerinti állami feladatot, illetve egyéb közfeladatot ellátó szervnek minősül-e. Ebben a körben az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló 1995. évi XXXIX. törvény indokolására figyelemmel megállapította, hogy az alperes, mint állami privatizációs szervezet, egyértelműen állami feladatokat ellátó szerv, amelynek elsődleges feladatát az állam tulajdonában álló részvények és üzletrészek, illetve egyéb vagyon mielőbbi értékesítése, míg másodlagos feladata az állami vagyonkezelés. Ezen feladatok jellegüket tekintve nyilvánvalóan közfeladatnak is minősülnek, ezt támasztja alá a 1047/1995. (VI. 17.) Korm. határozat, valamint az alperes alapító okiratában meghatározott tevékenységi körök. Az alperesnek az Ávtv. hatálya alá tartozását a fentieken túl maga a privatizációs törvény erősíti meg akkor, amikor előírja a privatizációs szervezet információs kötelezettségeit és nyilvánosságát azzal, hogy a 3. § mindenekelőtt a privatizáció nyilvánosságának és a befektetők információs esélyegyenlőségnek elvét mondja ki és az alperes köteles ezt az esélyegyenlőtlenséget többletinformáció nyújtásával kiegyenlíteni. A bíróság utalt az adatvédelmi biztos 528/A/1996-os közleményére is, mely egyértelműen megállapította, hogy az ÁPV Rt. köteles a kezelésében lévő adatok megismerését lehetővé tenni. A biztos kiemelte, hogy az ÁPV Rt. a működésével és gazdálkodásával kapcsolatos adatokat közérdekű adatként kell kezelnie, s így bárki számára hozzáférhetővé kell tennie. Mindezek figyelembe vételével megállapítható volt, hogy az alperes, mint az 1992. LXIII. törvény hatálya alá tartozó szerv köteles elősegíteni és biztosítani a közvélemény pontos és gyors tájékoztatását. A felperes által kért adatok az Avtv. 2. § 3. pontja szerinti közérdekű adatnak minősülnek, az alperes, mint közfeladatot ellátó szerv kezelésében lévő adat személyes adatnak semmiképpen nem tekinthető. A bíróság elfogadta, hogy a felperes keresetében a) pontra vonatkozó adatok nem találhatóak a cégnyilvántartásban, mivel a felperes állításával szemben az alperesnek kellett volna azt bizonyítania, hogy az idevonatkozó adatok a cégnyilvántartásban megtalálhatóak. A nyilvánosan működő részvénytársaságban történő ötszázalékos mértéket elérő befolyásszerzést a szerző fél csak a 2001. évi CXX. törvény 2002. január 1.-én hatályba lépő rendelkezései alapján köteles két naptári napon belül a Felügyeletnek bejelenteni. Ezért ezen bejelentési kötelezettség a felperes által megjelölt részvénytársaságok esetében 1999.-ben és az azt megelőző években még nem volt kötelező. Az alperes nem vitatta, hogy a c) pontra vonatkozó adatok megismerésére az Ávtv. szerint korlátozás nem áll fenn. Ezért ez utóbbit a bíróság a Pp. 163.§ (2) bekezdése szerint tényként fogadta el. A bíróság kifejtette, hogy a b), d), e) pontokban lévő adatok megtagadásának jogszerűségét az Avtv. 21.§ (2) bekezdése szerint az alperesnek kellett volna bizonyítania. Az alperes a törvény által előírt bizonyítási kötelezettségének tájékoztatást követően sem tett eleget, az általa állítottakat semmivel nem bizonyította. Ezen utóbbi adatok tekintetében a bíróság kifejtette, hogy a 34/1994. (VL24.) AB határozat szerint az állami szerv saját belső eljárása során keletkezett iratokat kell döntés előkészítő iratnak tekinteni, míg minden más a döntés meghozatalához igénybe vett iratnak minősülhet. Mivel a perben nem nyert bizonyítást, hogy az alperes alappal tagadta meg a felperesnek a perbeli közérdekű adatok megismerésére vonatkozó kérelmét, a bíróság a felperes keresetének helyt adva a felhívott jogszabályok és az Ávtv. 21.§ (7) bekezdése alapján kötelezte az alperest, mint adatkezelő szervet a kért közérdekű adatok közlésére. Az első fokú bíróság a perköltségről a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján döntött.

Az első fokú ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, melyben az ítélet b) c) d) és e) pontja vonatkozásában annak megváltoztatásával a kereset elutasítását indítványozta. Fenntartva az első fokú eljárásban tett előadásait arra hivatkozott, hogy az alperes nem minősül közfeladatot illetve állami feladatot ellátó szervnek, mivel a feladatát a Priv. tv., a Gt., és a Ptk. szabályai szerint látja el. Az alperes piaci szereplő, gazdálkodó szerv. Az a tény, hogy az alperes állami vagyont ad el, állami vagyont kezel és mint gazdasági társaság az állam tulajdonában áll, nem teszi őt sem közfeladatot, sem állami feladatot ellátó szervvé. Az ÁPV Rt. nem költségvetési szerv, hanem gazdasági társaság, melynek elsődleges feladata a privatizáció. Az Alkotmánybíróság határozatának megfelelően (33/1993. (V.28.) AB határozat) a részvénytársaság az üzleti forgalomban a többi vállalkozóval azonos pozícióba kerül, privilégiumokat nem élvezhet, a hozzá tartozó társaságoknál az 1998. évi VI. tv. (Gt.) konszernjogi előírásai is teljes ménékben érvényesülnek. Álláspontja szerint a közfeladat fogalmának az alperes tevékenységére történő kiterjesztése indokolatlan, és a jogalkotó feltehető szándékával ellentétes eredményre vezetne.
A közfeladatot ellátó szerv ismérve, hogy közhatalommal rendelkezik, ilyennel azonban az alperes - mint gazdasági társaság - nyilvánvalóan nem bír. Mivel az alperes nem minősül közfeladatot, vagy állami feladatot ellátó szervnek, és így az adatvédelmi törvény alapján a felperes által kért adatokra vonatkozóan nem áll fenn tájékoztatási kötelezettsége. Hivatkozott arra is, hogy a perbeli adatok közlése az alperes, illetve harmadik személyek üzleti titkát sértené. A Ptk. 81.§-a rögzíti, hogy a közérdekből nyilvános adatok nem minősülnek üzleti titoknak. E rendelkezések azonban csak 2003. június 9. napján, tehát a felperes keresetének benyújtását követően léptek hatályba, így azok alkalmazásának a jelen eljárásban nincs helye. Az alperes a módosítást megelőzően kötött ügyleteire vonatkozó adatokat a korábbi szabályozással összhangban következetesen üzleti titokként kezelte.
A perbeli adatok közlése az alperes által végzett tevékenységgel kapcsolatos adatszolgáltatási szabályokat sértené. Az alperesnek a privatizációs ügyletekkel kapcsolatos tájékoztatási kötelezettségét a Privatizációs törvény rendelkezései szabályozzák, amelyek nem tartalmaznak utalást az adatvédelmi törvényre. Ennek nyilvánvalóan egyetlen oka az, hogy nem kívánta az alperest e jogszabály hatálya alá vonni. A Priv. tv. szerint az alperes köteles gondoskodni arról, hogy az értékesítésre kerülő vagyonra vonatkozó információk minden, a vásárlásban, illetve a befektetésben érdekelt számára egyaránt hozzáférhetők legyenek. Ennek során köteles a befektetők esélyegyenlőségét biztosítani. Értékpapír nyilvános forgalomba hozatalával megvalósuló privatizáció esetében a befektetők tájékoztatása a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény (Tpt.) rendelkezéseinek megfelelően történik. Az alperes tájékoztatási kötelezettsége a privatizációs tranzakciók során azonban nem korlátlan, az alperesnek figyelemmel kell lennie többek között a Tpt. bennfentes kereskedelem tilalmára vonatkozó szabályaira is, a felperes követelésének a teljesítése e korlátokat sértette volna. Ha az alperes eleget tett volna a felperes követelésének és választ ad a kérdésekre, jogellenesen tett volna különbséget a jövendőbeli befektetők között.
Továbbra is hivatkozott arra, hogy a felperes által kért egyes adatok döntés-előkészítéssel összefüggő adatok, és mint ilyenek, nem nyilvánosak. Az alperes álláspontja szerint az AB határozatban szereplő döntés-előkészítés körében alkotott iratok és a Avtv.-ben használt döntés-előkészítéssel kapcsolatos adat fogalma között különbséget kell tenni, és a döntés-előkészítéssel összefüggő adatokon nem csupán a "belső" munkaanyagokban foglalt adatokat kell érteni, hanem mindazokat az adatokat, amelyek a vagyonelemek értékesítésére vagy megvásárlására vonatkozó döntés meghozatalára irányuló folyamat során keletkeztek. A b), d) és e) pontokban rögzített kérdések az alperes által lebonyolított egyes tranzakciók előkészítésével összefüggő vagyonértékelésekre vonatkoznak, így tehát megállapítható, hogy ezen adatok nem minősülnek nyilvánosnak.
Kiemelte továbbá, hogy az alperes az adatközlést üzleti titokra hivatkozással tagadta meg. Hangsúlyozta, hogy a 2003. évi XXIV. törvény módosította mind az Avtv., mind a Priv. tv. szövegét, ezért a törvények korábbi szövege szerint a perbeli időszakban még nem kellett az alperes gazdálkodására vonatkozó, illetőleg az értékesített vagyonra vonatkozó információkat közölnie. A fent említett 2003. évi XXIV. törvény nem rendelkezett arról, hogy a szabályait visszamenőleges hatállyal kellene alkalmazni. A perbeli időszakban még nem volt hatályos a Priv.tv. 34/A §-a, ezért az üzleti titokra való hivatkozás megalapozott.

A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Kiemelte, hogy az Avtv: a módosítás előtt sem engedte meg az adatközlés megtagadását üzleti titokra hivatkozással, a jogszabályváltozás pedig ezt kifejezetten tiltja.

A fellebbezés nem alapos.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezéssel nem támadott a) pontja vonatkozásában nem érintette, mivel az fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett.
A fellebbezett rész vonatkozásában az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítást lefolytatta, annak alapján a tényállást helyesen állapította meg, azt a másodfokú bíróság annyiban pontosítja, hogy az alperes a felperes által írt adatkérő levelére 2003. február 4. napján kelt levelében válaszolt, amelyben az adatszolgáltatást arra hivatkozással tagadta meg, hogy a kért adatok üzleti titoknak minősülnek.
A fentiek szerint pontosított tényállás alapján megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság jogi következtetése helytálló, az érdemi döntése helyes, az általa kifejtett jogi indokolást a másodfokú bíróság az alábbiakkal kívánja kiegészíteni.
A perben elsődlegesen azt kellett eldönteni, hogy az alperes az 1992. évi LXIII. törvény (Avtv.) hatálya alá tartozik-e. Az Avtv. 19. § (1) bekezdésének a felperesnek az alpereshez intézett kérdése idején hatályos szövege nem határozta meg az egyéb közfeladatot ellátó szerv feladatkörébe tartozó ügy fogalmát, amit a törvény módosítás akként pontosított, hogy megjelölte, hogy ezalatt különösen az állami és önkormányzati költségvetésre és annak végrehajtására, az állami és önkormányzati vagyon kezelésére, a közpénzek felhasználására és az erre kötött szerződésekre vonatkozó adatokat kell érteni. A másodfokú bíróság rámutat, hogy az alperes az Avtv. 19. § (1) bekezdésének korábbi szövegezése alapján is a törvény hatálya alá tartozó egyéb közfeladatot ellátó szervnek minősült, mivel az állam vagyonával gazdálkodott, illetve azt kezelte, és ahogyan azt a 39/1997 (VIL I .) AB határozat is kifejtette a közfeladat fogalma szélesebb a hatósági jogkör gyakorlásánál. Ezért bár az alperes a polgári jogi jogviszonyokban más jogalanyokkal mellérendeltségi pozícióban jár el, és nem költségvetési szerv, a feladatköre alapján mégis közfeladatokat látott és lát el. A másodfokú bíróság rámutat, a törvény módosítás nem eltérő szabályozást állapított meg, hanem a korábbi szövegezést pontosította, a jogalkalmazó számára megkönnyítette annak értelmezését. Jelen eljárásban felperes keresetének az elbírálásához a törvénynek az elsőfokú ítélet meghozatala idején hatályos szövegét kell alkalmazni, mivel a bíróság a törvény hatályos szövege alapján bírálhatja azt el, hogy az alperes az adott időszakban köteles-e az adatok kiadására. A törvény hatályos szövege pedig az alperes tevékenységét külön nevesíti, tehát az alperes az Avtv. hatálya alá tartozik. Ennek alapján pedig az alperes köteles elősegíteni és biztosítani a közvélemény gyors és pontos tájékoztatását a feladatkörébe tartozó ügyekben, illetőleg a 19. § (2) bekezdése értelmében közzé kell tennie a gazdálkodására vonatkozó adatokat is.

Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló 1995. évi XXXIX. törvény (Priv.tv.) 3. §. (1) bekezdése az alperes tevékenységére nézve az általános szabályokon túlmenően is pontosítja az alperesnek az információk kiadására vonatkozó kötelezettségét. Az alperes a törvény indokolása szerint többletinformáció nyújtásával köteles a külső befektetők esélyegyenlőségét biztosítani. A másodfokú bíróság kiemeli, hogy a Priv. tv. szerinti tájékoztatási kötelezettség nem lehet szűkebb, mint az Avtv.-ben meghatározott adatszolgáltatási kötelezettség.
Az Alkotmány 61. § (1) bekezdése a közérdekű adatok megismerésére vonatkozó jogot alkotmányos alapjogként szabályozza, amely a közhatalom és az állam szervei tevékenységének átláthatósága körében jelent garanciát. Ezen alkotmányos jog csak akkor korlátozható, ha valamely szervezet tevékenységére, működésére vonatkozó adat titkosítása elkerülhetetlenül szükséges, mert valamely más alapjog vagy alkotmányos érték érvényesítése érdekében az mellőzhetetlen, ezért közérdekű információ kiadását csak törvényben szabályozott titkosítás esetén lehet megtagadni. (34/1994 (VI.24.) AB határozat)
A közérdekű adatok fogalmát az Avtv. 2. §. 4. pontja határozza meg, mely alapján minden a törvény hatálya alá tartozó szerv kezelésében és tevékenységére vonatkozó adat annak minősül, amely nem személyes adat.

A törvény nem írja elő, hogy az adatkérőnek igazolnia kell az adatok felhasználásának a célját és azt, hogy az általa kért adatok megismerése mely okból áll az érdekében, jelentőséggel az bír, hogy közérdekű adat szolgáltatását kéri-e.
Az Avtv. 19. § (3) - (7) bekezdései határozzák meg azokat az eseteket, amelyeket a törvény nyilvános adat fogalma köréből kivon. Az alperes védekezésére tekintettel vizsgálni kellett, hogy az Avtv. 19. § (5) bekezdése alá tartozó adatnak minősülnek e a felperes keresetében b) d) és e) pont alatt kért adatok. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság által kifejtettekkel, azzal, hogy a felperes által kért adatok nem minősülnek döntés-előkészítéssel összefüggő adatnak, mivel csak azok az adatok minősülhetnek titkosnak, amelyek a döntés meghozatala során nem kerültek felhasználásra, így a 34/1994 (VI.24.) AB határozatban is megjelölt belső használatra szánt iratok, amelyeket a döntés előkészítés körében használnak fel. A felperes keresetében b) d) és e) pont alatt kért adatok azonban olyan adatok, amelyek nem a döntés előkészítésével függenek össze, mivel a kért adatokat, a vagyonértékelésre vonatkozóan az alperes a döntéshozatalhoz felhasználta, így azok nem csak belső használatra készültek.

A másodfokú bíróság az alperesnek az üzleti titokra való hivatkozását sem találta alaposnak mert bár a Ptk. módosított 81. § (3) bekezdése jelen perben visszamenőlegesen nem alkalmazható, az Avtv. korábban hatályos szövege is taxatív felsorolásban nevesítette azokat az okokat, amelyekre hivatkozással az adatközlést az eljáró szerv megtagadhatja, ezek között nem szerepelt az üzleti titok. Ezért az alperesnek, mint közfeladatot ellátó szervnek az Avtv. korábbi szövege alapján is tisztában kellett azzal lennie, hogy ezen adatok vonatkozásában fennáll az adatszolgáltatási kötelezettsége, ezért amennyiben ennek figyelmen kívül hagyásával titokvédelmi formulát alkalmazott a szerződéseiben, a jogkövetkezményeket magának kell viselnie. A törvényalkotó a Ptk. módosításával a korábbi szövegnek az Avtv. szabályozásával szemben fennálló esetleges értelmezési ütközését oldotta fel, és tette egyértelművé. Kiemeli a másodfokú bíróság, hogy bár a Ptk. korábbi szövege nem mondta ki, hogy a közérdekű adat kiadását üzleti titokra hivatkozással nem lehet megtagadni, a Ptk. és az Avtv. szabályainak egybevetésével megállapítható, hogy a korábbi jogszabályi környezetben sem volt lehetőség arra, hogy a más szerződő fél felé vállalt üzleti titokvédelemre vonatkozó szerződéses klauzula megakadályozza a közérdekű adat kiadását vagy nyilvánosságra hozatalát.

Mindezek alapján a felperes keresetében megjelölt adatok közül a c) pontban megjelölteket, mint az értékesítésre kerülő vagyonra vonatkozó információkat az alperes a Priv. tv. 3. §-a értelmében, míg a b) d) és e) pont alatti adatokat az Avtv. 19. § (2) bekezdése alapján, mint az alperes gazdálkodására vonatkozó adatokat köteles közölni.

Az esélyegyenlőség biztosítására vonatkozó hivatkozással kapcsolatosan a másodfokú bíróság rámutat arra, hogy a befektetők érdekei nem sérülnek amennyiben az alperes a felperessel történő adatközléssel egyidejűleg az adatokat nyilvánosságra hozza.
A fent kifejtett indokolásbeli kiegészítésekkel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helytálló ítéletét annak helyes jogi indokolására is utalva a Pp. 253. § (2) és a 254. § (3) bekezdése alapján helyben hagyta.

2.
Vételi jog gyakorlása esetén a tulajdonjog csak a birtokba adással száll át a vételi jog jogosultjára, de a vételi jog közlésének időpontjában a tulajdonos rendelkezési joga megszűnik a dolog felett, s a dolog kikerül a tulajdonos végrehajtható vagyona köréből.
(l.Gf.75.329/2004 – PKKB.G.302.954/2003)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.117.§.(2) bek. Ptk.375.§.(1) bek. Pp.371.§.(1) bek.

A felperes és a perben nem álló dr.K.Ágnes 1999. június 19-én szerződést kötöttek, amelyben a perbeli gépjármű finanszírozásához a felperes 1.750.000,- Ft kölcsönt nyújtott. A kölcsönszerződés szerint a felperes jogosult a szerződést azonnali hatállyal felmondani, ha az adós részben vagy egészben nem teljesíti a kölcsönszerződés valamennyi őt terhelő feltételét. A felperest a kölcsönszerződés biztosítékaként vételi jog illette meg a gépjárművön, amire vonatkozóan a felek opciós megállapodást is kötöttek. Ennek a szerződésnek a 7. pontja értelmében amennyiben az adós az esedékességet követően 15 nap alatt nem tesz eleget kötelezettségének, valamint a szerződés azonnali hatályú felmondása esetén, a felperes jogosult vételi jogával élve a gépjárművet egyoldalú írásbeli nyilatkozatával megvásárolni, majd azt birtokba venni és tulajdonjogát a gépjárműforgalmi engedélyébe és törzskönyvébe bejegyeztetni. Az adós pedig vállalta, hogy a vételi jog gyakorlását követően az a tulajdonjog átírásához szükséges okmányokat aláírja, és a felperes rendelkezésére bocsátja.
Mivel az adós nem tett eleget a részletfizetési kötelezettségének, a felperes a kölcsönszerződést 2002. május 29-én azonnali hatállyal felmondta, egyben gyakorolta a perbeli gépjárműre fennálló vételi jogát. Ezzel egyidejűleg felszólította az adóst, hogy a gépjárművet 2002. május 23-án a felperes részére adja át. Ennek az adós nem tett eleget.
Időközben az alperes, mint végrehajtást kérő javára az adós dr.K.Ágnes ellen a Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt 5. VH.1763/2002 számon indult végrehajtási eljárás során az önálló bírósági végrehajtó 2003. február 14-én lefoglalta a perbeli gépjárművet. Ezt követően a felperes 2003. június 5. napján a gépkocsit birtokba vette.

A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság a gépjárművet oldja fel a foglalás alól. Álláspontja szerint a gépkocsi a vételi jog gyakorlásával a felperes tulajdonába került, így az már nem képezheti végrehajtás tárgyát. Az opciós jog gyakorlásával a tulajdonjog a birtokbavétel nélkül is átszállt a felperesre, mivel a birtokba lépést az adós szerződésszegő magatartása akadályozta meg.

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a Ptk. 117. § (2) bekezdése szerint a tulajdonjog megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződésen, vagy más jogcímen felül a dolog átadása is szükséges. Azt nem vitatta, hogy a felperesnek érvényes jogcíme volt a tulajdonszerzésre, mivel azonban a foglalás időpontjáig a jármű nem került a felperes birtokába, azon tulajdonjogot sem szerezhetett. A felperes birtokba lépésére pedig csak a végrehajtói intézkedést követően került sor, így az már tulajdonjog változással nem járhatott.

Az első fokú bíróság ítéletében a Pesti Központi Kerületi Bíróság által elrendelt és K.István önálló bírósági végrehajtó előtt folyamatban lévő végrehajtási eljárásban a 2003. február 14-én kelt foglalási jegyzőkönyv 1. tételszáma alatt feltüntetett gépjárművet a foglalás alól feloldotta és akként rendelkezett, hogy a felek a költségeiket maguk viselik.
Az első fokú bíróság elsődlegesen azt vizsgálta, hogy a felperes javára kikötött vételi jog gyakorlása következtében a felperes mely időpontban szerezte meg a vétellel érintett dolog tulajdonjogát. Megállapította, hogy mind a felperes és az adós között kötött szerződés, mind a Ptk. 365. § (1) bekezdése alapján az adósnak kötelezettsége keletkezett a gépjármű felperes birtokába adására, a felperesnek pedig jogosultsága keletkezett a birtokba bocsátás követelésére. Az a tény, hogy az adós a kötelezettségét nem teljesítette nem hozhatja a felperest hátrányosabb helyzetbe. A Ptk. 117. § (2) bekezdésének és a 375. § (1) bekezdésének egymáshoz való viszonyát elemezve az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbi speciális szabály, mivel megengedi, hogy a vételi jog jogosultja a tulajdonos akaratától függetlenül, egyoldalú nyilatkozattal megvásárolhassa a dolgot. Ebből pedig az következik, hogy a vételi jog gyakorlása esetén a tulajdonjog megszerzése nem a tényleges birtokba adással, hanem a nyilatkozatnak az eladó részére való kézbesítésével áll be. Mindezek alapján, mivel a foglalás időpontjában a gépjármű már a felperes tulajdonát képezte, a Pp. 377. § (1) bekezdése alapján a lefoglalt vagyontárgyat a foglalás alól feloldotta.
A perköltség vonatkozásában az elsőfokú bíróság a Pp. 378. §-a alapján határozott.

Az elsőfokú ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, melyben annak megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a gépjármű nem került a felperes birtokába azt követően, hogy felmondta az adóssal kötött szerződését és a vételi jogát gyakorolni kívánta. Önmagában a vételi jog gyakorlása a dolog tényleges átadása nélkül nem eredményezi a tulajdonjog megszerzését. A felperesnek ezért csak kötelmi jogcíme van a gépjármű vonatkozásában. Azt követően pedig, hogy az illetékes végrehajtó a gépjárművet lefoglalta, a lefoglalt dolgon elidegenítési és terhelési tilalom állt fenn, ezért ezután - bár a dolog a felperes birtokába került - már nem eredményezhetett tulajdonváltozást. Mivel a végrehajtó által kezdeményezett foglalás előtt a birtokba lépés nem történt meg, az adós hátrányos helyzetbe hozta a felperest.

A felperes 3. sorszám alatt írásban előterjesztett fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Ebben megismételte a per során tett azon előadását, hogy az azonnali hatályú felmondással egyidejűleg egyoldalú írásbeli nyilatkozatával a vételi jogát gyakorolta. Mivel a birtokba adásnak az adós önként nem tett eleget, a gépkocsi átírására nem került sor. A birtokba lépés időpontja irreleváns, mivel az opció gyakorlása önmagában tulajdonjogot keletkeztet. Mindezek alapján kérte, hogy a másodfokú bíróság állapítsa meg, hogy a felperes tulajdonjoga, ennek hiányában a tulajdonjoga bejegyeztetésére irányuló kötelmi igénye a végrehajtás során történő értékesítésnek az akadálya, mivel az a végrehajtást kérő jogánál erősebb.

A fellebbezés nem alapos.

Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, az arra alapított érdemi döntése is helytálló, azonban az általa kifejtett jogi indokokkal a másodfokú bíróság részben értett egyet.
Az elsőfokú bíróság az alkalmazandó jogszabályokat helyesen hívta fel, abban azonban nem osztotta a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság álláspontját, hogy a felperes a gépjárművön tulajdonjogot szerzett. A vételi jog gyakorlásán alapuló tulajdonszerzés származékos tulajdonszerzésnek minősül, ezért a Ptk. 117. §-ában foglalt szabályokat is alkalmazni kell. Az ingó dolog átruházásához az érvényes jogcímen felül a dolog birtokba adása is szükséges. A Ptk. 117. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés olyan kógens szabálya a törvénynek, amelytől a felek még szerződéssel sem térhetnek el. Az ettől való eltéréshez a törvény külön megengedő szabályára lenne szükség, a törvény azonban a vételi jog gyakorlása kapcsán erről nem rendelkezik, ezért a tulajdonjog átszállásához a Ptk. 375. § (1) bekezdésében szabályozott vételi jog gyakorlásakor is szükséges a birtokba lépés. Ennek alapján tehát a felperesnek a perbeli gépjárművön a foglalás időpontjában nem állt fenn tulajdonjoga. A végrehajtásnak azonban a Pp. 371. § (1) bekezdése értelmében nem csak a tulajdonjog lehet az akadálya.
A perben az nem volt vitás, hogy a felperesnek vételi joga állt fenn a per tárgyát képező gépkocsira, és a vételi jogát érvényesen gyakorolta 2002. május 29-én. Ezzel az egyoldalú nyilatkozatával az adásvételi szerződés az adós és a felperes között érvényesen létrejött. Az ingatlan tulajdonjogának átruházásához az erre irányuló érvényes adásvételi szerződésen felül azonban szükséges volt a birtokba lépés is, erre tekintettel a felperes a jármű tulajdonjogát az adásvételi szerződés létrejöttének időpontjában még nem szerezte meg. A szerződés alapján azonban a felperesnek kötelmi igénye keletkezett arra, hogy az adós a gépkocsit kiadja és ezzel egyidejűleg az adós rendelkezési joga a gépjármű felett megszűnt. Ennek alapján az adós a végrehajtás időpontjában a vitatott járművel már nem rendelkezett, ezért az nem tartozott a végrehajtható vagyon körébe. Mindezek alapján a felperesnek az érvényes adásvételi szerződésen alapuló kötelmi igénye megelőzi az alperes végrehajtási jogát, így a végrehajtásnak akadályát képezi.
Abban is helytálló volt a felperes álláspontja, hogy a forgalmi engedélyben való átírás hiánya nem eredményezi a szerződés érvénytelenségét, mivel a hatósági intézkedés elmaradásához a 35/2000. (XI. 30.) BM rendelet 84. § (1) bekezdés j) pontja nem fűzi az átruházásra irányuló szerződés érvénytelenségének a jogkövetkezményét.
A fent kifejtettek értelmében a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helytálló ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.

3.
A használat és a hasznosítás korlátozásáért kártalanítás jár akkor is, ha az idegen ingatlan igénybevétele közcélokat szolgál. A dolog forgalomképtelensége nem jelenti a használatának kizártságát, a használati jog korlátozásáért pedig a tulajdonost megilleti a kártalanítás.
(3. Gf. 75088/2004 - PKKB. G. 303.330/1998)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.171.§.(1) bek. 1992. évi LXXII. törvény 26.§. Ptk.108.§.(2) bek.

Az első fokú bíróság az alperest 3,884.000,- Ft tőke és ennek törvényes kamatainak a felperes részére történő megfizetésére kötelezte. Az ezt meghaladó felperesi kereseti követelést elutasította. A perköltség viseléséről a pervesztesség-pernyertesség arányában döntött.
Az ítélet indokolásában megállapított tényállás szerint az alperes 1997. év elején a felperesi önkormányzatot megkereste azzal a céllal, hogy hírközlési célokat szolgáló optikai gerinckábelt szeretne a településen lefektetni, melyhez kérte a felperesi tulajdonosi hozzájárulást.
Felperes 1997. február 27. napján kelt levelében kártalanítás fejében a nyomvonal kiépítéséhez és használatához hozzájárult, levele mellékleteként elküldte az általa elkészített szolgalmi szerződés tervezetét, mely alapján a szolgalom ellenértékét 3 millió Ft + áfa összegben határozták meg. Az alperes ezen szerződésben foglaltakkal nem értett egyet, hanem közigazgatási úton az önkormányzati hozzájárulás határozattal történő pótlását kezdeményezte a Budapesti Hírközlési Felügyeletnél az 1992. évi LXXII. tv. 26. § (3) bekezdése alapján.
A Budapesti Hírközlési Felügyelet TB-IB-IOS71-7/1997. sz. határozatával 6600 fm hosszúságban a MATÁV Rt. javára szolgalmi jogot alapított az 1992. évi LXXII. tv. 26. § (1) bekezdés d/ pontja és (3) bekezdés alapján határozatlan időre. Egyben tájékoztatta az önkormányzatot, hogy a szolgalmi jog alapításával együtt járó esetleges értékcsökkenés miatti kártalanítás megállapítását polgári peres úton igényelheti.

Felperes módosított keresetében az alperes kötelezését 10,339.000,- Ft és járulékai megfizetésére kérte a Ptk. 108. § (1) bekezdése és a Ptk. 168. §-a, valamint az 1990. évi LXXII. tv. 26. §-ára alapítottan. Hivatkozott arra, hogy a körigazgatási eljárásban alapított szolgalom a felperesi önkormányzat területén 6 km hosszban korlátozza az önkormányzati tulajdont, és ezért a kártalanítás megilleti.

Az alperes a kereset elutasítását indítványozta. Állította, hogy a szolgalom kötelezettje a kártalanításra csak akkor tarthat igényt, ha az akadályoztatását, illetőleg a korlátozás mértékét bizonyítja. Utalt arra, hogy az alperes a felperesnek közterület használat címén már 2,586.240,- Ft-ot megfizetett. Álláspontja szerint a felperesi tulajdonjogot nem korlátozzák az optikai kábelek, miután a felperes korlátozásként a közút használatára hivatkozik, a kábelek pedig a föld alatt húzódnak és fedlapokkal biztosítva van a közlekedés. Hangsúlyozta, hogy az 1990. évi LXV. tv. 79. § (2) bekezdése értelmében a helyi közutak forgalom-képtelenek, ezért fogalmilag kizárt az ingatlanforgalmi értékcsökkentő hatás. Az 1992. évi LXXII. tv. 28. § (1) bekezdése értelmében a települések szervezésénél biztosítani kell köztéri távbeszélő eszközök elhelyezésének a lehetőségét.

Az első fokú bíróság a bizonyítási eljárásban meghallgatott tanúk vallomása, valamint a kiegészített igazságügyi szakértői vélemény alapján a felperesi keresetet részben megalapozottnak találta. Döntését az alábbiakkal indokolta:
A Ptk. 171. § (1) bekezdése értelmében ingatlanra közérdekből külön jogszabályban feljogosított szervek javára államigazgatási szerv határozatára szolgalmat lehet alapítani. A használati jog alapításáért kártalanítás jár. Ennek szabályalt külön jogszabály állapítja meg. A távközlésről szóló 1992. évi LXXII. tv. tette lehetővé a szolgalmi jog hatósági határozattal történő alapítását. A törvény 26. § (1) bekezdésének b/ pontja akként rendelkezik, hogy az ingatlan tulajdonosa tűrni köteles, hogy a közcélú távközlési szolgáltató ha az műszaki indokok miatt másként nem oldható meg, az ingatlanon, az alatt vagy felett közcélú távközlési szolgáltatás céljára szolgáló távközlési berendezést, vezetéket létesítsen. A 26. § (2) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonosát a korlátozás mértékének megfelelő kártalanítás illeti meg, és érvényesítheti a Ptk. 108. § (2) bekezdésében meghatározott jogokat is. A felperes kártalanítás iránt terjesztett elő keresetet, így az első fokú eljárásban a bíróság azt vizsgálta, hogy a felperest az alperes javára alapított szolgalmi jog korlátozza-e tulajdonának gyakorlásában, s ha igen, milyen mértékben, és ezzel arányban milyen összegű kártalanítás állapítható meg.
A bizonyítási eljárásban a felperes igazolta, hogy a település a külterület felé kívánt terjeszkedni, erre már részletes rendezési terv is elkészült, ezt igazolták a meghallgatott tanúk vallomásai is. Az első fokú eljárásban kirendelt S.Tibor igazságügyi szakértő szakvéleményét a bíróság a bizonyítékok köréből kirekesztette, mert a szakvélemény előterjesztését követően kiderült, hogy a szakértőnek köze volt a felperes külterületére vonatkozó rendezési terv elkészítéséhez oly módon, hogy a tervet az általa létesített és vezetett iroda készítette el. Az új szakértőként kirendelt B.György által előterjesztett szakvéleményt fogadta el az első fokú bíróság ítélkezésének alapjául, miután azt aggálytalannak találta. A szakvélemény kimutatta, hogy az optikai kábel elsődlegesen annak fektetési módja miatt korlátozza a felperest a tulajdonának rendeltetésszerű használatában, szakaszonként eltérő mértékben és módon. A bíróság elfogadta a szakértő által alkalmazott azon módszert, hogy a szolgalommal terhelt ingatlan bel- és külterületi forgalmi értékéből indult ki figyelemmel arra, hogy a korlátozás az ingatlan használatát, és hasznosítását érintette. Megállapította, hogy az 1990. évi LXIV. tv. 79. § (2) bekezdésének a/ pontja alapján a közutakat az önkormányzatokról szóló törvény forgalomképtelennek nyilvánítja. Ebből következően a közútnak valóban nincs forgalmi értéke. Az ingatlan közútként történő értékesítését zárja ki ez a rendelkezés, és nem azt jelenti, hogy az ingatlan közút alatti részének használatát nem korlátoznák az alperes által lefektetett kábelek. Utalt arra, hogy az első fokú eljárásban a felek magát a forgalmi értéket nem tették vitássá, azt a szakértő megfelelő összehasonlító adatokkal is alátámasztotta, és a szakvéleményében részletesen feltárta az egyes szakaszokra vonatkozóan az ingatlan használatot korlátozó hatást, annak mértékének megállapításával a bíróság egyetértett. Rámutatott arra, hogy miután a felperes tanúkkal bizonyította, hogy nem volt beleszólása a fektetési nyomvonalba, a szakvélemény b/ változatát ítélte megalapozottnak, és ebben az összegben állapította meg a kártalanítás mértékét. Kifejtette, hogy a kereseti követelés elbírálása szempontjából annak nincs jelentősége, hogy a kábelfektetés során az alperes milyen mértékű közterület-foglalási díjat fizetett ki, miután a keresetében a felperes a használattal okozott akadályoztatás ellenértékeként kért kártalanítást. Megállapította, hogy az 1992. évi LXXII. tv. 28. § (1) bekezdésében található azon rendelkezés, hogy a köztéri távközlő eszközök elhelyezésének lehetőségét biztosítani kell. Ugyanezen törvény 26. § (2) bekezdésében megállapított kártalanítási kötelezettséggel nem ellentétes. Az alperesnek az OI. (2/1986. (II.27.) ÉVM rendeletre való hivatkozása nem alapos, a 253/1997. (X.20.) Korm. sz. r. az építési és településrendezési követelményekről pedig csak 1998. január 1-én lépett hatályba azzal, hogy rendelkezéseit a hatálybalépést követő ügyekben kell alkalmazni, így az alperesnek ezen jogszabályokra alapított védekezése sem volt megalapozott.

Az első fokú bíróság ítélete ellen annak megváltoztatása és a felperesi kereseti kérelmet elutasító döntés meghozatala érdekében az alperes nyújtott be fellebbezést. Álláspontja szerint a felperes a Pp. 164. §-a alapján fennálló bizonyítási kötelezettségének a tulajdonosi jogokat korlátozó mértékére vonatkozóan nem tett eleget. Megalapozatlannak minősítette az első fokú ítéletet azért is, mert annak indokolásából arra lehet következtetni, hogy az akadályoztatás a jövőben merül fel és annak időpontja bizonytalan. Rámutatott arra, hogy az első fokú bíróság ítéletének 3./ oldalán felsorolja, hogy a felperesi település mely területein kerültek lefektetésre a felperesi ingatlanokat érintő alperesi kábelszakaszok. Megállapítható, hogy a vezetékek túlnyomó többsége közút alatt, vagy másra nem használható közterület alatt kerül elhelyezésre. Álláspontja szerint a közút és a közterület éppen a közművek elhelyezésére szolgál. Utalt arra, hogy a perben eljáró szakértő is hivatkozott az MSZ 7487/2-80. sz. szabvány előírásaira. A szabvány az egyes közművek és vezetékek tulajdonától függetlenül határozza meg a köztük lévő védő távolságot.
Sérelmezte az ítélet indokolásának 5./ oldalán lévő megállapítást, mely szerint az alperesi kábel lakossági igényeket nem szolgál ki, kizárólag az alperes érdekeit szolgálta. Ezzel kapcsolatosan hivatkozik az 1990. évi LXXII. tv. 16. §-ára és 18. § (1) bekezdésére. Rámutatott arra, hogy a perbeli optikai kábelhálózat jogerős építési engedély alapján került elhelyezésre, így a nyomvonal nem minősíthető sem szabálytalannak, sem szabványtalannak. Hangsúlyozta, hogy az előfizetők ellátása érdekében a távközlő hálózatokkal kapcsolatban az önkormányzatnak is van kötelessége, e körben hivatkozott a távközlési tv. 28. § (1) bekezdésében foglaltakra.
Összegszerűségében is sérelmezte az első fokú bíróság ítéletének a megállapításait. Továbbra is hangsúlyozta, hogy a közút forgalomképtelen, így forgalmi értéke nem lehet. A közút az ingatlan-nyilvántartás szerint egységes önálló ingatlan, amelyet nem lehet megbontani egy forgalomképtelen útburkolati részre, és egy forgalomképes, földfelszín alatti területre. Ebből következően nyilvánvalóan téves a szakértőnek a számítási módja, és ez megalapozatlanná teszi az ítéleti rendelkezést is. Fellebbezésében nagy jelentőséget tulajdonított azon ténynek, hogy az alperesi szolgáltató nem kizárólagosan használta az önkormányzat tulajdonában lévő ingatlanokat, csak a lefektetett kábelek és védőtávolságaik által a felszín alatt igénybe vett területek vonatkozásában. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a felperesnek a tényleges korlátozás mértékét igazolnia nem sikerült, pedig az állandó bírói gyakorlat szerint a felperest terheli annak bizonyítása, hogy az ingatlan használatát, hasznosítását mennyiben és milyen mértékben akadályozza, illetőleg korlátozza az alperes által lehelyezett kábel léte. Azzal a szakértői megállapítással, amely szerint az alperes alépítményei azért korlátozhatják a felperesi tulajdon használatát, mert a kábeleket egy esetleges későbbi építkezés kapcsán ki kell majd váltani, idézi a hírközlési tv. 33. §-ához fűzött indokolást, mely szerint a költségek azt a felet terhelik, akinek érdekkörében a létesítmény eltávolítása, vagy áthelyezése felmerült.

A felperes fellebbezési ellenkérelmében az első fokú bíráság ítéletének a helybenhagyását indítványozta. Rámutatott arra, hogy az ügy elbírálásánál nem hagyható figyelmen kívül az Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) és a 3/2000. (II.25.) sz. határozata, amely kimondja, hogy a tulajdon súlyos megterhelése indokolttá teszi a kisajátításhoz hasonló védelmet. Hivatkozott az Alkotmánybíróság azon döntésérc, amellyel az 1994. évi XLVIII. tv. 26. § (7) bekezdésérc, amely a közterület díjmentes igénybevételét lehetővé tette megsemmisítette. Álláspontja szerint az alperesnek az ingyenességre történő hivatkozása nem megalapozott. Hivatkozott a Ptk. 201. §-ában rögzített visszterhesség és egyenértékűség elvére, a felperest az ingyenesség jelen jogügyletben nem vezette, a szolgalmi jogosultságért ellenértéket kért.

A fellebbezés nem alapos.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét a fellebbezési kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintettel bírálta felül.
Ezen keretek között az volt megállapítható, hogy az első fokú bíróság a bizonyítási eljárás során a tényállást teljes körűen feltárta, az abból levont jogi következtetése helytálló, a beszerzett bizonyítékokat okszerűen mérlegelte, ezért a másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta azzal, hogy az első fokú bíróság ítéletének indokolásával is egyetértett, ezért a Pp. 254. § (3) bekezdése alapján a részletes indokolást mellőzi.

A fellebbezésben foglaltakkal kapcsolatban szükségesnek tartja a másodfokú bíróság az alábbiak rögzítését.
Az első fokú bíróság az ítéletében hivatkozott jogszabályokat megfelelően alkalmazta, azok tartalmát helyesen értelmezte. A Ptk. 171. § (1) bekezdése értelmében az ingatlanra közérdekből külön jogszabályban feljogosított szervek javára államigazgatási szerv határozatával szolgalmi vagy más használati jogot lehet alapítani. A használati jog alapításáért kártalanítás jár. A távközlésről szóló 1992. évi LXXII. tv. 26. § (1) bekezdésének b/ pontja rendelkezik akként, hogy az ingatlan tulajdonosa tűrni köteles, hogy a közcélú távközlési szolgáltató műszaki indokok miatt - ha az másként nem oldható meg - az ingatlanon távközlési berendezést, vagy vezetéket létesítsen. A 26. § (2) bekezdés értelmében az ingatlan tulajdonosát a korlátozás mértékének megfelelően kártalanítás illeti meg. A jelen peres eljárásban a felperes keresetének jogalapját a fent hivatkozott jogszabályok egyértelműen alátámasztják. Az összegszerűség tekintetében a másodfokú bíróság is egyetértett az első fokú bíróság azon álláspontjával, mely szerint B.György igazságügyi szakértő szakvéleményének B' változatát elfogadva állapította meg az összegszerűséget.
Az első fokú bíróságnak az a jogi álláspontja is helytálló, hogy a kártalanítás mértékének a megállapítása szempontjából teljesen közömbös, hogy az 1990. évi LXVII. tv. 79. § (2) bekezdésének a/ pontja a közutakat forgalom-képtelennek nyilvánítja. Önmagába véve az, hogy a dolog forgalom-képtelen, még nem jelenti a használatának a kizártságát, amennyiben pedig valami használható, annak hasznosítása is lehetséges. A használat, illetőleg a hasznosítás korlátozásáét pedig kártalanítás jár.

A másodtokú bíróság szükségesnek tartja annak rögzítését, hogy a tulajdonjog elemei közé a birtoklás, a használat, a hasznok szedésének joga, továbbá a rendelkezési jog tartozik. A Ptk. 173. § (1) bekezdése értelmében forgalom-képtelenek a kizárólag állami tulajdonban álló dolgok, a törvényben meghatározott más dolgok. Az 1990. évi LXIV. tv. 79. §-a a helyi önkormányzatok körében a korlátozott forgalom-képtelenség kategóriáját ismeri. A Ptk. kommentár szerint a forgalom-képtelenség célja, hogy a 172. §-ban felsorolt tárgyak mindenképpen közcélokat szolgáljanak. A forgalom-képtelenség teljes rendelkezési tilalmat, tehát elidegenítési, és megterhelési tilalmat jelent. Ugyanakkor a tulajdonosnak a használati joga egyébként fennáll. Ennek a használati jognak a korlátozásáért pedig a kártalanítás megilleti. Az alperes a fellebbezésében egy másik perben, melynek számát nem közölte, beszerzett dr. B.László igazságügyi ingatlan-forgalmi szakértő által történt megállapításokra hivatkozik. Miután sem annak a pernek a teljes tényállása, sem iratanyaga. de még a száma sem ismert, a kiragadott megállapítások a jelen perben nem alkalmasak arra, hogy az egyébként a másodfokú bíróság által is megalapozottnak és aggálytalannak ítélt, az első fokú eljárásban beszerzett igazságügyi szakértői vélemény megállapításait cáfolják.

4.
Előszerződés a szerződésre vonatkozó szabályok szerint mondható fel, ezért nem jogellenes a megbízási típusú előszerződés azonnali hatályú felmondása a megbízó részéről a szerződés megkötése előtt.
(1.Gf.76.359/2003 – XVIII-XIX.ker. Bíróság P.XVIIL20.657/2003)

Alkalmazott jogszabályok: Pt.208.§.(1) és (6) bek. Ptk.483.§.(1) bek.

Az első fokú bíróság ítéletében a felek közötti alábbi szerződést hozta létre:
1. Az alperes megbízza a felperest kb. 40 fő részére kommunikációs-, és csapatépítő, felkészítő-tanácsadó program megtartására.
2. Az alperes a felkészítő-tanácsadó programot megfelelő beosztású alkalmazottai számára a Budapesti XVIII. és XIX. kerületi Bíróság 15.P.20.657/2003/6. számú ítéletének jogerőre emelkedését követő hat hónapon belül nyolc nap időtartamban megszervezi és biztosítja a program lebonyolításának optimális feltétételeit. Ennek keretében a felperes előkészülése érdekében a program kezdőnapját megelőző naptól a felperes számára a helyszínen szállást, a csoportok létszámához igazodó, a program megtartásához megfelelő, TV készülékkel, videóval, flipchart táblával felszerelt helyszínt, és a megbízott számára a munkakörnyezet tanulmányozásához szükséges feltételeket biztosítja.
Az alperes a program időpontjáról annak kezdő időpontját megelőzően egy hónappal a felperest írásban értesíti.
3. A felperes a program kezdő időpontját megelőző naptól előkészíti a program levezetését; felkészült tanácsadókat, és a csoportokat vezető azonos trénereket biztosít; a program menetét a megrendelővel előzetesen egyeztetett cél szerint építi fel; biztosítja a program megtartásához szükséges programtájékoztatók, feladatlapok, oktatási segédletek elkészítését, résztvevői példányszámban történő sokszorosítását, s azokat a program megkezdésére a helyszínre viszi; a programot célirányos önismeret fejlesztő T-csoportban szervezi, kiscsoportos intenzív időfelhasználású foglalkozások keretében (napi 11 óra, egymást követő 2 napon át) kettős csoportvezetés mellett. A maximum 14 fős csoportokat a felperes az alperes javaslatára állítja össze. A foglalkozások hétfőtől péntekig tartanak, három szünettel, de 10 órától 21 óráig, egy-egy csoport részére a program két napos időtartamban. A program keretében a felperes elősegíti a csoporttagok verbális és non-verbális viselkedésének pozitív korrekcióját, különös tekintettel a konfliktushelyzetekre; fejleszti a résztvevők társas, személyközi (interperszonális) készségeit és viszonyait; erősíti a csoportkohéziót, valamint a céghez kötődés tudatát.
4. Az alperes köteles a munkavégzés során birtokába jutott minden információt bizalmasan kezelni, ezeket harmadik személy, szervezet részére át nem adhatja.
5. Az alperes a felperes által kibocsátott számla alapján a program megkezdésének napján 1.500.000 (egymillió-ötszázezer) Ft + ÁFA, a program befejezését követő 8 napon-belül további 1.610.000 (egymillió-hatszáztízezer) Ft + ÁFA összegű megbízási díjat köteles a felperesnek megfizetni.
Ezt meghaladóan a keresetet elutasította és kötelezte alperest, hogy az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 15 napon belül 55.000.-Ft perköltséget fizessen meg a felperesnek. Megállapította, hogy felperes az ítélet jogerőre emelkedését követően a Fővárosi Illetékhivataltól 214.350.-Ft összegű illeték visszatérítésére jogosult.
Ítélete indokolásában megállapította, hogy a peres felek jogelődjei között, - általuk sem vitatottan - 2000. július 20-án előszerződés jött létre, miután abban állapodtak meg, hogy egymással későbbi időpontban szerződést kívánnak kötni. A létrehozandó szerződés kapcsán, - tekintve, hogy a szerződésben vállalt főkötelezettségek (tanfolyam szervezése, megtartása) megbízási jellegűek, - megállapította, hogy az nem vállalkozási, hanem megbízási szerződés. Az előszerződés Ptk. 481.§ d. pontján, 483.§ /1/ bekezdésén alapuló megszűnése körébeni alperesi védekezés kapcsán kifejtette, hogy az előszerződésben szerződéskötésre megszabott határidőn belül a megbízás nem vált tárgytalanná, szerződéskötési szándékát az alperes jogelődje többször megerősítette. A szerződés felmondására sem került sor és a szerződéskötésre meghatározott határidő elteltét követően bekövetkezett körülményekre tekintettel nem hivatkozhat alperes az előszerződés tárgytalanná válására és azt nem is mondhatja fel. Mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy alperes a szerződéskötés megtagadására a szerződéskötésre megszabott határidőn túl a Ptk. 208.§ /5/ bekezdésében szabályozott feltételek fennállta esetén jogosult. Ennek körében megállapította, hogy alperes saját előadása szerint a szerződés pénzügyi teljesítésére változatlanul képes, azt pedig nem bizonyította, hogy teljesítésre más okból lenne képtelen, csupán arra hivatkozott, hogy a felperesi szolgáltatás igénybevétele számára nem kívánatos. Miután főkötelezettsége a megbízási díj kifizetése, nem pedig a szolgáltatás igénybevétele, a teljesítésre attól a körülménytől függetlenül képes, hogy a programon való részvételre szándéka fennáll-e. Arra sem hivatkozhat alperes alappal, hogy a szerződés megkötése esetén felmondásnak lenne helye, a hivatkozott felmondás lehetőségét csupán a jogszabály rendelkezése és nem a felek szerződése vagy felperes szerződésszegése biztosítja és a szerződés megkötése nem sérti a nemzetgazdaság érdekeit sem. Álláspontja szerint a Ptk. 208.§ /5/ bekezdése nem terjed ki az elállás, illetve felmondás azon eseteire, ahol a jogszabály teremt alapot ezen jogok gyakorlására, szerződéses megállapodás, vagy szerződésszegés hiányában is, ez ugyanis nem lenne összeegyeztethető az előszerződés céljával és rendeltetésével a megbízási és vállalkozási szerződések esetén. Mindezek alapján - mellőzve az alperes által felajánlott tanúbizonyítást - megállapította, hogy alperes a jogelődje által kötött előszerződés alapján a szerződés megkötésére köteles, és a megbízási szerződést az 1999. november 23-i szerződés tartalma figyelembevételével, eltérő teljesítési határidővel közöttük létrehozta, a megbízási díjat csökkentve az alperesi jogelőd által már kifizetett összeggel.

Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, melyben az első fokú bíróság ítéletének megváltoztatását, felperes keresetének elutasítását kérte. Fellebbezésében elsődlegesen az előszerződés Ptk. 481.§ d. pontja szerinti megszűnésére hivatkozott, miután a megbízás tárgytalanná vált, tekintettel arra, hogy az alperesnél bekövetkezett és folyamatban lévő szervezeti változások sem gazdasági, sem humánpolitikai okból nem teszik indokolttá a tréning igénybevételét. Másodlagosan hivatkozott arra, hogy az előszerződést a Ptk. 483.§./1/ bekezdése szerint azonnali hatállyal felmondta 2003. április 17-én kelt nyilatkozatával, erre a Ptk. 208.§ /6/ bekezdésében foglaltakból következően időbeli korlát nélkül, bármikor lehetősége volt. Amennyiben az előszerződés nem szűnt volna meg, illetőleg annak azonnali hatályú, bármikori felmondására sem lett volna lehetősége, a Ptk. 208.§ /5/ bekezdése és Ptk. 483.§ /1/ bekezdése alapján a szerződéskötést továbbra is megtagadhatná. Az ítéletben kifejtettekkel ellentétben nincs jelentősége, hogy a felmondás lehetőségét a jogszabály vagy a felek megállapodása vagy valamely fél szerződésszegő magatartása alapítja-e meg.

Felperes fellebbezési ellenkérelmében helyes indokai alapján az első fokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.

Alperes fellebbezése megalapozott.

Az első fokú bíróság ítéletében a tényállást helyesen állapította meg, az abból levont jogi következtetése azonban nem helytálló.
Helyesen állapította meg az első fokú bíróság, hogy a 2000. július 20-án kelt megállapodás - tartalmát tekintve - megbízási szerződés létrehozására irányuló előszerződés, melynek alapján felperes jogosult a megbízási szerződés létrehozását kérni az alperestől.
Tévesen vont azonban következtetést az első fokú bíróság alperesi védekezés alaptalanságára. Alperes védekezését elsődlegesen a Ptk. 208.§ (6) bekezdés alapján alkalmazandó Ptk. 481.§ d. pontjában foglaltak, másodlagosan a Ptk. 483.§ (1) bekezdésében foglaltak, harmadlagosan a Ptk. 208.§ (5) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 483.§ (1) bekezdésében foglaltak teljesülésére alapította. A fentiekben részletezett védekezés tanalmából következően - az alperes által felállított sorrendiségtől függetlenül - a másodlagos védekezés megelőzi az elsődleges és harmadlagos védekezést, az első fokú bíróságnak tehát abban kellett elsődlegesen állást foglalnia, hogy az előszerződés alperes 2003. április 17-i azonnali hatályú felmondása folytán megszűnt-e.
E körben tévesen állapította meg az első fokú bíróság, hogy alperesnek csak a megbízási szerződés létrehozásának előszerződésben meghatározott időpontjáig állt fenn felmondási joga. Helytálló ugyanis alperes azon hivatkozása, hogy a Ptk. 208.§ /6/ bekezdésében foglaltakból következően - tekintve, hogy az előszerződés megbízási szerződés létrehozására irányult - az előszerződés felmondására a Ptk. 483.§-ában foglaltak irányadóak, a megbízó felmondását a Ptk. 483.§ /1/ bekezdése akként szabályozza, hogy arra a megbízó részéről bármikor sor kerülhet.
A fentiekből következően - jelen tényállás mellett - , nincs jelentősége annak, hogy az előszerződés azonnali hatályú felmondására a megbízási szerződés létrehozására meghatározott időpont előtt vagy után került sor. Figyelemmel arra, hogy az alperes az 5/A/1. sorszám alatt csatolt felmondás felperes felé történő közlését bizonyította, az alperes helytállóan hivatkozott az előszerződéses jogviszony megszűnésére, ezért szükségtelen alperes további védekezésének vizsgálata. Jogviszony hiányában felperes jogszerűen nem támaszthat igényt a megbízási szerződés létrehozására, egyéb kereseti igényt pedig nem terjesztett elő.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét a Pp. 253.§ /2/ bekezdése alapján megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.

5.
Tisztességtelen kikötésnek minősül az Általános Üzleti Feltételek azon rendelkezése, amivel kizárja a tartós jogviszonynak az üzleti év közben történő megszűnése esetére a részarányos tagdíj visszakövetelését.
(l.Gf.76.464/2003 – PKKB. G.302.590/2002)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.483.§.(4) bek. Ptk.236.§. 18/1999.(II.5.) Korm.r.1.§.(1) bek. e/ pont (2) bek. Ptk.209.§.(1) bek. Ptk.235.§.(1) bek.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és megállapította, hogy a peres felek között 2001. október 10. napján létrejött megbízási szerződés részét képező "Általános üzleti feltételek" XV. pontjának azon rendelkezése, hogy "Az üzleti év folyamán történő szerződésfelbontás esetén a résztvevő nem tarthat igényt részarányos tagdíj visszafizetésére" érvénytelen.

A peres felek 2001. október 10. napján megbízási szerződést kötöttek. A szerződés szerint a megbízó a szerződés aláírásával kifejezetten elismeri, hogy a megbízási szerződés részét képező Általános Üzleti Feltételek tartalmát áttanulmányozta, rendelkezéseit megismerte, azokat magára nézve kötelezőnek ismeri el. Az Általános Üzleti Feltételek szerint az alperes eladók és vevők részére üzletek közvetítéséhez lnternetes piacteret ajánl fel, valamint elektronikus adatbankot üzemeltet, amely áruk és szolgáltatások keresletét és ajánlatát tartalmazza. A szerződés XV. pontja szerint az üzleti év folyamán történő szerződésfelbontás esetén a résztvevő nem tarthat igényt részarányos tagdíj visszafizetésére. A szerződés XVI. pontja értelmében a felek a szerződést bármikor 15 napos felmondási határidő betartásával a mindenkori üzleti év végére felmondhatja.
A szerződéskötéskor a felperes 300.000,- Ft éves tagsági díjat megfizetett. A szerződés szerint a tagdíj egy üzleti évre vonatkozó megbízotti szolgáltatás ellenértékét foglalja magában. Az üzleti év a szerződés aláírásával és az éves tagdíj befizetésével kezdődik és a következő naptári év azonos napján jár le.
A felperes 2001. november 28. napján a szerződést írásban felmondta. Az alperes 2002. január 8-án kelt levelében a felperes felmondását nem fogadta el, közölte, hogy a szerződéses jogviszony egy évre jött létre, és hivatkozva az Általános Üzleti Feltételekre a tagdíj visszafizetését megtagadta.

A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy az alperes által használt szerződés XV. pontjában foglalt kikötés, amely szerint az üzleti év folyamán történő szerződésfelbontás esetén a résztvevő nem tarthat igényt a részarányos tagdíj visszafizetésére tisztességtelennek minősül és ezért érvénytelen. Az érvénytelenség megállapítása alapján kérte az alperest 300.000,- Ft, annak 2001. október 1. napjától járó évi 11 %-os mértékű kamata és a perköltség megfizetésére kötelezni. Arra hivatkozott, hogy a kikötés azért tisztességtelen, mert az éves tagdíj nem áll arányban az alperes által nyújtott szolgáltatással. A szerződés csak 49 napig állt fenn, ezalatt az alperes nem az ígéretének megfelelően teljesített. Az ellenszolgáltatás időarányos csökkentését pedig a szerződésben eleve kizárta. Ennek alapján a Ptk. 209/B §-a alapján a vitatott szerződési rendelkezés tisztességtelen és ezért érvénytelen. Másodlagosan a megbízási szerződést annak feltűnő értékaránytalansága miatt megtámadta. Ebben a körben is arra hivatkozott, hogy az alperes információk nyújtására irányuló szolgáltatása nem áll arányban az éves tagdíjjal. Vitatta, hogy az alperes által az iratokhoz csatolt keresleteket megkapta volna.

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a szerződés jellegéből adódóan az alperes csak közvetítői tevékenységet végez, az adatbázisban megjelenő keresleteket és kínálatokat köti össze, és küldi meg a partnereinek, de nem vesz részt az ügyletek megkötésében. Hivatkozott arra, hogy a felek között tartós megbízási jogviszony jött létre, így a Ptk. 483. § (4) bekezdése értelmében a felmondás jogát korlátozhatták. Ez mindkét félre vonatkozott, így egyoldalúnak nem volt tekinthető. Az alperes a szerződést teljesítette, jelentős beruházásokat eszközölt, a felperes adatait megjelentette az újságjában, hirdetési lehetőséget biztosított a számára. A felek a szerződésben semmilyen eredményt nem határoztak meg, így sem az ajánlatok darabszámát, sem az abból származó profit mértékét nem rögzítették.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította és kötelezte a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 15.000,- Ft perköltséget, valamint a Magyar Államnak külön felhívásra 18.000,- Ft eljárási illetéket.
Az ítélet indokolásában kifejtette, hogy a felek között folyamatos megbízási jogviszony jött létre, a felmondás jogát pedig a felek a Ptk. 483. § (4) bekezdése szerint korlátozhatták. Ezért nem jogszabályellenes a szerződésnek az a kikötése, hogy a szerződést csak az év végére lehet felmondani. A feltűnő értékaránytalanságra alapított jogcím vonatkozásában az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes nem jelölte meg a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egymáshoz viszonyuló arányát. Pusztán abból, hogy a tagdíjért az alperes milyen tevékenységet végez nem vonható következtetés a feltűnően nagy értékkülönbségre, hiszen az alperes szolgáltatásának értéke attól függ, hogy az mennyire hasznosítható. A feltűnő értékaránytalanságnak a szerződés kötéskor kell fennállnia, ezért az alperes későbbi szolgáltatásának minősége, vagy hiánya a szerződés érvénytelenségének megállapításánál nem vehető figyelembe. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság az érvénytelenséget nem tudta megállapítani.
Annak nem volt az ügy eldöntése szempontjából jelentősége, hogy az alperes szolgáltatása milyen nagyságrendű volt. Az első fokú bíróság a perköltségről a Pp. 78. alapján döntött.

Az első fokú ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben annak megváltoztatásával az alperesnek a kereset szerinti marasztalását indítványozta.
Megismételte a perbeli előadásait, hogy az alperes által készített általános szerződési feltételek közül az a kikötés, amely a felmondást lehetővé teszi, de az éves tagsági díjból részarányosan nem térít vissza, tisztességtelen kikötés, mivel a felek szerződésből eredő jogosultságait és kötelezettségeit egyoldalúan és indokolatlanul az egyik fél hátrányára állapítja meg és ezért a Ptk. 209/B § (1) bekezdésébe ütközik. Az alperes arra az esetre, ha az éves tagsági díj nem kerül kifizetésre azonnali elállási jogot kötött ki, azzal, hogy ebben az esetben 50.000,- Ft adminisztratív és kezelési költséget érvényesít. A Ptk. 483. § (4) bekezdése értelmében a felek kizárólag a felmondási jog korlátozásában állapodhatnak meg, az alperes által használt szerződéses kikötés azonban tartalma szerint gyakorlatilag lehetetlenné teszi a fél részére a felmondási jog gyakorlását. A Ptk. 201. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a szerződés feltűnően értékaránytalan is, mivel az éves tagdíjért az alperesnek egy éven keresztül kellett volna a megbízást teljesítenie, azonban a 49 napos időszakra ugyanezen tagdíj visszatartása feltűnően értékaránytalan is.

A fellebbezés részben alapos.

Az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítást lefolytatta, annak alapján a tényállást helyesen állapította meg, az abból levont jogi következtetéseivel a másodfokú bíróság azonban csak részben értett egyet.
Annyiban helyes volt az elsőfokú bíróság megállapítása, hogy a felek között tartós jellegű megbízási szerződés jött létre, amelynek a felmondását a felek a Ptk. 483. § (4) bekezdésével összhangban akként korlátozták, hogy a szerződés csak a mindenkori üzleti év végére mondható fel. Ennek alapján az alperes nem volt köteles a felperes 2001. november 28-án kelt felmondását elfogadni, mert az nem volt szerződésszerű. Így a felek szerződése az üzleti év végéig fennállt.
A felperes keresetében megtámadta a szerződésnek azt a kikötését, amely szerint a szerződésnek az üzleti év folyamán történő megszűnése esetén a részarányos tagdíj nem jár vissza. A másodfokú bíróság vizsgálta, hogy a felperes a megtámadást időben terjesztette-e elő. A felek a szerződést 2001. október 10. napján kötötték meg, a felperes a keresetét 2002. június 26-án terjesztette elő, így a felperes a megtámadás jogát a Ptk. 236. §-ban meghatározott egy éven belül érvényesítette.
A 18/1999 (II. 5.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdésének e) pontja szerint a fogyasztó és a gazdálkodó szervezet közötti szerződésben tisztességtelennek minősül különösen az a feltétel, amely kizárja, hogy a fogyasztó a szerződés megszűnésekor visszakövetelje a már teljesített, ellenszolgáltatás nélküli szolgáltatását, ide nem értve, ha a szerződés megszűnésére szerződésszegés következtében került sor. A (2) bekezdés értelmében tilos az olyan feltétel, amely az (1) bekezdés alapján tisztességtelennek minősül. Ezért az Általános Üzleti feltételek XV. pontjának utolsó mondata tisztességtelen feltételt tartalmaz, és a Ptk. 209. § (1) bekezdése és a Ptk. 235. § (1) bekezdése értelmében érvénytelen.
Mindezek alapján bár a szerződésnek a felmondás korlátozására irányuló rendelkezése érvényes, nem érvényes az a kikötés, hogy a részarányos tagdíj nem jár vissza a szerződés év közbeni megszűnése esetén, különös tekintettel arra is, hogy a szerződés nem csak rendes felmondással hanem más okokból (azonnali hatályú felmondás, a felek közös megegyezése, a szerződés lehetetlenülése, stb.) is megszűnhet. A fentiekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét ebben a részében megváltoztatta.
Ezt meghaladóan azonban a keresetnek a tagdíj visszafizetésére irányuló része nem alapos. A fent kifejtettek értelmében az alperes a felperes felmondását nem fogadta el, így az éves megbízási díj azért nem jár vissza, mert a felek szerződése a teljes üzleti év alatt fennállt.

A másodfokú bíróság a szerződésnek a feltűnő értékaránytalanság címén történő megtámadását azért nem vizsgálta érdemben mert a felperes a megtámadást a 2002. XII. 19-i előkészítő iratában közölte, így igényét a Ptk. 236. § (1) bekezdésében és (2) bekezdés c) pontjában meghatározott egy éves határidőn túl érvényesítette, ezért a másodfokú bíróság mellőzi az elsőfokú ítéletnek másodlagos kereseti kérelem körében kifejtett indokolását.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján a rendelkező rész szerint részben megváltoztatta, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

6.
Létre sem jött szerződés hatályossá nyilvánítására nincs lehetőség. A felek elszámolására a megbízás nélküli ügyvitel szabályait kell alkalmazni.
(4.Gf.76.046/2003 – XVIII-XIX.ker.Bíróság P.XIX.22.063/2001)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.237.§.(2) bek. Ptk.484-487.§.

A peres felek között 2000. novemberétől tárgyalások folytak őrző-védő tevékenység ellátására irányuló szerződés megkötéséről. A felek között írásbeli szerződés nem jött létre, azonban a felperes a tevékenységet 2000. novemberétől ellátta. Ennek keretében a felperes dolgozói az alperes által üzemeltetett autókereskedés biztonsági őrzését végezték, átvették továbbá az éjszaka érkező alkatrészeket, illetőleg gépkocsikat is. A felperes a tevékenység ellenőrzésére órákat szereltetett fel, amelyek regisztrálják, hogy az őr hány alkalommal halad el mellettük.
A felperes által 2000. november 25-től 2001. április 25-ig terjedő időszakra vonatkozóan számlákat állított ki, amelyekhez jelenléti ívet csatolt. Az alperes valamennyi számlát kiegyenlítette. Az alperes ezen időszak alatt több alkalommal kifogásolta a felperes alkalmazottainak a munkavégzését. Erre vonatkozóan több levelet küldött a felperes részére, amelyben sérelmezte, hogy az őrök esetenként elaludtak, nem volt bekapcsolva az alperes által biztosított telefon, illetőleg nem pontosan végezték az ellenőrzést. Az alperes kifogásaival kapcsolatban a felperes egyes esetekben bemutatta az ellenőrző óra kimutatását.
A felperes a 2001. április 26-tól 2001. május 25-ig terjedő időszakra vonatkozó tevékenysége ellenértékéről 2001. május 26-án 222.000,- Ft érfékben állított ki számlát. Ehhez mellékelte az adott időszakra vonatkozó jelenléti ívet is. Az alperes a számlát nem fizette ki.
Miután a felek között folyó szóbeli tárgyalások ellenére az írásbeli szerződést nem kötötték meg, a felperes 2001. május 28-án kelt levelében bejelentette, hogy az érvényes szerződés megkötéséig 2001. május 26. napjával a tevékenységet megszünteti. Egyben felszólította az alperest a számla kifizetésére is.
Az alperes 2001. június 11-én és 2001. augusztus 17-én kelt leveleiben a számla kiegyenlítését a teljesítés igazolásához kötötte, és kérte a májusi őrszolgálat idejét regisztráló óra kimutatását megküldeni.

A felperes módosított keresetében kérte az alperest 222.000,- Ft, annak 2001. június 3. napjától járó törvényes kamata és a perköltség megfizetésére kötelezni. A kereset jogalapja tekintetében elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felek között három hónapos határozott időre szóbeli megbízási szerződés jött létre, 400,- Ft/óra + ÁFA díjazás mellett. Ez a szerződés ráutaló magatartással hosszabbodott meg, azonban erre az időszakra már 430,- Ft/óra + ÁFA megbízási díjban állapodtak meg. A felperes a tevékenységet megfelelően látta el. Másodlagosan előterjesztett kereseti kérelmében kérte, hogy amennyiben a bíróság azt állapítja meg, hogy a felek között érvényes szerződés nem jött létre, úgy az érvénytelen szerződést a határozata meghozatala napjáig nyilvánítsa hatályosnak, mivel a teljesítések természetére való tekintettel nincs mód az eredeti állapot helyreállítására. A felperes által 2001. április 26-tól 2001. május 25-ig olyan teljesítés történt, amely ellenszolgáltatás nélkül maradt. Hivatkozott arra is, hogy a felperes szakcég, aki engedély birtokában végzi a tevékenységét, ezért a díja meghatározásakor az un. kontár szerződésekre vonatkozó bírói gyakorlat nem vehető figyelembe.

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felek között érvényes szerződés nem jött létre, mivel azt csak írásban lehet megkötni. Azt nem vitatta, hogy a felperes részéről történt teljesítés, azonban álláspontja szerint az elszámolásra vonatkozó adatokat a felperesnek kell bizonyítani. Az alperes a kereset összegszerűségét vitatta, illetőleg vitatta, hogy a felperes ténylegesen milyen óraszámban látta el a tevékenységet.

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 nap alatt 222.000,- Ft-ot, annak 2001. június 3. napjától a kifizetés napjáig évi 11% kamatát és 18.000,- Ft perköltséget. A bíróság a felperes másodlagos kereseti kérelmét elutasította.
Az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásában megállapította, hogy a felek között az 1998. évi IV. törvény szerinti őrző-védő tevékenységre vonatkozó szerződés érvényesen nem jött létre. Mivel a felek között nem jött létre jogszabály által előírt írásbeli vállalkozási szerződés, a bíróságnak nincs módja arra, hogy a felek között esetlegesen létrejött szerződést hatályossá nyilvánítsa. Ugyanakkor a felek közötti szóbeli megállapodás alapján mód van a felek közötti elszámolásra. A felek között részben szóbeli megállapodás, részben ráutaló magatartás alapján megbízási szerződés jött létre. Az alperes azonban nem tudta bizonyítani azt, hogy a megállapodás részét képezte, hogy az elszámolás az óra állás kimutatása alapján történhet. Az alperes a számlákkal együtt a jelenléti ívet is befogadta, ennek alapján a számlákat kiegyenlítette, ebből az következik, hogy a jelenléti ívet, mint a teljesítés bizonyítékát összességében elfogadta. A teljesítés tényét két felperesi dolgozó tanúvallomása is alátámasztotta. Az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy a májusi teljesítés nem megfelelően történt, illetve azt, hogy a felek nem abban az összegben állapodtak meg, amelyet a számla tartalmaz.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, amelyben elsődlegesen az ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás lefolytatásának elrendelését indítványozta. Előadta, hogy mivel a felek között nem jött létre érvényes szerződés az 1998. évi IV. törvény szerint, a felek közötti elszámolásban a megbízás nélküli ügyvitel szabályait kell alkalmazni. Nyilvánvaló azonban, hogy a felperesi teljesítés semmilyen szempontból nem volt megfelelő, ami nem csak a munkaórák hiányában, hanem az őrzést végző személyek alkalmatlanságában, illetőleg az őrzési idő alatti alvásában is megnyilvánult. A felperes a kifogásokat nem vitatta, így további bizonyítás az alperest nem terheli.

A felperes fellebbezési ellenkérelmet nem terjesztett elő.

A fellebbezés alapos.

Az elsőfokú bíróság érdemi döntését anélkül hozta meg, hogy a tényállás megállapításához szükséges valamennyi bizonyítást lefolytatta volna, így az sem állapítható meg, hogy a levont jogi következtetései mennyiben helytállóak.

Elsődlegesen rámutat a másodfokú bíróság, hogy a felperes által megjelölt alperesnek nincs perbeli jogképessége, a felperes igényét perben nem a ténylegesen a cégjegyzékben szereplő T.A. Kft.-vel szemben érvényesítette.
Annyiban egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által kifejtettekkel, hogy a peres felek között az 1988. évi IV. törvény 10. §-a értelmében a szerződés nem jött létre, mivel azt nemcsak, hogy írásban kell megkötni, de megbízónak írásban hozzá kell járulnia, hogy a rendőrhatóság a megbízott nyilvántartásába betekinthessen, enélkül a szerződés nem jön létre. Így tehát a felek szerződése nem csak érvénytelen, de létre sem jött. Ezért nincs lehetőség arra, hogy a bíróság az érvénytelen szerződést hatályossá nyilvánítsa.
Nem helyes azonban az elsőfokú bíróság azon jogi álláspontja, hogy ebben az esetben a felek közötti szóbeli szerződés alapján kell elszámolni, hiszen a felek szóbeli szerződése a Ptk. 217. §. (1) bekezdése értelmében érvénytelen. A felek közötti elszámolásra a Ptk. 484.§.-487. §-a szerinti megbízás nélküli ügyvitel szabályait kell alkalmazni. Ennek során azt kell vizsgálni, hogy a beavatkozása helyénvaló volt-e. Tekintettel azonban arra, hogy a felek közötti szóbeli megbeszélések alapján az alperes hozzájárult, hogy a tevékenységet a felperes ellássa, a beavatkozását helyénvalónak kell tekinteni, és őt a Ptk. 486. § (2) bekezdése alapján a megbízott jogai illetik meg.

A felek közötti elszámolásra azonban a másodfokú bíróságnak nem állt rendelkezésre elegendő adat, mivel az alperes a tényleges teljesítés mennyiségét vitatta, azonban erre bizonyítás nem folyt. Az ehhez szükséges bizonyítás azonban meghaladja a másodfokú eljárás kereteit, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. § (3) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.

A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak elsődlegesen az alperes jogképességét kell vizsgálnia. Ebben a körben fel kell hívni a felperest, hogy igényét kivel szemben érvényesíti, amennyiben a felperes a keresetét változatlanul fenntartja, ennek a jogkövetkezményét le kell vonni.
A kereset körében a bizonyítási kötelezettség a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a felperest terheli arra vonatkozóan, hogy mennyi volt a ténylegesen teljesített órák száma. Ennek bizonyítására a becsatolt jelenléti ív nem elegendő. A felperesnek a keresete összegszerűségét is részletesen ki kell dolgoznia. Amennyiben rendelkezésére áll, alperesnél felszerelt ellenőrző óra kimutatását is csatolnia kell. Az alperesnek kell azonban azt bizonyítani, hogy mely esetekben nem teljesített a felperes megfelelően. Az alperes vitatta továbbá, hogy a megállapodott óradíj 430 Ft/óra + Áfa volt, ezzel szemben a felperesnek kell bizonyítani a tényleges óradíjat. Az elsőfokú bíróságnak a fentiek szerint kell felhívnia a feleket a bizonyításra.
Az elsőfokú bíróság csak a teljes körűen lefolytatott bizonyítási eljárást követően lesz abban a helyzetben, hogy a felperes keresetéről megalapozott döntést hozzon.

Észlelte továbbá a másodfokú bíróság, hogy az elsőfokú bíróság az ítéletnek a határozathozatalra való halasztásakor nem a Pp. rendelkezései szerint járt el. A Pp. 218. § (1) bekezdése szerint a kihirdetést csak az ítéletre nézve és csak akkor lehet - legfeljebb nyolc napra - elhalasztani, ha ez az ügy bonyolultsága miatt feltétlenül szükséges. A kihirdetés határnapját ilyen esetben nyomban ki kell tűzni, s a határozatot a kihirdetés napjáig írásba is kell foglalni. Ebben az esetben tehát nincs un. "kisítélet", ami csak az ítélet rendelkező részét tartalmazza, hanem az ítélet kihirdetésekor a teljesen írásba foglalt ítéletet kell a megjelent feleknek kézbesíteni.

7.
A „várható szállítási határidő” nem tekinthető olyan fix határidőnek, aminek az elmulasztása mentesíti a jogosultat az érdekmúlás bizonyítása alól.
(4.Gf.76.356/2003 – PKKB.G.302.654/2001)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.300.§.(1) és (2) bek.

A peres felek 2000. november 7. napján kelt szerződése szerint a felperes egy Peugeot Expert FV 230 HDI típusú gépjárművet rendelt meg az alperestől, a szerződésben rögzített felszereltségben és extrákkal. A szerződés szerint a megrendelő 300.000,- Ft-ot foglalóként átutalással teljesít, a megrendelés akkor válik érvényessé, ha a foglaló megfizetésre került. A szerződés 4. pontja értelmében a szállítási határidő a gyári visszaigazolást követően kerül közlésre, a várható szállítási határidő 2001. január vége (február eleje).
A felperes a 300.000,- Ft-ot foglalóként megfizette az alperesnek, majd az alperes a gépkocsit a megjelölt várható szállítási határidőben nem szállította le. A felperes 2001. januárjában és februárban több alkalommal érdeklődött a szállításról, majd február 15-én kérte az alperest, hogy a szállítás pontos időpontját közölje. Az alperes a gépkocsit azén nem tudta leszállítani, mert azt vissza kellett szállítani Ausztriába a magyar előírásoknak való átalakítás végett, illetőleg meghibásodás miatt, erről azonban az alperes a felperest csak február közepén tájékoztatta.
Ezt követően a felperes 2001. február 25-én a felek közötti szerződéstől elállt, amelyben arra hivatkozott, hogy az alperes a tényleges átadás időpontját többszöri sürgetésre sem közölte, illetőleg a szállítási késedelem a felperesi cég működését akadályozza, így érdekmúlás következett be. Kérte ezzel egyidejűleg a foglaló kétszeresének a megfizetését.
A felek között a továbbiakban tárgyalások folytak arról, hogy a felperes által időközben egy másik márkakereskedőtől vásárolt gépkocsi beszámításával milyen módon tudnának megegyezni, azonban ez nem vezetett eredményre. Az alperes 300.000,- Ft-ot annak kamataival a felperes részére megfizetett. A foglaló kétszeres összegének megfizetésétől azonban az alperes írásbeli felszólítás ellenére elzárkózott.

A felperes keresetében kérte az alperest 300.000,- Ft, annak 2001. február 25. napjától a költségvetési törvényben meghatározott mértékű késedelmi kamata és a perköltség megfizetésére kötelezni. Keresete jogalapját foglaló visszafizetésében jelölte meg, arra hivatkozott, hogy a szerződés az alperes hibájából hiúsult meg, így a foglaló kétszeresét köteles visszafizetni. Utalt arra, hogy az alperes a megrendelt gépkocsit sem a szerződésben rögzített határidőre, sem azt követő közel egy hónapig nem tudta leszállítani.

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felek a szerződésben konkrét szállítási határidőt nem határoztak meg, csak a várható szállítási időpontot jelölték meg, így az alperes nem esett késedelembe. Állította, hogy a felperessel folyamatosan tartották a kapcsolatot és tájékoztatták a várható késedelemről, azonban a felperes nem jelezte, hogy emiatt a szerződéstől el kíván állni. Arra is hivatkozott, hogy a szerződés meghiúsulására a felperes szerződést felbontó magatartása miatt került sor.

Az első fokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 nap alatt 300.000,- Ft-ot, annak 2001. február 25. napjától a kifizetés napjáig külön költségvetési törvényben meghatározott késedelmi kamatát és 25.500,- Ft perköltséget.
Az első fokú bíróság az ítélet indokolásában megállapította, hogy a peres felek a közöttük létrejött szerződésben úgy állapodtak meg, hogy az alperes a felperes részére a perbeli gépjárművet legkésőbb 2001. január végéig, vagy február elejéig leszállítja, mivel ezen határidő eredménytelenül eltelt, a felperes az alperest a teljesítésre több ízben felszólította. Az alperes a felszólításoknak nem tett eleget, ezért a felperes a szerződéstől elállt. A bíróság álláspontja szerint mivel a felperesnek többé nem állt érdekében a szerződés, az elállást jogosan gyakorolta. A felperesnek a foglaló kétszeres összege jár vissza, amelyből az alperes az alapösszeget már megfizette, így köteles még egyszer ugyanolyan összeget megfizetni.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, amelyben az ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását indítványozta. Ismételten hangsúlyozta, hogy a szerződésben a szállítási határidő nem volt meghatározva. Az alperes saját szállítója a gépkocsit 2001. februárjában leszállította, azt azén kellett visszaszállítani Ausztriába, mert a gépkocsi a magyar előírásoknak nem felelt meg. Az alperes mindvégig törekedett arra, hogy a felperessel megegyezésre jusson. Ezzel ellentétben a felperes rosszhiszeműen járt el, amikor az alig néhány napos szállítási eltérést jogalap nélküli gazdagodásra kívánta felhasználni. Hivatkozott arra is, hogy az alperes úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható.

A felperes fellebbezési ellenkérelme az első fokú ítélet helybenhagyására irányult annak helyes indokai alapján. A jogorvoslati eljárás során a felperes az érdekmúlást abban jelölte meg, hogy a munkájához volt szüksége a perbeli gépjárműre, amíg az nem érkezett meg, másik gépkocsit volt kénytelen bérelni.
Álláspontja szerint a felek a teljesítési határidőben megállapodtak, ezt követően további közel egy hónapig sem tudott az alperes teljesíteni, ezért nincs szükség az érdekmúlás bizonyítására. Előadta továbbá, hogy a felek póthatáridőben nem állapodtak meg.

A fellebbezés alapos.

Az elsőfokú bíróság a tényállást döntően helyesen állapította meg, azt a másodfokú bíróság annyiban pontosítja, hogy a felperes 2001. február 15-én hívta fel az alperest a teljesítésre. Az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállásból és a helytállóan felhívott jogszabályokból azonban téves jogi következtetést vont le.

A felek között a Ptk. 208. §-ában szabályozott előszerződés jött létre, amelynek biztosítékául a felperes foglalót adott át.
A felek a szerződésben nem jelöltek meg konkrét teljesítési határidőt, a szerződés csak várható szállítási határidőt tartalmaz, ami szintén egy nagyobb intervallumban meghatározott időszak (január vége, február eleje). Ennek alapján tehát az alperes késedelme a Ptk. 298. § b) pontja alapján 2001. február 15-én állt be, amikor a felperes felszólítására nem teljesített. Megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy a felperes korábbi felszólítást nem igazolt, a becsatolt levelezés nem tartalmaz olyan okiratot, amely erre a korábbi időszakra vonatkozik, azonban az alperes 2001. február 15-én kelt, az importőrhöz írott leveléből kitűnik, hogy a felperes 2001. február 15-én pontos választ kért a szállítás időpontjára. Arra a perben nem merült fel adat, hogy a felperesnek ez a felszólítása írásban vagy szóban történt-e, és annak mi volt a pontos tartalma. Az alperes jóhiszeműsége nem releváns, mert a késedelem jogkövetkezményei - a kártérítést kivéve - attól függetlenül állnak be, hogy a kötelezett a késedelmét ki tudja -e menteni.

A késedelem alapján azonban a felperest nem feltétlenül illette meg az elállási jog, hanem a teljesítést, illetőleg a Ptk. 299. § értelmében a késedelem ideje alatt felmerült kárának megtérítését kérhette volna. A Ptk. 300. §-a szerinti elállási jog gyakorlásához a kötelezetti késedelem ténye önmagában nem elegendő, az elállás jogszerűségéhez további feltételek teljesülésére van szükség. A Ptk. 300. § (1) bekezdése szerint a jogosult elállhat a szerződéstől, ha a teljesítéshez fűződő érdeke megszűnt. Az érdekmúlás akkor következik be, ha a szerződés megkötésével elérni kívánt cél a kötelezett késedelme miatt már nem valósítható meg. Azt, hogy az érdekmúlás bekövetkezett, a Pp. 164. § (1) bekezdésével összhangban a jogosultnak kell bizonyítania. A teljesítésre történt felszólítás és az elállás között eltelt 10 nap még nem tekinthető olyan hosszú időnek, amelynek alapján a késedelem időtartama miatt az érdekmúlás bekövetkezhetett volna.
A felperes az érdekmúlását abban jelölte meg, hogy a munkájához volt szüksége a gépkocsira, és erre az időszakra másik gépkocsit volt kénytelen bérelni, az alperes azonban ezt a tényelőadást vitatta. A másodfokú bíróság ezért a felperest ezen tények bizonyítására felhívta, azonban a felperes úgy nyilatkozott, hogy nem kívánja az érdekmúlást bizonyítani, így a másodfokú bíróság a felperes által előadott tényelőadást nem tudta bizonyítottnak elfogadni.

Nincs szükség az érdekmúlás bizonyítására a Ptk. 300. § (2) bekezdése értelmében ha a kötelezett szigorú (úgynevezett fix) teljesítési határidőt mulasztott el. Szigorú, vagy fix határidőnek a törvény azt tekinti, amelyik a felek megállapodása értelmében annak minősíthető, vagy a szolgáltatás felismerhető rendeltetése alapján csak meghatározott időpontban teljesíthető. Ennek alapján tehát téves az a felperesi hivatkozás, hogy a felek a szerződésben szigorú határidőt határoztak volna meg, ilyen fix határidő kikötéséhez nem elegendő a teljesítés naptári napjának a határozott megjelölése sem, hanem a szerződés szövegéből kell annak kitűnnie, hogy a szolgáltatást kizárólag a kikötött lejárat időpontjában lehet és kell teljesíteni, mert arra a jogosult más időpontban már nem tart igényt. A felek a szerződésükben csak egy várható szállítási határidőt határoztak meg, így az semmiképpen sem tekinthető olyan fix határidőnek, amelynek elmulasztása esetén a felperes az érdekmúlás bizonyítása nélkül elállhatott volna a szerződéstől. A felek közötti szerződésben meghatározott szolgáltatás jellege sem tekinthető olyannak, amelynek alapján a teljesítés csak bizonyos meghatározott időpontban állt volna a jogosult érdekében.
Ugyanúgy nincs szükség az érdekmúlás bizonyítására, ha a jogosult utólagosan un. póthatáridőt tűzött. Póthatáridőnek az a határidő tekinthető, amelyet a jogosult a lejárat után a teljesítés érdekében a kötelezettnek engedélyez. Figyelemmel arra, hogy a teljesítésre történt felszólítás konkrét tartalmát nem lehetett megállapítani, a másodfokú bíróság felhívta a felperest, hogy a Pp. 164. § (2) bekezdése alapján rá háruló bizonyítási teher alapján bizonyítsa, hogy megfelelő póthatáridőt jelölt meg, ennek azonban a felperes nem tett eleget, úgy nyilatkozott, hogy a felek póthatáridőben nem állapodtak meg.

A fentiek alapján tehát megállapítható, hogy a felperes nem tudta bizonyítani, hogy a Ptk. 300. § (1) vagy (2) bekezdésében foglalt feltételek teljesülése alapján a szerződéstől jogszerűen állt volna el, így nem állapítható meg, hogy a szerződés az alperes hibájából hiúsult volna meg, figyelemmel arra is, hogy az alperes 2001. február 25-ét követően, bár késedelmesen, de felajánlotta a teljesítést. Ennek alapján pedig a felperes nem tarthat igényt a Ptk. 245. § (1) bekezdése értelmében a foglaló kétszeres összegére.
Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint megváltoztatta és a keresetet elutasította.

8.
I. A jogosultnak az az eljárása, hogy az igényét nem a valódi kötelezettel szemben érvényesítette, neki felróható, így az elévülés szempontjából ez a körülmény nem minősíthető menthető akadályoztatásnak még akkor sem, ha a 3. személy megtévesztő magatartást tanúsított és érdemi tárgyalásba bocsátkozott a biztosítási kárrendezés körében.
II. Kártérítési felelősséget megalapozó jogellenes magatartásnak minősül azonban a 3. személy azon magatartása, hogy azt megelőzően bocsátkozott kárrendezési tárgyalásba, hogy meggyőződött volna arról, hogy jogviszonyban áll-e a jogosulttal.
(LB.Pfv.VIII.20.886/2002 – FB.2.Gf.75.399/2001 – PKKB.G.306.186/1997)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.326.§.

A felperes tulajdonában álló kamion a hozzákapcsolt pótkocsival 1992. március 30-án közlekedési balesetet szenvedett. A baleset részese volt az I.r. alperesnél felelősségbiztosítással rendelkező Wartburg gépkocsi, amelyet a baleset idején S.Imre vezetett, továbbá a II.r. alperesnél felelősségbiztosítással rendelkező, H.István által vezetett tehergépkocsi. A körmendi rendőrkapitányság a baleset napján kelt határozatban megállapította, hogy mind H.István, mind a felperesi kamion vezetője megszegte a KRESZ áthaladási elsőbbségre és előzésre vonatkozó szabályait, ezért mindkét vezetőt azonos összegű pénzbírsággal sújtotta.
A Wartburg gépkocsi vezetője 1992. március 30-án, a magyar kamion vezetője pedig május 5-én élt kárbejelentéssel az I.r. alperesnél. A felperes 1992. május 21-én jelentette be kárigényét az I.r. alperesnél. Az osztrák biztosító társaság a balesetben vétlen harmadik részes javára teljes kártérítést nyújtott, majd felhívta az I.r. alperest a felperes kárának megtérítésére, elismerve azt, hogy biztosítottja a baleset bekövetkezéséhez 50%-os mértékben hozzájárult. 1992. november 30-án az I.r. alperes a biztosító részére küldött levelében a felperes kárigényét elutasította. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a baleset bekövetkezéséért a felperest terheli teljes mértékben a felelősség.

A felperes 1997. február 24-én az I.r. alperes ellen benyújtott keresetében 212.902,50 ATS és késedelmi kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az I.r. alperes a követelés jogalapján vitatta, a kereset elutasítását kérte, majd 1999. március 3-án bejelentette, hogy H.István által vezetett gépjármű nem nála, hanem a II.r. alperesnél rendelkezik kötelező felelősségbiztosítással. A felperes 1999. március 10-én keresetét a II.r. alperesre is kiterjesztette és mindkét alperest egyetemlegesen kérte kötelezni kára és kamatai megfizetésére.

Az elsőfokú bíróság kötelezte a II.r. alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 212.902,50 ATS-nek 1992. március 30. napján hivatalos deviza-középárfolyamon számított forint ellenértékét, és ennek 1999. március 31. napjától a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát. A felperes keresetét ezt meghaladóan elutasította. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a követelés a Ptk. 360.§-ónak (1) bekezdése értelmében 1992. március 30-án vált esedékessé. Figyelembe véve a felperes és az I.r. alperes között a kár megtérítésére vonatkozó tárgyalásokat, a felperes követelése a kereset 1997. február 24-i előterjesztésekor még nem évült el. Az I.r. alperes felróható magatartásaként értékelte, hogy nem vizsgálta a kárigény elbírálására jogosultságát, ezért a felperes abban a hiszemben volt, hogy időben érvényesíti az igényét a kötelezettel szemben. Emiatt a II.r. alperessel szembeni igényérvényesítés elmulasztása menthető oknak minősül. A II.r. alperes elévülési kifogását alaptalannak találta, és kötelezte a II.r. alperest a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján megállapított kár - a jármű javítási költsége és a szakértői véleményben meghatározott javítási költség 1/2-ed részének megfizetésére és a kiesés következtében a javítás miatti jövedelem elmaradt bevétel – megfizetésére.

Az ítélet ellen a felperes és a II.r. alperes fellebbezett. A felperes fellebbezése a kereset II.r. alperessel szemben történő elutasítása esetére az I.r. alperes teljeskörű marasztalására irányult.
A másodfokú bíróság a II.r. alperes fellebbezését alaposnak ítélte és az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával a keresetet a II.r. alperessel szemben is elutasította. Döntésének indokai szerint a II.r. alperessel szembeni követelés érvényesítése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a felperes az I.r. alperes ellen igényét mikor érvényesítette. A II.r. alperes marasztalására vonatkozó keresetét 1999. március 10-én terjesztette elő. Az elsőfokú bíróság az elévülés nyugvását eredményező menthető oknak tévesen minősítette az I.r. alperes magatartását. Megállapította, hogy az I.r. alperes 1992. november 30-án már elutasította a felperes követelését, ezt követően a felperes nem élt azzal a jogszabályban biztosított lehetőségével, hogy a károkozó felelősségbiztosítójának kilétét tisztázza. Ezt a felperes ügymenetében mutatkozó olyan hiányosságnak ítélte, amely nem alapozza meg az elévülés nyugvását. Ezért megállapította, hogy a felperesnek a II.r. alperessel szemben előterjesztett keresete az igényérvényesítés időpontjában elévült.
A felperes azon fellebbezési kérelmét, amelyben a keresetének a II.r. alperessel szembeni elutasítása esetére az I.r. alperest kérte a kár összegének megfizetésére kötelezni a másodfokú bíróság jogalap hiányában a Ptk. 4.§ (4) bekezdésére hivatkozva utasította el. Megjegyezte, hogy a felperes követelésének összegét, a javítás tényét és a javítás költségét sem igazolta.

A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében a felperes a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezésével az első fokú ítélet részbeni megváltoztatását kérte akként, hogy a Legfelsőbb Bíróság az alpereseket kötelezze a kár megtérítésére.
Felülvizsgálati álláspontja értelmében a II.r. alperessel szemben az elévülés nyugvását eredményező menthető oknak minősül az, hogy követelését az I.r. alperes magatartása miatt nem tudta érvényesíteni. Az I.r. alperes kártérítési felelősségét az a tény alapozza meg, hogy a felperest mintegy 7 éven át tévedésben tartotta, ezzel meghiúsította azt, hogy igényét a tényleges biztosítóval szemben érvényesíthesse.

A II.r. alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.

A felülvizsgálati kérelem részben, az alábbiak következtében alapos.

A felperes a II.r. alperessel szemben előterjesztett keresetében a gépjármű üzembentartójának kötelező felelősségbiztosításáról szóló 58/1991. (IV.13.) Korm.r. alapján a II.r. alperesnél felelősségbiztosítással rendelkező károkozó által okozott kárának megtérítését kérte.
Nem volt vitás a káresemény 1992. március 30-i bekövetkezése valamint, hogy a felperes a kár bekövetkezésében 50 %-os mértékben közrehatott. A perben kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleményében kifejtett álláspontra tekintettel nem vitatható, hogy a felperes kára a javítási költségekből és a gépjármű javítása miatt kiesett bevétele összegéből összesen 212.902,50 ATS-ből tevődött össze. A felek jogvitája elsősorban abban állt, hogy milyen jogkövetkezményt kell tulajdonítani annak a ténynek, hogy a felperes a Korm. rendeleten alapuló kártérítési követelését a kár bekövetkezésétől 1999. márciusáig nem a károkozó gépjármű biztosítójával, hanem a baleset másik károsultjának biztosítójával, az I.r. alperessel szemben érvényesítette, aki a kárügyintézésbe bocsátkozott, az 1997. évben előterjesztett kereset ellen érdemben védekezett és csak 1999. február 22-én közölte, hogy nem ő, hanem a II.r. alperes a kártérítésre köteles biztosító.

A jogvitában eldöntendő kérdés az volt, hogy
– elévült-e a felperes követelése a II.r. alperessel szemben,
– volt-e ebben kártérítési felelősséget eredményező szerepe az I.r. alperesnek.
A felülvizsgálati kérelem alapján a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálta, hogy a jogerős ítéletnek e kérdésekben elfoglalt álláspontja jogszabálysértőnek minősül-e.
A Legfelsőbb Bíróság a felperes követelésének a II.r. alperessel szemben való érvényesítése kérdésében az alábbiakat vette figyelemben.
A Ptk. 326.§-ának (1) bekezdése értelmében a követelés elévülése akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik. A felperes követelése a Ptk. 360.§-ának (1) bekezdése alapján a károsodás bekövetkezésével vált esedékes.
Ehhez képest a felperes a károkozó gépjármű biztosítójával, azaz a II.r. alperessel szemben 1999. március 10-én terjesztette elő a keresetét. A Ptk.324.§-ának (1) bekezdése értelmében a követelések 5 év alatt évülnek el. A Ptk. 325.§ (1) bekezdésében kimondja: az elévült követelést bírósági úton nem lehet érvényesíteni. A Ptk. előző rendelkezéseinek összevetéséből az következik, hogy a felperes követelése a II.r. alperessel szemben a Ptk. 325.§-ának (1) bekezdése folytán a Ptké. 3.§-ának (2) bekezdése szerint 1997. március 30-án elévült.
Ezzel szemben a felperes bizonyíthatta, hogy a követelését menthető okból nem tudta érvényesíteni, ezért az elévülés a követelés érvényesítésére nyitva álló időben a Ptk. 326.§-ának (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően nyugodott. A Ptk. 326.§ (2) bekezdése úgy szabályoz, hogy "ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított 1 éven belül - egyéves, vagy ennél rövidebb elévülési idő esetében pedig három hónapon belül - a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból egy évnél, illetőleg három hónapnál kevesebb van hátra".
Az időmúlásnak a követelést elenyésztető joghatásait a törvény abból következően határozza meg, hogy a joggyakorlás hosszabb időn át való elmulasztása arra enged következtetni, hogy a jogosultnak az igényhez fűződő érdeke csökkent, vagy éppenséggel megszűnt.

Az akadályozottság és a menthetőség összefügg, a törvény a menthető akadályoztatást tekinti az elévülés nyugvását eredményező körülménynek. Így a PK. 51. számú állásfoglalás értelmében "ha a károsult a káráról nem tud és a körülmények olyanok, (például a károsult vagyontárgy máshol, vidéken van) hogy arról nem is kell tudnia, ez - legalább a tudomásszerzésig - kétségtelenül menthető okból akadályozza a károsultat a kártérítési követelése érvényesítésében".
Nem minősíthető azonban menthető akadályozottságnak, ha a jogosult nem a valódi kötelezettel szemben érvényesíti a követelést. Ilyen esetben ugyanis a követelés érvényesítése megtörténik, a jogosultat pedig nem menti a más személlyel szemben való igényérvényesítés. Másrészről, nem marasztalható a "valódi" kötelezett amiatt, hogy a jogosult nem őt, hanem más személyt választott a marasztalás alanyául.
Az elévülés a valódi jogosultnak a "legitim" kötelezettel szembeni követelés bírói úton való érvényesíthetetlenségét eredményezi, a téves igényérvényesítés pedig nem jelentheti az elévülési idő korlátlan eltolódását, mert ez végsősoron az elévülés létjogosultságát tenné kérdésessé.
A polgári jog Ptk. 4.§-ának (4) bekezdésében foglalt egyik alapelve, hogy saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat. A felperesnek az az eljárása, hogy igényét mással szemben érvényesítette felróható, más harmadik személy megtévesztő magatartása pedig a károkozó-károsult viszonyában az elévülést nem jelenti. A Legfelsőbb Bíróság ezért osztotta a jogerős ítéletnek a követelés bíróság előtti érvényesítésének az elévülés akadályában megállapított indokát. A támadott ítéletnek a keresetet a II.r. alperessel szemben elutasító rendelkezése nem jogsértő.

A felperes I.r. alperessel szemben az eljárás folyamán módosított keresetében azt kérte, hogy a bíróság kötelezze a II.r. alperessel szemben elévült követelésének megtérítésére. A Ptk. 339.§-ának (1) bekezdésén alapuló követelését azzal indokolta, hogy az I.r. alperes megtévesztő magatartása miatt került abba a helyzetben, hogy követelését az időmúlás folytán a II.r. alperessel szemben nem érvényesíthette.
Ennek alapján azt kellett vizsgálni, hogy az I.r. alperes részéről fennállnak-e a Ptk. 339.§-ának (1) bekezdésében írt egyidejű feltételek, azaz az I.r. alperes megtévesztő magatartásával összefüggésben keletkezett-e a kár.
Az 1995. december 31-ig hatályban volt, az állami biztosításfelügyelet egyes kérdéseit szabályozó 14/1987. (IV.13.) PM.r. 1.§-ának (3) bekezdése értelmében, az I.r. alperes tevékenysége gyakorlásának egyik feltétele volt, hogy rendelkezzék a folyamatos nyilvántartás, adatszolgáltatás, információs rendszereivel és eszközeivel. Ugyanezt írta elő a biztosító intézetekről és a biztosítási tevékenységről szóló 1996. január 1-én hatályba lépett 1995. évi XCVI. tv. az 56.§ (1) bekezdésének b) pontjában.
A jogszabály rendelkezéseiből következően az I.r. alperesnek kétséget kizáróan tudnia kellett arról, hogy a károkozó gépjármű üzembentartója nem nála rendelkezik kötelező felelősségbiztosítással. A felperes kárigényének bejelentésekor elsősorban az volt a feladata, hogy nyilvántartásába betekintve megállapítsa a károkozó gépjármű üzembentartójának biztosított minőségét. Az I.r. alperes ezt elmulasztva a kártérítési vitába bocsátkozott és a felperes követelését a károsult kizárólagos károkozó magatartására hivatkozással utasította el. Ezt a védekezését a követelés (peren kívüli) bejelentésétől, peres eljárás 2 évi folyamatban léte alatt fenntartotta. Az I.r. alperes a követelés jogalapjának fennállta esetére nem ellenezte marasztalását, de eltérő számítással vitatta a felperest megillető kártérítés ősszegét.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította: amennyiben az I.r. alperes biztosító intézettől elvárható eljárással, saját nyilvántartásába betekintve a felperes követelését a jogviszony hiányában utasítja el, a felperes az 58/1991. Korm.r. 3.§-ónak (3) bekezdése értelmében a Magyar Biztosítók Szövetségétől a károkozó gépjármű felelősségbiztosítási adatairól felvilágosítást kaphat. Ennek ismeretében pedig a követelését a valódi kötelezettel szemben érvényesítheti. A felperes az I.r. alperes felróható magatartása következtében vesztette el azt a lehetőségét, hogy kárát a II.r. alperes a Korm.r. 1.§-ának (3) bekezdésében meghatározott keretben megtérítse. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 339.§-ának (1) bekezdése alapján az I.r. alperes kártérítési felelősségét megállapítva kötelezte őt a felperes által igazolt, és a perben kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleményében megalapozottnak véleményezett kár megtérítésére.

A Legfelsőbb Bíróság a fentiekben kifejtett indokokkal a jogerős ítéletet a Pp. 275/A.§-ának (2) bekezdése alapján az I.r. alperes marasztalásával az első fokú ítéletre is kiterjedő hatállyal hatályon kívül helyezte, míg a jogerős ítéletnek a keresetet a II.r. alperessel szemben elutasító rendelkezését hatályában fenntartotta.

9.
Jutalék visszafizetése iránti igényre az előleg visszafizetésére vonatkozó szabályokat kell alkalmazni és az igény a pénzkövetelésekre vonatkozó általános elévülési időn belül érvényesíthető.
(2.Gf.76.612/2003 - PKKB. G.305.817/1999)

Alkalmazott jogszabályok:Ptk.277.§.(1) bek. Ptk.324.§.(1) bek.

A fizetési meghagyásos eljárásból átalakult perben a felperes keresetében 263.088 Ft tőke és annak 1998. november 5-től a kifizetésig járó késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy az alperes, mint a felperes részére biztosításközvetítői tevékenységet ellátó ügynök részére a megjelölt összegű jutalékot fizette ki, az azonban - a felek szerződése szerint - az alapul szolgáló szerződések rövid időn belüli megszűnése folytán visszajár.

Az alperes a kereset elutasítását kérte, majd a hibás teljesítés jogcímére alapított keresettel szemben elévülési kifogást terjesztett elő.

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította és kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 62.500 Ft perköltséget.
Tényként állapította meg, hogy a peres felek 1996. október 16-án együttműködési szerződést kötöttek, amelyben az alperes, mint ügynök biztosításközvetítői tevékenységre vállalkozott. A felperes az alperes közreműködésével 1996. októberében megkötött két szerződés és a novemberben megkötött négy szerződés után 263.088 Ft jutalékelőleget fizetett ki az alperesnek. Az 1996. októberében kötött két szerződés november 30-án, a novemberben megkötött négy szerződés pedig december 31-vel díjnemfizetés miatt megszűnt. A felperes 1998. augusztus 7-i levelében felhívta az alperest a 263.088 Ft összegű jutaléktartozás visszafizetésére.
Az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásában rögzítette, hogy a felperes keresetének jogcímét a per során többször módosította, végül azt a Ptk.-nak a hibás teljesítés következményeire vonatkozó előírásaira alapította. A bíróság rámutatott, hogy a felperes, mint jogosult a Ptk. 308. § (1) bek. szerint a teljesítéstől számított 6 hónapos elévülési határidő alatt érvényesíthette volna szavatossági jogait. A perbeli esetben a felperes nem hivatkozhat arra, hogy igényét menthető okból nem tudta érvényesíteni, ugyanis a hibás teljesítés - a szerződések díj nemfizetés miatti megszűnése - legkésőbb 1996. december 31-én felismerhető volt. Mivel az elévült követelést a Ptk. 325. § (1) bek. szerint bírósági úton érvényesíteni nem lehet, ezért a keresetet el kellett utasítani.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az alperes kereset szerinti marasztalását kérte. Arra hivatkozott, hogy 1998. június 30. előtt - a jutalékszabályzat rendelkezései alapján - nem volt abban a helyzetben, hogy igényét érvényesíthesse. Másodlagosan kérte az általa eltúlzottnak ítélt perköltség 13.000 Ft-ra mérséklését.
A felperes jogi képviselője személyének megváltozását követően beadott újabb előkészítő iratában hangsúlyozta, hogy a jelen perben még alkalmazandó 1995:XCVI. tv. 37. § (2) bek. értelmében az üzletkötő csak a megkötött, illetve fenntartott biztosítási szerződések után jogosult jutalékra. Állította, hogy a jutalék visszakövetelése iránti igényét határidőben érvényesítette, mert erre csak a respiro letelte és a számviteli összesítés megtörténte után nyílt lehetősége.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmet nem terjesztett elő.

A fellebbezés az alábbiak szerint túlnyomórészt alapos.

A felperes kereseti előadásában követelését a felek közti szerződésből vezette le, majd a megjelölt tőkeösszeget és járulékát, mint az alperes jogalap nélküli gazdagodását jelölte meg. A 12. sorszámú, 2001. május 15-én kelt előkészítő iratában kijelentette, hogy követelését a felek együttműködési szerződésének tartalmára tekintettel tartja fenn. A 2001. március 16-i tárgyaláson előadta, hogy a jogalap nélküli gazdagodásra nem kíván hivatkozni, hanem az együttműködési szerződésből ered a követelése. Ezután az elsőfokú bíróságnak azon felhívására, hogy a kereseti követelés jogcímét jogszabályi hivatkozással jelölje meg, az alperes hibás teljesítésére hivatkozott.
Az elsőfokú bíróság e jogcímet vizsgálva adott helyt az alperes elévülési kifogásának.
A másodfokú bíróság ezt a jogkövetkeztetést nem osztja.
Elöljáróban utal arra, hogy a Pp. 215. §-ában foglalt szabály, mely szerint a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetve az ellenkérelmen, tehát az ún. kereseti kérelemhez való kötöttség nem jelenti egyúttal a jogcímhez kötöttséget is. A bíróság feladata a kereseti kérelem alapjául szolgáló jogviszony elbírálása, és a döntést nem akadályozhatja az, hogy a felperes követelésének jogcímét helytelenül jelölte meg (BH 1980:341.). A bíróság a bizonyítás lefolytatása eredményeként a fél keresetének helyt adó határozatot hozhat abban az esetben, ha a követelés a fél által megjelölttől eltérő jogcímen ítélhető megalapozottnak (BH 1990:30.).

A felperes keresete a felek ún. együttműködési szerződése szerinti jogviszony elbírálására irányult és a bíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy a szerződés tartalmához képest köteles-e az alperes a kereseti követelés összegét vagy annak egy részét a felperesnek visszafizetni. Az 1996. október 16-i együttműködési szerződés alapján az alperes, mint ügynök kizárólagos biztosításközvetítői tevékenységet látott el a felperes részére; tiszta jutalékos rendszerben dolgozott és javadalmazása az általa benyújtott számla ellenében költségtérítés formájában történt. Az alperes tudomásul vette, hogy az általa felvett költségtérítés jutalékelőlegnek minősül, mely az általa kötött biztosítás jutalék-visszaírása esetén visszafizetésre kerül a felperesi jutalékszabályzat rendelkezéseinek megfelelően. A szerződésnek a felek által külön aláírt melléklete értelmében az elszámolt és kifizethető költségtérítést előlegként kellett kezelni. Az 1996. évben szerzett biztosítások után a szerződés 1 éven belüli megszűnése esetén teljes költségtérítési visszaírásra került sor.
Nem vitás peradat, hogy az alperes által szerzett - az elsőfokú bíróság ítéletének tényállási részében megjelölt - életbiztosítási szerződések egyhavi díj befizetése után szűntek meg.
Mindebből kitűnően a felperes igénye a felek szerződése szerinti elszámolásra irányul. Az alperes részéről ugyanis nem történt olyan szolgáltatás, amelynek alapján a jutalék végleg megillette volna, hanem a visszaírásra vonatkozó szabályok szerint az általa felvett előleg a felperesnek visszajár. Az alperest a jutalék akkor illetné meg, ha a költségtérítés visszaírására alapul szolgáló esemény az általa közvetített szerződéseknél nem következett volna be, a perbeli esetben azonban - a fent idézett rendelkezések alapján - teljes költségtérítési visszaírás történt a közvetített szerződések tényállás szerinti megszűnésére figyelemmel.

A perbeli jogvita elbírálásánál mindebből következően a hibás teljesítés szabályai nem jöhetnek figyelembe, hanem az előleg visszafizetésére vonatkozó szerződéses megállapodás alapján bírálandó el (Ptk. 277. § (1) bek.). Ez azt is jelenti, hogy a szavatossági jogok érvényesítésére vonatkozó elévülési határidők nem alkalmazhatók, hanem a pénzkövetelésekre vonatkozó általános ötéves elévülési határidő az irányadó (Ptk. 324. § (1) bek.). Így a felperes követelésének elévülése nem jön szóba.

A kereseti összegszerűségre vonatkozóan a felperes által benyújtott iratokból megállapítható volt, hogy az alperes a 043451 számú számlán 96.460 Ft-ot, a 043452 számú számlán 84.240 Ft-ot és a 043453 számú számlán 84.240 Ft-ot számlázott ki. Mindegyik alperesi számla mellett azonban megtalálható a felperes számlája, amely az említett összegek 10 %-áról szól és azt a megjegyzést tartalmazza, hogy "pénzügyi teljesítést nem igényel, a számla kifizetésekor levonva". Az együttműködési szerződés 9. pontja azt tartalmazza, hogy a biztosító a biztosítások esetleges megszűnéséből keletkező jutalék-visszaírások kezelése érdekében a visszaírható szerzési költségtérítés 10 %-át költségtérítési letét formájában visszatartja a visszaírási lehetőség megszűnéséig; a letét összegét a számlázás alkalmával a számlán feltüntetve vonja vissza a biztosító.
Mivel ennek folytán 26.494 Ft (9.646 + 8.424 + 8.424 Ft) az alperes részére nem került kifizetésre, ezt az összeget az alperes visszafizetési kötelezettségének megállapításánál a másodfokú bíróság nem vette figyelembe, így a felperes által követelt 263.088 Ft-os összeget 26.494 Ft-tal csökkentette.
A jutalék alapjának számítási módja és a jutalék kifizetése kérdésében a másodfokú bíróság szükségesnek tartja rögzíteni, hogy elsőfokú bíróság a Pp. 141. § (6) bekezdésében foglalt jogkövetkezményekre figyelmeztette a feleket, az alperes a tárgyban készített 38. sorszámú felperesi beadványt kézhez vette, annak összegszerűségével kapcsolatban észrevétele nem volt, továbbá a felek a tárgyalás berekesztését megelőzően bejelentették, hogy bizonyítási indítványuk nincs. Mindezek alapján a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló iratok alapján hozta meg az összegszerűségre vonatkozó döntését.
A tőkeösszeg után a Ptk. 301. § (1) bek. értelmében a késedelem kezdő időpontjától késedelmi kamat jár a felperesnek, amelynek mértéke a 2000. évi LXXXVIII. tv. és 2001. évi LXXXVII. tv. rendelkezéseinek figyelembe vételével került megállapításra.
A másodfokú bíróság a fent kifejtettekre tekintettel a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét a rendelkező részben írtak szerint változtatta meg.

10.
A jogerő megállapításáról a felet értesíteni kell, ennek elmulasztása esetén a végrehajtási jog elévülésének ideje nyugszik.
(4.Gf.75.160/2004 - PKKB. G.303.044/2003)

Alkalmazott jogszabályok:Pp.230.§.(3) bek. Vht.57.§.(1) bek. Ptk.324.§.(1) bek. Ptk.326.§.(2) bek.

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1995. VI. 12. napján Gpk.405.063/1995/1. ügyszám alatt az alperes jogelődje kérelmére fizetési meghagyást bocsátott ki a jelen per felperesével szemben, amelyben kölcsön jogcímén 230.751,- Ft és járulékai megfizetésére kérte kötelezni a felperest.
A felperes a fizetési meghagyással szemben ellenmondással élt, melyben a követelés 80.000,- Ft-ot meghaladó részét vitatta. Erre tekintettel az ügy perré alakult, és a bíróság 1997. szeptember 5. napján kelt G.300.313/1996/15. sorszámú ítéletével kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 80.000,- Ft-ot, illetve ezen összeg után 1994. december 05. napjától a kifizetés napjáig járó 20 %-os kamatot, valamint 4.800,- Ft perköltséget. A bíróság az alperes ezt meghaladó keresetét elutasította.

A másodfokon eljárt Fővárosi Bíróság 2000. január 18. napján kelt 2.Gf.76.001/1997/l3. sorszámú végzésével az elsőfokú bíróság iménti ítéletének nem fellebbezett részét nem érintve, a fellebbezett rendelkezést hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Egyben megállapította, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság által Gpk.405.063/1995/l. sorszám alatt kibocsátott fizetési meghagyás a Pp. 319. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően az ellentmondással nem érintett 80.000,- Ft tőkekövetelés tekintetében 1995. augusztus 3. napján jogerőre emelkedett. A Fővárosi Bíróság ezt a végzést az alperes részére 2000. április 6. napján kézbesítette. A megismételt eljárás során a Pesti Központi Kerületi Bíróság 2001. január 31. napján kelt G.301.373/2000/12. sorszámú ítéletével az alperes keresetét elutasította. Ezt követően az alperes 2001. március 7. napján végrehajtási lap kibocsátása iránti kérelmet terjesztett elő jelen per felperesével szemben, a PKKB. Gpk.405.063/1995/1. sorszámú jogerős fizetési meghagyására hivatkozással 80.000,- Ft és járulékai megfizetése iránt.
Az eljáró bíróság a 2001. november 19. napján kelt Vh.3265/2001/4. sorszámú végzésével a végrehajtási lap kiállítását megtagadta, tekintettel arra, hogy az eljáró bíróság szerint nem volt végrehajtási eljárás alapjául szolgáló jogerős határozat.
A másodfokon eljáró Fővárosi Bíróság 2002. január 17-én kelt 2.Gf.75.550/2001/3. sorszámú ítéletével a PKKB által meghozott alperes keresetét elutasító G.301.373/2000/12. sorszámú ítéletét helybenhagyta. Az alperes 2002. március 11. napján ismételten végrehajtási lap kibocsátása iránti kérelmet terjesztett elő immáron a Gpk.405.063/1995/1. sorszámú jogerős határozatára hivatkozással 80.000,- Ft, valamint az ezen összeg után 1994. december 5. napjától a kifizetésig járó évi 20 %-os kamat, valamint a 4.800,- Ft perköltség tekintetében. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a fenti kérelem alapján 2002. június 7. napján Vh-2515/2002. ügyszám alatt végrehajtási lapot állított ki, mely végrehajtás a bírósági végrehajtónál KV.638/2002. ügyszám alatt jelenleg szünetel.

A felperes 2003. július 15. napján bírósághoz érkezett keresetében kérte, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság által Vh.2515/2002. ügyszám alatt kiállított végrehajtási lap alapján a bírósági végrehajtónál KV.638/2002. ügyszám alatti végrehajtást a bíróság szüntesse meg, arra tekintettel, hogy a végrehajtási jog elévült.

Az elsőfokú bíróság G.303.044/2003/9. sorszámú 2003. szeptember 18. napján kelt ítéletével a felperes keresetét elutasította, egyben kötelezte őt, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 2.000, Ft perköltséget. Az elsőfokú ítélet indokolása rögzíti, hogy a felperes keresetének jogalapjaként megjelölt Pp. 368 § a.) pontja miatt a bíróság elsődlegesen azt vizsgálta, hogy a végrehajtási jog elévült-e. Az ítélet szerint a Vht.57. § (1) bekezdése értelmében a végrehajtási jog a végrehajtandó követeléssel együtt évül el, mely jelen esetben a Ptk. 324. § (l) bekezdése értelmében 5 év. Az elsőfokú bíróság az elévülést nem látta megvalósulni, tekintettel arra, hogy a Gpk.405.063/1995/l. sorszám alatti fizetési meghagyás 80.000,- Ft tőkövetelésre vonatkozó részének jogerőre emelkedését a másodfokon eljárt Fővárosi Bíróság 2.Gf.76.001/1997/13. sorszámú végzésével 2000. január 18-án állapította meg, a jogerőt megállapító végzés az alperes részére azonban csak 2000. április 6. napján került szabályszerűen kézbesítésre.
Az elsőfokú bíróságnak az elévülés nyugvása kérdésében az volt az álláspontja, hogy a fizetési meghagyás 80.000,- Ft főkövetelésre vonatkozó részének jogerőre emelkedését és végrehajthatóságát nem állapította meg az elsőfokú bíróság a fizetési meghagyás kibocsátását követően, ugyanis jogerőt megállapító végzés a nemperes iratok között nem lelhető fel. Erre tekintettel kellett a másodfokon eljárt Fővárosi Bíróságnak a 2.Gf.76.001/1997. számú ügyben, 13. sorszámú végzésével megállapítani a fizetési meghagyás vonatkozó részének jogerejét, amely azonban az alperes vonatkozásában csupán 2000. április 6. napján tekinthető közöltnek. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint ez olyan akadályt jelentett - vagyis az, hogy a jogosult menthető okból nem tudta igényét érvényesíteni és így a végrehajtási eljárást megindítani -, amely a Ptk. 326. § (2) bekezdése értelmében az elévülési jog nyugvásának minősült.
Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy az elévülés nyugvását előidéző akadály 2000. április 6. napján szűnt meg, és ehhez képest, a felperes valóban az ezt követő egy éven belül 2001. március 7. napján a bírósághoz érkezetten végrehajtási lap kibocsátása iránti kérelmet terjesztett elő. Az elsőfokú bíróság szerint ez a cselekmény alkalmas volt az elévülés megszakítására, így a végrehajtás elrendelése iránti kérelem az elévülést megszakította, függetlenül attól, hogy a bíróság a végrehajtás elrendelését annak ellenére megtagadta, hogy már volt végrehajtható jogerős határozat. Az elsőfokú bíróság összegezve azt állapította meg, hogy a követelés nem évült el, ezáltal a végrehajtási jog sem évülhetett el. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság nem látta a felperes keresetét megalapozottnak, így azt elutasította.

A fenti ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az ellene folyó végrehajtási eljárás megszüntetését kérte. Ezt arra alapította, hogy álláspontja szerint a követelés elévült. Fellebbezésében egyebekben fenntartotta a keresetlevélben általa előadottakat, és továbbra is az volt az álláspontja, hogy az elsőfokú bíróság tényekből levont jogi következtetése nem helytálló, tekintettel arra, hogy nem volt az elévülést megszakító cselekmény így az alperes végrehajtási joga elévült.

Az alperes a fellebbezésre észrevételt nem terjesztett elő.

A fellebbezés nem alapos.

A másodfokú bíróság osztotta az elsőfokú bíróság ítéletében foglaltakat. Súlytalannak találta a felperes azon érvelését, miszerint az alperes azzal, hogy az ellentmondást kézhezvette tudomást szerzett a 80.000,- Ft tőkekövetelés elismeréséről, s annak jogerőre emelkedésével is számolhatott, így az elévülés kezdetét ez az időpont jelentené. Az, hogy a jelen per alperese részére a bíróság már 2000. április 6. napja előtt kézbesítette a a korábbi eljárásban a kötelezett ellenmondását nem jelenti azt, hogy ezáltal értesült a fizetési meghagyás jogerőre emelkedéséről, illetve annak végrehajthatóságáról. A másodfokú bíróság a fellebbezésre tekintettel megjegyzi, hogy önmagában az a körülmény, miszerint a kötelezett a követelést részben elismeri és erről a jogosult tudomást szerez, nem egyenlő a jogerőre emelkedés megállapításának deklaratív aktusával és az arról való tudomásszerzéssel.

Erre tekintettel a másodfokú bíróság az alperes ebbéli tudomásszerzésének időpontját az elsőfokú bírósággal egyező módon 2000. április 6. napjában állapította meg.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntésével és annak jogi indokaival is egyetértett, ezért az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 256/B. § alapján alkalmazandó 254. § (3) bekezdése értelmében, indokai alapján helybenhagyta.

11.
Az áfa visszaigénylésre jogosultság nemcsak elvi lehetőséget teremt a jogosult részére, hanem annak elmulasztása a kárenyhítési kötelezettség megszegéseként értékelendő és az ebből származó kár megtérítésére a károkozó nem kötelezhető.
(2.Gf.76.310/2003 – PKKB. G.308.955/1998)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.340.§.(1) bek.

A felperes tulajdonát képező Ford Chrysler Topaz típusú személygépkocsi az 1998. június 15-én bekövetkezett baleset során megrongálódott. Az alperes a károkozó felelősségbiztosítójaként - már a jelen per során - 1999. július 22-én 582.335 Ft-ot fizetett meg a felperesnek, amelyből 467.637 Ft a gépjárműben keletkezett károk megtérítését, 103.008 Ft késedelmi kamatot és 11.690 Ft ügyvédi munkadíj megfizetését célozta.

A felperes a bírósághoz 1998. december 19-én érkezett keresetében 500.000 Ft kártérítés és járulékai megfizetésére kérte kötelezni az alperest, majd az alperesi részteljesítés után a kereseti tőkeösszeget 332.132 Ft-ban jelölte meg, azután további módosításokat követően 235.732 Ft-ban véglegesítette.

Az elsőfokú bíróság a perbe bevezetett igazságügyi szakértő szakvéleményét elfogadva megállapította, hogy a felperesi gépjármű kárkori forgalmi értéke 1.825.000 Ft volt, a perbeli sérülések javításának költsége bruttó 683.459 Ft-nettó 546.767 Ft- volt, a gépjármű forgalmi értéke pedig a perbeli káresemény folytán 128.000 Ft-tal csökkent. Ennek alapján az alperes által fizetendő további kártérítés összegét a felperes számításával egyezően bruttó 683.459 Ft javítási költség és 128.000 Ft értékcsökkenés alapul vételével határozta meg, levonva abból a bal hátsó ajtó 96.400 Ft-os maradványértékét, valamint az alperes által már kifizetett 479.327 Ft-ot.
Ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 235.732 Ft-ot, ezen összegnek 1998. június 15-től 2000. szeptember 1-ig évi 20 %, 2000. szeptember 2-től a kifizetés napjáig a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott mértékű késedelmi kamatát, valamint 75.692 Ft perköltséget. A felperes keresetét ezt meghaladóan elutasította. Kötelezte az alperest, hogy a Fővárosi Illetékhivatal felhívására a felhívásban megjelölt módon és számlára fizessen meg a Magyar Államnak 30.000 Ft eljárási illetéket.
Az ítélet indokolásában alaptalannak találta az alperes azon perbeli védekezését, hogy a felperes kártérítés címén kizárólag a nettó javítási költségre jogosult. Álláspontja szerint az a körülmény, hogy a felperes, mint gazdálkodó szervezet az általános forgalmi adó visszaigénylésére vagy beszámítására jogosult, kizárólag annak az elvi lehetőségét biztosítja, hogy kérje az általa a javítási költség után kifizetett ÁFA visszafizetését az adóhatóságtól. Az ÁFA-visszaigénylés elvi lehetősége azonban nem jár azzal a következménnyel, hogy a javítási költség körében kizárólag a nettó (ÁFA nélkül számított) javítási költséget kellene figyelembe venni.
Az alperes által fizetendő perköltséget annak figyelembe vételével állapította meg, hogy az eredetileg 500.000 Ft-os marasztalási összegre előterjesztett kereset 235.732 Ft-ra való leszállítása az alperes részteljesítése következtében történt, így a felperes a leszállított keresetrész tekintetében is pernyertes. Ezért a felperes által előlegezett 44.442 Ft szakértői díjat és a felperest képviselő ügyvéd 31.250 Ft-os munkadíját az alperes terhére rótta, míg az alperes az általa előlegezett 21.294 Ft szakértői díjat maga viseli. A 30.000 Ft eljárási illetéket szintén az alperes tartozik megfizetni.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt, amelyben az ítélet megváltoztatásával a marasztalási összeg 110.730 Ft-ra és járulékaira való leszállítását, ezt meghaladóan a felperes keresetének elutasítását kérte. Egyúttal indítványozta a perköltségnek a Pp. 8l. § (I) bekezdése alapján történő megállapítását.
Fellebbezését a Pp. 256/C § (1) bek. alapján az ügy érdemi elbírálására szolgáló jogszabály téves alkalmazására hivatkozással terjesztette elő. Sérelmezte, hogy a bíróság a kártérítés összegét bruttó értéken határozta meg. Az ítéletben kifejtett indokolással szemben arra hivatkozott, hogy a felperes ÁFA-visszaigénylési jogosultsága a kárenyhítés szabályai alapján egyúttal kötelezettség is. Bár a felperes kára a ténylegesen kifizetett javítási költséggel azonos, azonban e kárának egy része az ÁFA-visszaigényléssel megtérül, így a tényleges vagyoni hátrány csak a nettó összegre áll fenn; a bruttó összeg megfizetésével a felperes jogalap nélkül gazdagodna, ami a Ptk. 340. § (1) bek. szerinti káron szerzés tilalmába ütközik. A felperes tehát csak 1 10.730 Ft kártérítési összegre tarthat igényt az alperestől.

A felperes a fellebbezésre nem tett észrevételt.

A Pp. 256/B § (1) bek. alapján kis per értékűnek minősülő ügyben a másodfokú bíróság a Pp. 256/D § (2) bek. szerint tárgyaláson kívül határozott, mert a felek egyike sem kérte tárgyalás tartását.

A fellebbezés alapos.

A perben nem volt vitás, hogy a felperes az ÁFA visszaigénylésére jogosult; ezt a felperes maga közölte az alpereshez tett kárbejelentésén. Ez a tény - az elsőfokú bíróság ítéleti indokolásával ellentétben - nem csak elvi lehetőséget teremt a felperes számára a javítási költség ÁFA-tartalmának visszaigénylésére, hanem azt is jelenti, hogy annak elmulasztása a felperes kárenyhítési kötelezettségének (Ptk. 340. § (1) bek. második mondata) megszegéseként értékelendő, és az ebből származó kár megtérítése az alperestől nem követelhető.
Ennek megfelelően a felperesi gépjármű nettó javítási költségéből kell kiindulni, azaz az 546.767 Ft nettó összeghez adandó hozzá a 128.000 Ft-os értékcsökkenés, amiből levonva a bal hátsó ajtó 20 %-os maradványértékét, 96.400 Ft-ot, illetőleg a korábbi 467.637 Ft-os alperesi teljesítést, alakul ki az alperes által még megfizetendő 110.730 Ft-os tőkeösszeg.
A felperesnek a keresetlevél szerinti 500.000 Ft-os tőkeköveteléséhez a pertárgyérték meghatározásánál hozzáadandó a 19. sorszámú jegyzőkönyvben foglalt 332.132 Ft-os további követelés, amelyet a felperes az előzőekben már részletezett alperesi részteljesítést követően jelölt meg, mint további tőkekövetelést. Így 832.132 Ft-ban kell meghatározni azt a felperesi követelést, amelyhez viszonyítva megállapítható a pernyertességi arány. A felperes az eredeti tőkekövetelésből 467.637 Ft-ot kapott meg az alperesi teljesítés révén, míg a 332.132 Ft-os - utóbb leszállított - követeléséből csak 110.730 Ft volt alapos; így 832.132 Ft-ból 578.367 Ft tekintetében pernyertes, 253.765 Ft vonatkozásában pedig pervesztes.
Ezen 70 %-os pernyertességnek megfelelően a 44.442 Ft általa előlegezett szakértői díjból 31.109 Ft illeti meg, míg az alperes által előlegezett 21.294 Ft-ból az alperesnek 6.388 Ft jár; ez azt jelenti, hogy a felperes 24.721 Ft szakértői díjra tarthat igényt, amelyhez hozzáadódik a 324.602 Ft-os pernyertességi különbözet alapján számított, felperesnek járó 16.230 Ft munkadíj. A tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt 49.928 Ft-ból az alperes 34.702 Ft, a felperes 15.226 Ft megfizetésére köteles a 6/1986. (VI.26.) IM rend. 13. § (2) bek. és 15. § (3) bek. szerint.
A másodfokú bíróság a fent kifejtettekre tekintettel a Pp. 256/E § (3) bek. alapján az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintve, a fellebbezett részt a rendelkező részben írtak szerint változtatta meg.

12.
Az ügynöki típusú szerződés alapján átadott dolgozó az átvevő által megjelölt munkát végzi az átvevő felügyelete alatt, de az átadóval marad munkajogi jogviszonyban, ezért a munkaviszonyával összefüggésben okozott kárért is kártérítési felelősséggel az átadó tartozik.
(1.Gf.76.305/2003/4. - PKKB.G.304.256/2002)

Alkalmazott jogszabályok:Ptk.348.§.

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 520.800,- Ft-ot, valamint ezen összegből 114.800,- Ft-nak 2002. augusztus hó 1. napjától, 406.000,- Ft-nak pedig 2002. augusztus 31. napjától a megfizetésig járóan a mindenkori éves költségvetési törvényben meghatározott mértékű, de legfeljebb évi 11% kamatát, továbbá 61.200,- Ft perköltséget, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
Ítélete indokolásában megállapította, hogy a peres felek között 2002. május 13-án a Ptk. 474. § (1) bekezdése szerinti megbízási szerződés jött létre, melynek alapján a felperes villanyszerelő szakemberek biztosítását, az alperes ennek ellenében 800,-Ft+Áfa óradíj megfizetését vállalta. Ezt megelőzően 2002. március 29-én a perben nem álló I.Kft. alvállalkozói szerződésben villamos szakemberek alkalmazásával bízta meg az alperest. A felperes által biztosított két villanyszerelő kábellopása miatt az I.Kft. az alperessel kötött szerződést azonnali hatállyal felmondta és az alperes 4/2002. számú számláját nem fizette ki.
Az alperes a két munkavállaló jogellenes magatartására hivatkozásával a felperes 1.330.000,- Ft végösszegű számlájából visszatartott 114.800,- Ft-ot, míg a 406.000,- Ft végösszegű számla kifizetését megtagadta.
Felperes ezen kiegyenlítetlen vállalkozói díj megfizetésére támasztott igényt keresetében. Alperes szerződésszegéssel okozott kár jogcímén beszámítási kifogást terjesztett elő, a felperes alkalmazottjainak károkozása alapján.

Az elsőfokú bíróság a felperes vállalkozási díj iránti igényét a Ptk. 478. § (1) bekezdése alapján megalapozottnak, az alperes a Ptk. 318. § (1) bekezdése alapján előterjesztett beszámítási kifogását megalapozatlannak találta. Megállapította, hogy a Ptk. 277. § (1) és (2) bekezdésében foglaltak szerint a felperes szerződésszerűen teljesített, továbbá hogy az alperes a Ptk. 319. § (1), Ptk. 240. § (1)-(3) bekezdése szerint az I.Kft-vel közös megegyezéssel, további igényérvényesítés fenntartása nélkül módosította szerződését, így a Ptk. 355. § (4) bekezdése alapján kárként jelentkező, kiegyenlítetlen vállalkozói díjkövetelés fennállására a Ptk. 198. (1) bekezdése alapján nem hivatkozhat.

Az alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását, felperes keresetének az elutasítását és perköltség fizetésére kötelezését kérte. Hivatkozott a felperes kárfelelősségét megalapozó Ptk. 475. § (1) bekezdésére, és a Ptk. 355. § (4) bekezdése alapján a beszámítási kifogásának az elfogadását kérte, míg az elmaradt haszon vonatkozásában jogfenntartó nyilatkozatot tett. Álláspontja szerint a felperes által biztosított dolgozók jogellenes magatartása miatt bontotta fel vele a szerződést az I.Kft., majd kárigénnyel lépett fel és az egyezségkötés feltétele volt, hogy a 4/2002. számú számlaköveteléséről az alperes lemond.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Vitatta, hogy az általa munkaviszonyban foglalkoztatott villanyszerelő szakemberek károkozásáért felelősség terhelné.

Az alperes fellebbezése nem megalapozott.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a tényállást helyesen állapította meg és érdemben helytálló az abból levont jogi következtetése is.
A másodfokú bíróság annyiban pontosítja az elsőfokú bíróság ítéletének peres felek közötti szerződésre vonatkozó okfejtését, hogy közöttük nem megbízási jogviszony, hanem atipikus, döntően ügynöki tevékenység ellátására vonatkozó szerződés jött létre.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes a szerződésben vállalt kötelezettségét - azáltal, hogy a kért képzettségű dolgozókat a megadott időpontban alperes rendelkezésére bocsátotta - megfelelően teljesítette, ugyanakkor alperes a szerződésben vállalt díjfizetési kötelezettségének a keresetben megjelöltek szerint nem tett eleget.
A fellebbezésében foglaltakra figyelemmel az alperes beszámítási kifogása kapcsán rámutat a másodfokú bíróság, hogy felperes szerződésszegése hiányában helytállóan vont következtetést az elsőfokú bíróság az erre alapított kárigény alaptalanságára. Ugyanakkor, miután a kártérítés körében a bíróság jogcímhez nincs kötve és a felperessel munkaviszonyban álltak azok a dolgozók, akik a kárt munkaviszonyukkal okozati összefüggésben, jogellenesen okozták, vizsgálni kellett a felperes kárfelelősségét a Ptk. 348. § (1) bekezdése alapján. Ebben a körben a Pp. 164. § (1) bekezdése szerint alperest terhelte a kár felmerülésének, mértékének és az okozati összefüggésnek a bizonyítása.
Az alperes az általa hivatkozott 4/2002. számú számlát nem csatolta, az I.Kft.-vel 2002. szeptember 9-én felvett jegyzőkönyv tartalmából nem vonható arra következtetés, hogy a felperesi alkalmazottak károkozása miatt valamely követeléséről le kellett volna mondania. Alperes megrendelőjének azonnali hatályú felmondásbál kitűnően a jogviszony megszüntetésére a kábellopás miatt került sor és kárigénnyel történő fellépést is jelezte, de a 4/2002. számú számlát - 2002. augusztus 15-i levele szerint – nem emiatt, hanem a teljesítés vitatása miatt nem fogadta be. Az alperes tehát nem bizonyította károsodása tényét, így a polgári jogi felelősség ezen szükségképpeni eleme hiányában az alperes Ptk. 348. § (1) bekezdésre alapított beszámítási kifogása sem megalapozott.
Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - a fentiekben részletezett pontosítással - a Pp. 253. § (2) bekezdés alapján helybenhagyta.

13.
A tervezői szerződés akkor tekinthető teljesítettnek, ha a tervező az építési engedély iránti kérelem előterjesztéséhez szükséges felelős tervezői nyilatkozatot is megadja. A nyilatkozat kiadásának megtagadása, vagy annak visszavonása esetén a teljesítés megtagadásának szabályait kell alkalmazni.
(4.Gf.75.900/2003 – IV-XV.ker.Bíróság G.XV.22.257/2002)

Alkalmazott jogszabályok: Ptk.408.§. Ptk.313.§.

Az alperes vállalkozási szerződést kötött a perben nem álló F. Kft-vel a Nagykáta, Temető u. 28. szám alatti ingatlanon létesítendő 3 db futódaru tervezésére és komplett kivitelezésére, az ehhez szükséges tervek elkészítésével és a szükséges engedélyek beszerzésével együtt.
Az alperes alvállalkozókat kereset, ennek során szerződést kötött a D. Kft-vel is, aki a felépítmény tervezését és kivitelezését végezte. Az alperes és a felperes tárgyalásokat folytattak a darupálya alapozási munkálatai elvégzésére vonatkozóan. A felperes 2001. július 2-án kétféle műszaki megoldásra dolgozott ki árat, az un. híddaru alapozására tervezéssel együtt 6.447.000,- Ft + ÁFA, míg az un. bakdaru kivitelezésére és tervezésére 6.166.000,- Ft + ÁFA összegben tett ajánlatot. Az árajánlatok tartalmazták, hogy részletes talajmechanikai szakvélemény készítése is szükséges. A felperes 2002. március 27-én egy újabb árajánlatot küldött meg az alperes részére, amelyben a konzol nélküli darupályák esetén a kivitelezés és tervezés díját 10.270.000,- Ft + ÁFA, míg a konzolos darupálya esetén 11.300.000,- Ft + ÁFA összegben jelölte meg.
A felperes, valamint a D. Kft. a terveket elkészítette, amelyet a megrendelő is aláírt, ezt követően az építési hatóság 2002. április 8-án kelt határozatával építési engedélyt adott a darupálya kivitelezéséhez. A felperes az építési engedélyezési tervdokumentációhoz adott tervezői nyilatkozatát visszavonta, így az építési engedély nem emelkedett jogerőre, erről az építési hatóság 2002. április 25. napján értesítette a megrendelőt.
Az alperes és K.Miklós építőmérnök 2002. április 18-án vállalkozási szerződést kötöttek, amelyben K.Miklós vállalta a perbeli darupálya alapozási terveinek az elkészítését és az építési engedélyek beszerzését 210.000,- Ft díjazás mellett. A darupálya építése végül ezeknek a terveknek az alapján készült el.
A felperes írásban szólította fel az alperest az általa elvégzett tervezési munkák díjának a megfizetésére, amelyeknek az összes költségét 2002. május 7-én kelt faxlevelében 1.400.000,- Ft-ban jelölte meg, amely a talajmechanikai szakvélemény beszerzésének a költségét is magában foglalta.

A felperes keresetében kérte az alperest 1.400.000,- Ft, annak 2002. április 18. napjától járó késedelmi kamata és a perköltség megfizetésére kötelezni. Arra hivatkozott, hogy a felek között szóbeli tervezési szerződés jött létre, amelytől az alperes elállt, azonban köteles a felperes által az elállásig elvégzett munkák díját, valamint a talajmechanikai szakvéleménynek a felperes által harmadik cég részére megfizetett költségét megtéríteni. Másodlagos jogcímként jogalap nélküli gazdagodásra alapította a keresetét, és előadta, hogy az alperes a felperes által elkészített terveket felhasználta, így kedvezőbb árat tudott elérni a későbbi tervezőnél.

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felek között szerződés nem jött létre, az alperes csupán árajánlatokat kért a felperestől, amelyeket végül nem fogadott el. Az építési hatósághoz a terveket a felperes az alperes tudta és beleegyezése nélkül nyújtotta be. Mivel a felperes a tervezői nyilatkozatát visszavonta, a terveket nem lehetett felhasználni.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetet elutasította, és kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 15 nap alatt 140.000,- Ft perköltséget.
Az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásában megállapította, hogy a felek között nem jött létre szerződés. A tervezési szerződéshez jogszabály nem ír elő kötelező írásbeli alakot, azonban a felperesnek bizonyítania kellett volna, hogy a szerződés megkötéséhez szükséges lényeges kérdésekben a felek között megállapodás létrejött volna. A meghallgatott tanúk egyike sem támasztotta alá a felperes álláspontját, mindössze az volt megállapítható, hogy az alperes ajánlatot kért, a felperes árajánlatot tett és a felek között megbeszélések is folytak, valamint a felperes tervdokumentációt adott át az alperesnek. Figyelemmel a felek eltérő nyilatkozataira azonban nem volt megállapítható a szerződés létrejötte, illetve annak lényeges tartalmi elemei. A jogalap nélküli gazdagodásra alapított igényt az elsőfokú bíróság szintén nem találta alaposnak, mivel a felperes nem bizonyította a vagyoni előny bekövetkezését. A felperes a tervezői nyilatkozatot visszavonta, így az általa benyújtott engedélyezési tervdokumentációval kapcsolatosan építési engedély kiadásra nem került. Az illetékes mérnöki kamara nem találta megalapozottnak azokat a kifogásokat, amelyekkel a felperes a tervezői nyilatkozat visszavonását indokolta. K. Miklós úgy nyilatkozott tanúvallomásában, hogy látta a felperesi terveket, azokat azonban nem használta fel, a kivitelezés az általa önállóan elkészített tervek alapján történt meg. Önmagában az a körülmény, hogy az alperes a tervek birtokában volt, azok felhasználását még nem bizonyítja. Az elsőfokú bíróság a perköltségről a Pp. 78. § alapján döntött.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, melyben annak megváltoztatásával az alperesnek a kereset szerinti marasztalását indítványozta. Állította, hogy a felek közötti szerződés szóban létrejött, amikor az alperes szóban megbízta a megbeszélésen jelen lévő D. Árpád felperesi ügyvezetőt az engedélyezési tervdokumentáció felelős tervezői feladatainak az ellátásával. Mivel a korábbi árajánlatok tartalmazták az árat is, és az alperes ennek ismeretében fogadta el az elkészült terveket és azokat az illetékes hatósághoz benyújtotta, valamennyi feltétel megvalósult. Arra is hivatkozott, hogy a felperesnek a munka teljesítéséhez egy harmadik cégtől kellett talajmechanikai szakvéleményt megrendelnie, amelynek a díját a felperes fizette meg. A felperes tervezői nyilatkozatot azért vonta vissza, mert a felépítmény tervezőinek hiányos adatszolgáltatása alapján a teljes konstrukciót nem tartotta statikailag megfelelőnek. Megismételte azt az elsőfokú eljárásban is előadott álláspontját, hogy a megbízási szerződés már azzal létrejött, hogy az alperes kérésére a felperes az engedélyezési terveket elkészítette és benyújtotta. A kivitelezést az alperes már másra akarta bízni, ez azonban nem teszi meg nem történtté a felperes teljesítését. Előadta továbbá, hogy azt a felperes sem vitatja, hogy az alperesnek joga volt a szerződéstől elállni, azonban a keresetben érvényesített összeg csak a felperes által már elvégzett tervezői munka ellenértékét és a talajmechanikai vizsgálat díját és az ÁFÁ-t tartalmazza. Az elsőfokú bíróság tévesen értékelte a kamarai állásfoglalást, amely kifejezetten azt tartalmazza, hogy helyes volt a felperes felvetése és az alperes által megbízott tervezőnek nem volt jogosultsága a tervek elkészítésére. Kiemelte, hogy az alperes nem volt jogosult a perbeli terveket elkészíteni, ezért került sor a felperes bevonására. Előadta, hogy a fúrások díját nem készkiadásként, hanem a munkadíj részeként érvényesítette, a fúrásokat a felek közösen kezdeményezték, azok költségeit azonban a felperes előlegezte.

Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Előadta, hogy a felperes csak tervezési díjat érvényesített és nem terjesztett elő készkiadásra vonatkozó igényt.

A fellebbezés nem alapos.

Az elsőfokú bíróság a bizonyítást a felek bizonyítási indítványai alapján lefolytatta, azonban annak alapján a tényállást nem megfelelően állapította meg.

A másodfokú bíróság a bizonyítékokat eltérően mérlegelte és azt állapította meg, hogy a felek között a tervezési szerződés létrejött. Ezt a perben meghallgatott tanúk vallomásai is alátámasztják, amelyek szerint a felperes ügyvezetője a megbeszéléseken részt vett. Különös jelentőséget tulajdonított a másodfokú bíróság annak a H. Károly tanú által is megerősített ténynek, hogy a felperes az elkészült terveket az alperes jelenlétében adta át a megrendelőnek, aki azt aláírta, erre pedig szerződéses jogviszony nélkül nyilvánvalóan nem kerülhetett volna sor. Ebből pedig az állapítható meg, hogy az alperes tudomással bírt a felperesnek a szerződés teljesítése körében tett lépéseiről, hiszen a gyakorlat szerint a terveknek a megrendelő általi aláírására a tervek benyújtása előtt kerül sor. Mivel a megrendelő és a felperes nyilatkozata abban egyező volt, hogy közöttük megállapodás nem volt, a jogviszony a peres felek között állt fenn. A másodfokú bíróság azt már nem vizsgálta külön, hogy a szerződés pontosan milyen díjazás mellett jött létre, mivel a később kifejtettek alapján ennek jelen perben nem volt relevanciája. Azt csak megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy a felperes írásbeli ajánlata, és az abban szereplő műszaki paraméterek, valamint az elkészült tervek összehasonlítása alapján megállapítható lett volna a díjazás, illetőleg az, hogy az alperes szóban az ajánlatban szereplő melyik műszaki változatot fogadta el.

A felek között tehát a Ptk. 408. §-ában szabályozott tervezési szerződés jött létre. A másodfokú bíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy a felperes teljesítése megfelelő volt-e. Ezzel kapcsolatban azt állapította meg, hogy a megfelelő teljesítés magában fogalja azt is, hogy az építési hatóság a tervek alapján a jogerős építési engedélyt kiadja, mivel a terveket csak ekkor lehet felhasználni. Mivel a felperes a felelős tervezői nyilatkozatát visszavonta, tulajdonképpen megtagadta a teljesítést. A Ptk. 313. §-ában biztosított jogok közül az alperes a lehetetlenülés következményeinek az alkalmazását választotta, mivel a teljesítést nem követelte. Ennek alapján viszont a felperes részére nem jár tervezési díj.
Mivel a felperes maga jelölte meg, hogy a fúrással kapcsolatos kiadásait a tervezői díj részének tekinti, a bíróság készkiadásként ezeket nem állapíthatta meg. Egyébként a felperes a költségeit nem igazolta, ebben a körben bizonyítási indítványt sem terjesztett elő.

A másodlagos jogcímként előterjesztett jogalap nélküli gazdagodással kapcsolatban a másodfokú bíróság osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját, ezért ebben a körben csak az elsőfokú bíróság által kifejtett helyes indokokra utal a Pp. 254. § (3) bekezdése értelmében.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helyes döntését a fent kifejtett eltérő jogi indokok alapján a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta.

14.
Önkormányzati helyiség esetében a használatra vonatkozó érvényes jogcímet nem a használati jog átengedéséhez való hozzájárulás, hanem a bérbeadóval kötött bérleti szerződés hozza létre. A bérleti jogviszonyt a bérleti díj fizetése sem hozza létre.(3.Gf. 75962/2003 – PKKB. G.300.832/2002)

Alkalmazott jogszabályok: 1993. évi LXVIII. törvény 2.§.(1) és (5) bek.

Az első fokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest a Bp. IX., Kinizsi u. 31. és 33. szám alatti, nem lakás céljára szolgáló helyiségek kiürítésére, és a perköltség megfizetésére. Indokolásában tényként állapította meg, hogy a Ferencvárosi Önkormányzat 1993. október 15-én kelt és november 4. napján jogerőre emelkedett VI-5097-es/2000/93. számú határozatával engedélyezte, hogy a perbeli - műszakilag egybefüggő egységet képező - helyiségek bérlője használati jogát az alperes részére átengedje. A jogutódlás elismerésével egyidejűleg 500.000,- Ft egyszeri igénybevételi díjat állapított meg, amelynek befizetése a helyiségbérleti szerződés megkötésének feltétele volt. A határozat 9. pontja előírta, hogy a jogerőre emelkedéstől számított 15 napon belül kell a kezelővel a bérleti szerződést megkötni. Az egyszeri igénybevételi díj befizetésére és a helyiségbérleti szerződés megkötésére végül nem került sor, az alperes ezért a helyiségek használatára érvényes jogcímet nem szerzett. Ennek hiányában a bíróság a helyiség rendeltetésszerű használatra alkalmatlanná válása kapcsán felhozott alperesi kifogásokat nem fogadta el. Kiemelte indokolásában, hogy a felperes szavatossági felelőssége körében mindaddig, amíg a felek között érvényes bérleti szerződés nem jön létre, a helyiség rendeltetésszerű használatra alkalmassá tételére nem kötelezhető. Ettől eltekintve a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az alperes tényállításai sem nyertek a perben hitelt érdemlő módon bizonyítást. Az alperesnek a helyiségek birtokbavételétől a hivatkozott csőtörésig eltelt öt év alatt lehetősége lett volna a helyiségbérleti szerződést megkötni, ez az alperes mulasztása miatt nem következett be. Mindezekre tekintettel a bíróság a kiürítésre irányuló keresetet megalapozottnak ítélte, és az alperest ennek megfelelően marasztalta.

Az ítélet ellen elsődlegesen annak megváltoztatása és a kereset elutasítása, másodlagosan hatályon kívül helyezése érdekében az alperes nyújtott be fellebbezést. Változatlan álláspontja szerint a jogutódlása elismerése folytán nem tekinthető jogcím nélküli használónak. A használat ellenértékét folyamatosan fizette, ebből - ezek szerint jogosulatlanul - évente több mint 600.000,- Ft bevételhez jutott a felperes Mindaddig, amíg a használati díjat megkapta, a felperesnek semmiféle aggálya nem volt a bérleti szerződés hiányát illetően. Csak azt követően hivatkozott erre, amikor a helyiségek már a rendeltetésszerű használatra alkalmatlanná váltak, és azokat rendbe kellett volna hozatnia. Sérelmezte, hogy az eljárt bíróság figyelmen kívül hagyta az alperesnek a per iratai között fellelhető 1993, november 1-jén, 1999. február 26-án és 2000. május 9-én kelt leveleit, és ki sem tért indokolásában arra, hogy 2002. július 8-án kelt beadványában az alperes tanúbizonyítást indítványozott.

A felperes ellenkérelme az első fokú ítélet helybenhagyására irányult.

A fellebbezés az alábbiak miatt nem alapos.

Az első fokú bíróság a bizonyítékok Pp. 206. § (1) bekezdésében írott okszerű mérlegelésével megalapozottan megállapított tényállásból jogszabálysértés nélkül vont le jogi következtetést. A másodfokú bíróság az első fokú ítélet jogi indokaival is egyetértett, ezért az ítéletet a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján indokainál fogva, a 254. § (3) bekezdése értelmében a részletes indokolás mellőzésével hagyta helyben.

A fellebbezésben foglaltakra tekintettel mindössze azt szükséges megjegyezni, hogy a lakások és helyiségek bérletéről szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 36. §-a folytán alkalmazandó 2. § (1) és (5) bekezdései értelmében önkormányzati helyiség használatára érvényes jogcímet kizárólag írásbeli helyiségbérleti szerződés alapján lehet szerezni. Ráutaló magatartással, vagyis a használat ellenértékének megfizetésével és elfogadásával - a jogszabályban kötelezően előírt formai kötöttségre tekintettel - helyiségbérleti szerződés létrejötte eleve fel sem merülhet.
A használatra vonatkozó érvényes jogcímet nem a használati jog átengedéséhez való hozzájárulás, hanem a bérbeadóval a hozzájárulás megadását követően írásban megkötött helyiségbérleti szerződés teremti meg, megalapozatlanul állítja ezért a fellebbezés azt, hogy a perbeli helyiséghasználat nem tekinthető jogcím nélkülinek. A jogcím nélküli használat jogkövetkezménye a kiürítési kötelezettségen túlmenően a használati díjfizetési kötelezettség. Alapvetően téves ezért a fellebbezés azon okfejtése, hogy ha a használatnak nincs jogcíme, úgy "jogosulatlan" az ebből eredő bevétel is. Az a használó, aki a használatra jogcímet nem szerzett, vagy korábban fennálló jogcíme már megszűnt, jogellenesen vonja el a jogosulttól a használat, vagy hasznosítás jogát. Emiatt a jogosult erre az időre jogszerűen támaszthat igényt a használati díjra függetlenül attól, hogy a használat ténylegesen megvalósult-e vagy sem.
A jogcím nélküli használó kiürítési kötelezettségét a használati díj megfizetése nem érinti, nem tévedett ezért az első fokú bíróság akkor, amikor ennek a kérdésnek a per mikénti eldöntése szempontjából nem tulajdonított jelentőséget.
Helyes álláspontot foglalt el azonban akkor is, amikor úgy ítélte meg, hogy a kiürítési kötelezettség szempontjából a helyiség műszaki állapotának sincs jogi relevanciája. Ennek kapcsán megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy a bérlőt érvényes helyiségbérleti szerződés esetén sem illeti meg a bérvisszatartás joga. Egyoldalú akarat elhatározással nem számíthatja ezért be a bérleti díjba azoknak a bérbeadót terhelő munkáknak az ellenértékét, amelyeket a bérbeadó elmulasztott, vagy helyette ő végeztetett el. Az adott esetben a felek között érvényes helyiségbérleti szerződés létre sem jött, nem vétett ezért eljárási szabályt az első fokú bíróság akkor sem, amikor szükségtelennek ítélte, és mellőzte a bizonyítás lefolytatását arra nézve, hogy a helyiség rendeltetésszerű használatra alkalmatlanná vált-e vagy sem. A bérbeadót a bérleti jogviszony fennállása alatt terheli szavatossági felelősség, helyesen mutat rá ezért az első fokú ítélet, hogy a helyiségbérleti szerződés megkötése előtt szavatossági igény nem érvényesíthető.

A fentiekben kifejtettek értelmében a fellebbezésben felhozott indokok alapján a másodfokú bíróság nem talált kellő alapot a fellebbezési kérelem teljesítésére.