Döntvénytár, a Fővárosi Bíróság határozatai

Polgári Bíróság határozatai

Jognyilatkozat pótlása

1. Az építkezés ráépítés címén a tulajdoni hányadok változásával jár, ezért az építkezők az ingatlanban akkor is többlet tulajdoni hányadot szereznek, ha a tulajdonjogban bekövetkező változás ingatlan-nyilvántartási átvezetését a Ptk. 116.§ (1) bekezdése alapján nem kérik, mivel a ráépítés nem származékos, hanem eredeti szerzésmód. Ha a tulajdonostárs a tulajdonosi jogaiból következően nem kívánja megszavazni a rendes gazdálkodás körét meghaladó beruházások eredményének fennmaradását, a bíróság szavazatát ítéletével nem pótolhatja (Ptk. 5. §).
A felperesek keresetükben kérték, hogy a bíróság a Ptk. 5. § (3) bekezdése alapján pótolja az alperesek tulajdonostársi jognyilatkozatát ahhoz, hogy a felperesek megkapják a fennmaradási engedélyt a közös tulajdonban álló épület hátsó kijáratát és a lépcsőházat összekötő engedély alapján tetővel befedett területnek ablakkal és ajtóval ellátott, fallal történő beépítéséhez. Az elsőfokú bíróság a fennmaradási engedélyhez kért alperesi hozzájárulás pótlása iránti keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperesek által kért jognyilatkozat jogszabály által megkívánt nyilatkozat, tehát a bíróságnak azt kellett megállapítania, hogy az alperesek követnek-e el joggal való visszaélést akkor, amikor megtagadják a felperesek részére a hozzájáruló nyilatkozat megadását. Az elsőfokú bíróság rámutatott arra, hogy a perbeli ingatlan a tulajdonostársak közös tulajdonában áll, így az ingatlannak a jóhiszemű bővítése a ráépítés szabályai alapján tulajdoni hányad-módosulást von maga után. Ez a módosulás a tulajdonostársaknak a tulajdonjogból fakadó jogosítványait módosítja, csökkenés esetén csorbítja, így az alperesek nem követhetnek el joggal való visszaélést akkor, amikor nem adják meg a tulajdonostársi hozzájáruló nyilatkozatukat az épület bővítésének fennmaradási engedélyéhez.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperesek fellebbeztek.

A fellebbezés alaptalan.

A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy az ingatlan közös tulajdonban van, az ingatlan minden egyes részének egy időben tulajdonosa minden egyes tulajdonostárs, ezért a közös tulajdonban lévő ingatlanra történő ráépítés esetén az építkező egy időben mind a saját, mind a tulajdonostársai ingatlanára is épít. Ez okból a felperesek alaptalanul hivatkoztak arra, hogy nem az alperesek, hanem a saját használatukban lévő területre építkeztek.

A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy az építkezés ráépítés címén a tulajdoni hányadok változásával jár, és az építkezők az ingatlanban akkor is többlet tulajdoni hányadot szereznek, ha a tulajdonjogban bekövetkező változás ingatlan-nyilvántartási átvezetését a Ptk. 116.§ (1) bekezdése alapján nem kérik, mivel a ráépítés nem származékos, hanem eredeti szerzés.
A másodfokú bíróság továbbá rámutatott arra, hogy abban az esetben, ha a bíróság az engedélytől eltérő építkezéshez szükséges tulajdonosi hozzájárulást pótolná, az építkezés műszaki befejezettsége mellett annak jogi befejezettsége is bekövetkezne, és az eredeti tulajdoni arányok a felperesek külön kérelme nélkül megváltoznának, a felperesek tulajdoni hányada nőne, az alperesek tulajdoni hányada csökkenne. A tulajdonhoz való jogot az Alkotmány 13.§ (1) bekezdése biztosítja, ennek alapján az alperesek nem éltek vissza a jogukkal, amikor nem járultak hozzá egy olyan építkezés fennmaradásához, amely az ingatlan-nyilvántartásba történő átvezetéstől függetlenül a tulajdoni hányaduk csökkenésével járna.
A másodfokú bíróság kiemelte azt is, hogy a Ptk. 144.§ a.) pontja a tulajdonostársak egyhangú határozatát kívánja meg a rendes gazdálkodás körét meghaladó kiadásokhoz, a felperesek építkezése pedig ilyennek minősül. Az alperes a tulajdonosi jogaiból következően nem kívánja megszavazni a rendes gazdálkodás körét meghaladó felperesi beruházások eredményének fennmaradását, a bíróság pedig szavazati jogot – csakúgy, mint szerződési nyilatkozatot – ítéletével nem pótolhat.
Ügydöntő jelentőséget tulajdonított a másodfokú bíróság annak is, hogy a felperesek azzal, hogy eltértek az építési engedélytől, az ingatlan építési övezetére előírt beépíthetőségi százalékot meghaladó építkezést hajtottak végre, ami az alperesek tulajdonjoghoz, és annak részjogosítványaihoz fűződő méltányolandó érdekeit sértette.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság megállapította, hogy visszaélésszerű joggyakorlás hiányában a Ptk. 5.§ (3) alkalmazásának nincs helye, ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdése alapján helybenhagyta.

(Budai Központi Kerületi Bíróság 19.P.XXII.21.167/2000/22., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 43.Pf.23.631/2002/4.)

Személyhez fűződő jogok

2. A veszélyeztető állapotban lévő, kábítószerfüggő beteg bíróság által elrendelt kötelező gyógyítása során, személyiségi jogaiban - elsősorban személyes szabadságában - a többi beteg, illetve az ápoló személyzet érdekében átmenetileg korlátozható, a szükséges kezeléseknek akarata ellenére is alávethető. A személyes szabadság, mint alkotmányos alapjog tehát ebben az értelemben nem korlátlan és abszolút, annak mások hasonló jogai korlátot szabnak (Alkotmány 54. § (2) bekezdés, 55. § (1) bekezdés, 1972. évi II. tv. 43. § (1) bekezdés).

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét – amelyben az alperesi intézetben történt kezelésével kapcsolatosan kívánt kártérítési igényt érvényesíteni – elutasította. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes kábítószer-elvonási tünetekkel jelentkezett a klinikán, ahol gyógyszeres ellátását követően az alpereshez való átirányításáról döntöttek. Agresszív, hisztérikus állapota miatt az alperesnél pszihofarád kezelést kapott, valamint folytatták a klinikán megkezdett haloperidol adását is. Később neuroleptikus malignus sindrómát állapítottak meg nála. Az elsőfokú bíróság az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága felülvéleménye alapján megállapította, hogy a haloperidolos kezelés annak ellenére indokolt volt, hogy a felperes jelezte a gyógyszerre való érzékenységet. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra is, hogy nem volt jogellenes a felperes mozgásában való időleges korlátozás sem, hiszen annak oka a gyógyítás volt, ezért az alperest kárfelelősség nem terhelte.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.

A fellebbezés nem alapos.

A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy nem osztja a felperes azon álláspontját, hogy - jogi szabályozás hiányában - a személyes szabadság mint alapjog minden korlátozása jogellenes. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a jogi szabályozás hiánya nem róható az alperes terhére, ezért ő hátrányosabb helyzetbe nem kerülhet, de az alperesi alkalmazottak által végrehajtott korlátozás a többi beteg és az ápolószemélyzet hasonló jogainak megóvása érdekében indokolt is volt. A másodfokú bíróság megítélése szerint nem hagyható figyelmen kívül az orvosszakértői véleményekben, illetve a felperes által felkért magánszakértő véleményében megállapított az a tény sem, miszerint a felperes realitás érzéke nem ép, a kezeléseket másként éli meg.

Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 7.P.II.20.154/2001/11., Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 41.Pf.26.279/2002/12.)

3. Az egészségi állapotra vonatkozó különleges személyes adatok és az azokhoz kapcsolódó személyes adatok kezelésének feltételeit és céljait szabályozó jogszabály (Eütv.) többek között meghatározza azokat a célokat, amelyek érdekében az adatkezelést végzik (4. §), valamint a tudományos kutatás céljából történő adatkezelés (21. §) és a bírósági megkereséssel kapcsolatos eljárás szabályait (23. §).

Az I. és a III. r. felperesek házastársak, gyermekük a II. r. felperes, aki 1997. május 16-án született az I. r. alperesi kórházban. A felperesek a kártérítés megfizetésére irányuló keresetüket az I. r. alperessel szemben arra alapították, hogy a II. r. felperes a család életét is hátrányosan befolyásoló súlyos, egész életére kiható, maradandó egészségkárosodást szenvedett, mert az I. r. alperes orvosa nem a tőle elvárható gondossággal és körültekintéssel járt el a terhesgondozás és a szülés során. Az I. r. és a II. r. felperesek a II. r. alperesre kiterjesztett keresetükben annak megállapítását kérték, hogy megsértette a személyhez fűződő jogukat, mert a II. r. alperes az általa készített szakvéleményhez jogellenesen használta fel az I. r. és a II. r. felperesek orvosi dokumentációját.

A perbe az alperesek pernyertessége érdekében a G. P. biztosító rt. beavatkozott.

Az elsőfokú bíróság a közbenső ítéletében megállapította az I. r. alperes kártérítési felelősségét a II. r. felperes egészségkárosodásával kapcsolatban. Megállapította továbbá, hogy a II. r. alperes megsértette az I. r. és a II. r. felperesek személyhez fűződő jogát, amikor a szakvélemény elkészítéséhez jogellenesen felhasználta az orvosi dokumentációjukat, és a II. r. alperest a további jogsértéstől eltiltotta.

Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének indokolása szerint a II. r. felperes egészségkárosodását a huzamos ideig fennálló, részleges oxigénhiányos állapot okozta. Ehhez az vezetett, hogy az I. r. alperes orvosa nem ismerte fel a magzati veszélyeztetettséget annak ellenére, hogy a terhességi hetek, majd a szülés idején készült kardiográfiai leletek erre utaltak. Az elsőfokú közbenső ítélet szerint a kardiográfiás kép értékelése diagnosztikus tévedésen alapult, a CTG vizsgálat hiánya pedig hozzájárult ahhoz, hogy a II. r. felperes egészségkárosodását nem ismerték fel. Nem figyeltek fel továbbá a túlhordás jeleire. A II. r. alperes jogsértését az elsőfokú közbenső ítélet azért állapította meg, mert az egészségügyi adatokat – személyazonosító adatok nélkül is - magántitoknak tekintette, amelyeket az érintettek hozzájárulása nélkül felhasználni nem lehet, még akkor sem, ha a felperesek vagy hozzátartozóik egy tévéműsorban az üggyel kapcsolatban nyilatkozatokat tettek, tehát esetüket a nyilvánosság elé tárták.

A közbenső ítélet megváltoztatása és a kereset elutasítása érdekében a beavatkozó fellebbezett.

A másodfokú bíróság a beavatkozó fellebbezését a II. r. alperes tekintetében alaposnak, míg egyebekben alaptalannak találta.

A másodfokú bíróság rész- és közbenső ítéletében rámutatott az I. r. alperes kártérítési felelősségével kapcsolatban arra, hogy a Ptk. 339. § (1) bekezdése és a Pp. 164. § (l) bekezdése alapján a felpereseket terhelte annak bizonyítása, hogy a II. r. felperes károsodása az I. r. alperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben következett be. Az I. r. alperes a kártérítési felelősség alól azzal mentheti ki magát, ha bizonyítja - figyelemmel a káresemény idején hatályos, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (Eütv.) 43. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakra - hogy a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel járt el.

A Legfelsőbb Bíróság egyetértett az elsőfokú közbenső ítélet indokolásával atekintetben, hogy a szülés várható időpontja meghatározásának bizonytalansága esetén - függetlenül attól, hogy ebben az I. r. felperes miként hatott közre - az orvosnak nagyobb körültekintéssel kellett volna vizsgálnia az esetleges túlhordásra utaló jeleket az összes elvégzett vizsgálat egybevetése alapján.

A másodfokú bíróság megállapította, hogy a magzat tényleges veszélyeztetettsége ellenére maradt el a vizsgálatokban való továbblépés, jóllehet a legnagyobb gondosság és körültekintés követelménye ezt indokolta. Az I. r. alperesnek a kártérítési felelősség alóli kimentéshez szükséges legnagyobb gondossága és körültekintése akkor állapítható meg, ha bizonyított, hogy elvégzett minden olyan vizsgálatot, amelynek eredményei alapján alappal dönthet a császármetszés relatív indikációira figyelemmel a műtét elrendelésének szükségességéről, illetőleg annak elvetéséről. Az adott esetben az I. r. alperes felelősségét azok a mulasztások alapozták meg, amelyek megfelelő döntéshozatal feltételeit nem teremtették meg. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az I. r. alperes kártérítési felelősségének megállapítását a kifejtett indoklásbeli kiegészítéssel helytállónak tartotta és az elsőfokú közbenső ítéletet e tekintetben helybenhagyta.

A II. r. alperes személyhez fűződő jogsértése vonatkozásában megállapította, hogy az I. r. és II. r. felperesek testi állapotára vonatkozó egészségügyi adatok, továbbá a személyazonosító adataik a II. r. alperes szakvéleményének elkészítése idején a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (Atv.), valamint az Eütv. védelme alatt álltak. Az egészségi állapotra vonatkozó különleges személyes adatok és az azokhoz kapcsolódó személyes adatok kezelésének feltételeit és céljait szabályozó jogszabály (Eütv.) többek között meghatározza azokat a célokat, amelyek érdekében az adatkezelést végzik (4. §), valamint a tudományos kutatás céljából történő adatkezelés (21. §) és a bírósági megkereséssel kapcsolatos eljárás szabályait (23. §). Ezek azonban elsősorban az adatkezelő – az adott esetben az I. r. alperes - kötelezettségeire vonatkoznak. Az I-II. r. felperesek a keresetüket azonban a személyhez fűződő jogsértés kapcsán nem az I. r. alperessel, hanem a II. r. alperessel szemben terjesztették elő. A másodfokú bíróság megítélése szerint a II. r. alperes a szakvéleményét nem a bíróság felkérésére, hanem a beavatkozó megbízása alapján készítette el, ennél fogva a szakvéleménye kapcsán nem érvényesül az Atv. 3. § (5) bekezdésében szabályozott vélelem, amely szerint az eljárást kezdeményező hozzájárul a perben érintett személyes gyógykezelésére vonatkozó adatoknak a per keretei között való felhasználásához.

A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a jogsérelem alapja az, hogy a személyes adat az érintett hozzájárulása nélkül a sérelmet szenvedett személlyel kapcsolatba hozható. Ennek megítélése során azonban az adott esetben figyelembe kell venni egyrészt azt, hogy az adatok felhasználására az azonosításra való alkalmasság kizárásával került sor, másrészt az adatok célzottan, konkrétan meghatározott eljárás keretében való felhasználás érdekében kerültek a II. r. alpereshez. Ennek alapján a személyes adatnak a meghatározott természetes személlyel való kapcsolatba hozása kizárólag a peres eljárás keretei között valósult meg, amelynek során a Pp. garanciális szabályai zárják ki a jogsérelem bekövetkezésének lehetőségét.

A másodfokú bíróság e körben az elsőfokú közbenső ítéletet a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta és a II. r. alperessel szemben a keresetet elutasította.

(Fővárosi Bíróság 6.P.28.753/1997/36., Legfelsőbb Bíróság Pf.III.26.023/2000/5.)

Szerzői jog, iparjogvédelem

4. A védjegy-bejelentési eljárásban előterjesztett észrevételekről a bejelentőt tájékoztatni kell. Ennek hiányában vele szemben nem alkalmazhatók a bejelentés visszavonására vonatkozó jogkövetkezmények. A lajstromozás iránti eljárásban észrevételt benyújtó ugyan nem ügyfél, de őt az eljárás eredményéről tájékoztatni kell (1997. évi XI. törvény 38. §, 58. § (1) és (4) bekezdés, 61. § (1) bekezdés, (3)-(5) bekezdés, 77. § (2) bekezdés b) pont, 91. § (2) bekezdés b) pont, 1957. évi IV. törvény 27. §).

A kérelmező a „HUNGARICUM" szóvédjegy lajstromozását kérte a Magyar Szabadalmi Hivataltól a 33. áruosztály vonatkozásában. Az I. r. ellenérdekű fél először az ügy állására vonatkozó tájékoztatást kért a hivataltól, majd észrevételeket és a „lajstromozással szembeni kifogásokat" terjesztett elő.

A Hivatal az előzetes vizsgálat során nyilatkozattételre való felhívó határozatot hozott. A határozaton ugyan feltüntették a postázás 2002. március 18-i dátumát, azonban az iratok között a kérelmező átvételt igazoló tértivevénye nem lelhető fel.

A hiánypótlásra való felhívás postázásának napján érkeztek a II. r. ellenérdekű fél észrevételei.

A kérelmező a Hivatal által megjelölt határidőben nyilatkozatot nem terjesztett elő.

A Hivatal az eljárást megszüntette, a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (Vt.) 61. § (1) bekezdésére figyelemmel, mivel a kérelmet – nyilatkozat hiányában - visszavontnak kell tekinteni. Az iratoknál nincs nyoma annak, hogy az ellenérdekű felek bármelyikét értesítették volna az eljárás eredményéről. A kérelmező a határozat megváltoztatását kérte, érdemi okból.

A kérelem megalapozott.

A Vt. 38. § kimondja, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatalnak a hatáskörébe tartozó védjegyügyekben - a törvényben meghatározott eltérésekkel - az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) rendelkezéseit kell alkalmaznia. Ilyen „eltérés" az, hogy - bár a Vt. 58. § (1) bekezdése értelmében a védjegy lajstromozására irányuló eljárásban az adatközlést követően, bizonyos megszorítással bárki észrevételt nyújthat be a hivatalhoz - az észrevételt benyújtó személy nem ügyfél. A törvény 58. § (4) bekezdése szerint ezt a személyt az eljárás eredményéről - a lajstromozás ügyében meghozott határozat megküldésével - értesíteni kell. Az Áe. 27. § (2) bekezdése arra kötelezi a hatóságot, hogy az ügyfelet (ebben az esetben a kérelmezőt) a szükséges tájékoztatással lássa el. Ez az észrevételeknek az ügyféllel való közlésére is vonatkozik.

A Vt. 61. § (3) bekezdése írja elő a bejelentő nyilatkozattételre vonatkozó felhívására irányuló kötelezettséget. A (4) bekezdés szerint a védjegybejelentést egészben vagy részben el kell utasítani, ha a bejelentés a nyilatkozat ellenére sem elégíti ki a vizsgált követelményeket. A bejelentést csak a felhívásban pontosan, határozottan megjelölt és kellően kifejtett okok alapján lehet elutasítani. Az (5) bekezdés alapján a védjegybejelentést visszavontnak kell tekinteni, ha a bejelentő a felhívásra a kitűzött határidőben nem válaszol. A felhíváshoz fűződő jogkövetkezményeket csak akkor lehet alkalmazni, ha a felhívás átvételének ténye az iratokból kétséget kizáróan megállapítható. Az ügyfél nyilatkozata nem lehet teljes az észrevételek tartalmának ismerete nélkül. Ellenkező esetben az ügyfél (a kérelmező) eljárási jogai sérelmet szenvednek.

Hasonlóképpen sérülnek az eljárás eredményéről nem értesített észrevételt tevők eljárási jogai is, hiszen a Vt. 77. § (2) bekezdés b.) pontja alapján a határozat megváltoztatását kérhetik, mint olyan személyek, akiknek a határozat megváltoztatásához jogi érdeke fűződik, és az eljárásban észrevételt terjesztettek elő. Ez a jog még akkor is megilleti őket, ha a határozat a javukra szól. A jelen esetben is érvelhetnének amellett, hogy ne az eljárás megszüntetésére kerüljön sor, hanem a Hivatal érdemben bírálja el a védjegybejelentést.

Ezek az eljárási hibák olyan lényeges eljárási szabálysértések, amelyek a bírósági eljárásban nem orvosolhatók. A Vt. 91. § (2) bekezdésének b.) pontja úgy rendelkezik, hogy a bíróság a határozatot hatályon kívül helyezi és a Magyar Szabadalmi Hivatalt új eljárásra utasítja, ha a Hivatal előtti eljárásban olyan lényeges eljárási szabálysértés történt, amely a bírósági eljárásban nem orvosolható. A bíróság ezért az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezte és a Hivatalt új eljárásra utasította.

A megismételt eljárásban gondoskodni kell arról, hogy a kérelmező értesüljön az ellenérdekű felek észrevételeiről, fel kell őt hívni arra, hogy az észrevételekre is terjedjen ki a nyilatkozata, és a felhívás átvételéről szóló tértivevényt az iratokhoz csatolva meg kell őrizni. A határozat egy-egy példányát az észrevételt tevőknek meg kell küldeni, ugyancsak igazolható módon.

(Fővárosi Bíróság l.Pk.27.544/2002/3.)

5. Az áru földrajzi származása tekintetében akkor megtévesztő a bejelentés, ha ahhoz olyan pozitív előítélet kapcsolódik, amely a megjelöléssel ellátott áru esetében hiányzik (1997. évi XI. törvény 3.§ (1) bekezdés b) pont).

A francia kozmetikai cég kérelmező a Magyar Szabadalmi Hivatalnál a „REDKEN 5th AVENUE" nemzetközi védjegy oltalmának magyarországi kiterjesztését kérte.

A Magyar Szabadalmi Hivatal ideiglenes elutasító határozatot hozott, mert - álláspontja szerint - a megjelölés amerikai eredetre utal, tehát a földrajzi származást illetően megtévesztő lehet.

A kérelmező nyilatkozatában előadta, hogy hazánkban 3. áruosztály vonatkozásában már 1992 óta oltalomban részesül a „REDKEN" védjegy, ezáltal a fogyasztók körében bevezetett és közismert. A ,,REDKEN" -hez képest másodlagos és kevésbé hangsúlyos a Hivatal szerint megtévesztést előidéző „5th AVENUE". A New York városbeli hely megjelölés a nemzetközi pénzpiac és kereskedelem központja, ezzel szemben a szépségápolás legismertebb termékei Európából (Franciaországból, Olaszországból) származnak.

A Hivatal a kérelmet az 1997. évi XI. törvény (Vt.) 3. § (1) bekezdésének b.) pontja alapján véglegesen elutasította. Indokolásában kiemelte. hogy a bizonyítékként csatolt és flakont ábrázoló fénymásolaton is feltűnik az NYC megjelölés, amely egyértelműen az amerikai származásra utal.

A kérelmező a határozat megváltoztatását kérte. Álláspontja szerint az elutasító határozat figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a védjegy domináns eleme a „REDKEN” név, amely nem más, mint a kérelmező 1993-ban megvásárolt amerikai leányvállalatának neve. Ennek igazolására csatolta a „redken.com/about/history.cfm" honlap másolatát. Arra is hivatkozott, hogy az amerikai termékhez nem fűződik olyan pozitív előítélet mint a francia kozmetikumokhoz.

A megváltoztatási kérelem megalapozott.

A Vt. 3. § (1) bekezdésének b.) pontja kimondja, hogy nem részesülhet védjegyoltalomban az a megjelölés, amely az áru földrajzi származása tekintetében alkalmas a fogyasztók megtévesztésére.

A következetes bírói gyakorlat szerint ez a megtévesztő hatás csak akkor áll fenn, ha a földrajzi származásra utaló megjelöléséhez a fogyasztók olyan pozitív előítélete kapcsolódik, amely a tényleges származási hely esetében nem állna fenn.

Ebben az esetben a „5th Avenue" -hoz nem fűződik pozitív fogyasztói előítélet. A fogyasztók szemében a francia kozmetikum sokkal inkább kelt pozitív képzetet, mint az Amerikai Egyesült Államokból származó termék esetében. Ebből következik, hogy megtévesztő hatásról ez esetben nincs szó, tehát a védjegy lajstromozásának nem volt akadálya.

A bíróság ezért a hivatali határozatot megváltoztatta.

(Fővárosi Bíróság l.Pk.630.339/2001.)

6. A megkülönböztető képesség értelmezése a védjegy-bejelentési eljárásban. A fajtajellemző és a fantázianév elhatárolása (1997. évi XI. törvény 2. § (2) bekezdés a) pont).

A kérelmező 1999. április 14-én a „Kristály Keserű" megjelölés védjegyoltalomban részesítését kérte a Magyar Szabadalmi Hivataltól.

A hatóság úgy találta, hogy a bejelentés tárgya nem rendelkezik megkülönböztető képességgel, ezért a kérelmezőt nyilatkozattételre hívta fel. A kérelmező előadta, hogy már jogosultja a Margitszigeti Kristályvíz szó és ábrás megjelölésnek. Állította, hogy a „Kristály Keserű” nem az áru fajtáját jelöli, hanem egybeírva fantázianév, amely rendelkezik megkülönböztető képességgel.

A Hivatal a bejelentést elutasította. A védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (Vt.) 2.§ (2) bekezdésének a.) pontjára hivatkozással úgy foglalt állást, hogy a megjelölés azért nem rendelkezik megkülönböztető képességgel, mert kizárólag az áru fajtáját jelöli.

A kérelmező ennek a határozatnak a megváltoztatását kérte. Kifejtette, hogy az az áru, amelynek megjelölésére a lajstromozni kért szóösszetétel hivatott, nem ásványvíz és nem is kristályvíz, tehát az áruosztályon belül a „más alkoholmentes italok" sorába tartozik. Arra hivatkozott, hogy a lajstromozni kért megjelölés hasonló az 1996. december 20-i elsőbbségű, 151398 lajstromszámú „Margitszigeti Kristályvíz" védjegyéhez. Mindkét megjelölésben szerepel a "kristály" szó, amelyet a „margitszigeti”-vel együtt alkalmasnak látott a Hivatal a megkülönböztetésre. Arra is hivatkozott, hogy a „keserű" sem utal üdítőitalra, tehát emiatt sem áll fenn lajstromozási akadály.

A megváltoztatási kérelem alapos.

A Vt. 2. § (2) bekezdésének a.) pontja értelmében ki van zárva a védjegyoltalomból a megjelölés, ha nem alkalmas a megkülönböztetésre, különösen, ha kizárólag olyan jelekből vagy adatokból áll, amelyeket a forgalomban az áru fajtájának a feltüntetésére használhatnak.

Amint azt a bíróság több hasonló megítélésű ügyben kiemelte, a hivatkozott jogszabályhely bevezető mondata tartalmazza a főszabályt, vagyis a megkülönböztető képesség hiányából eredő lajstromozási akadályt. Ehhez képest a „különösen" szóval bevezetett felsorolás a főszabály példálózó jellegű kibontása. A felsorolás elemei a jogszabályhely alkalmazását jelentősen leszűkítő „kizárólag" határozószóval kezdődnek. Ha tehát nem állapítható meg, hogy a megjelölés „kizárólag" az árufajtát, minőséget, származást stb. feltüntetésére használatos jelekből vagy adatokból áll, a felsorolás adott eleme nem áll meg, de még alkalmazható lehet a főszabály, a megkülönböztető képesség hiánya.

A jogszabályhely alkalmazásának másik alapvető követelménye, hogy a megjelölést a jogalkalmazó a maga egészében - tehát szóösszetétel esetén nem szavanként külön-külön - vizsgálja. Erre az esetre vetítve, nem lehet egymástól elválasztani a „kristály" és a „keserű" szavakat, hanem a „kristály keserű"-ről kell megállapítani. hogy fennáll-e a megkülönböztető képessége vagy sem.

A bíróság osztja a kérelmező álláspontját abban a kérdésben, hogy fantáziaszóról van szó, amely egy, a kérelmezőhöz kapcsolható, keserű ízű buborékos üdítőital neve. Ebből a megállapításból viszont az következik, hogy alkalmazható a Vt. 2.§ (3) bekezdésében foglalt az a szabály, hogy a 2. § (2) bekezdésének a.) pontja alapján nincs kizárva a védjegyoltalomból az a megjelölés, amely használata révén - akár az elsőbbség időpontja előtt, akár azt követően - megszerezte a megkülönböztető képességét.

A fentiekre tekintettel a bíróság a hivatali határozatot megváltoztatta.

(Fővárosi Bíróság l.Pk.28.315/2001/5.)

7. A védjegyügyben az államigazgatási eljárásban megvalósult lényeges eljárási szabálysértés csak akkor vezet a Magyar Szabadalmi Hivatal határozatának hatályon kívül helyezéséhez, ha az a bírósági eljárásban nem orvosolható (1997. évi XI. törvény 91. § (2) bekezdés b) pont).

A védjegyhasználati szerződés nincs írásbeli alakhoz kötve, tehát az írásbeli szerződést tartalmazó okirat esetleges hibája nem vezet egyben a használati szerződés semmisségének megállapítására (1997. évi XI. tv. 25. §, Ptk. 216.§ (1) bekezdés, 217 § (1) és (2) bekezdés).

A szerződési nyilatkozatok értelmezése (Ptk. 207. § (1) bekezdés).
A használati jog lajstromba való bejegyzésének hatálya. Használati jogot csak pontosan meghatározott és már oltalomban részesülő védjegyre lehet alapítani (1997. évi XI. törvény 47. § (3) bekezdés).

A felek között (ideértve a felek érdekközösségébe tartozó más gazdálkodó szervezeteket is) több hatósági és bírósági eljárás folyt és folyik jelenleg is a T. üdítőital gyártásához és forgalmazásához kapcsolódó szellemi tulajdont illetően.

A kérelmező a Magyar Szabadalmi Hivatal kizárólagos használati jog feljegyzése iránti kérelmet elutasító határozatának megváltoztatása iránti ügyében az ellenérdekű fél szóvédjegyére vonatkozó használati jog, majd kizárólagos használati jog védjegylajstromba való feljegyzését kérte. Jogi álláspontját arra alapította, hogy a felek jogelődei 1987. március 20-án - az akkori jogszabályok kötelező előírásai szerint külkereskedelmi vállalat közreműködésével - a termék gyártására és magyarországi forgalmazására licencia-szerződést kötöttek egymással. Az ellenérdekű fél jogelődje a szerződés idején a termék nevére nemzetközi védjeggyel rendelkezett. 1993. szeptember 9-én - azonos megjelölésre - nemzeti oltalmat is szerzett, ugyancsak a 32. és a 33. áruosztályban.

A kérelmező jogi álláspontja szerint az 1987. március 20-án kötött licenciaszerződés folytán - mint jogutódot - az újonnan oltalmat szerzett védjegyre (is) megilleti a használati jog.

Az ellenérdekű fél észrevételében a kérelem elutasítását kérte. Jogi álláspontjának lényege az volt, hogy a határozott időre szóló 1987. március 20-i szerződést a felek 1993. február 24-én úgy módosították, hogy az „határozott időtartammal, 1994. december 31. napjáig van érvényben". Több éve lejárt szerződésre pedig nem lehet jogot alapítani.

A Hivatal a kizárólagos használati jog feljegyzése iránti kérelmet elutasította. Határozatában a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (Vt.) 25. §-át hívta fel. Megállapította, hogy a felek jogelődjei által kötött szerződést mind a teljesítési határidő, mind pedig a szerződés időbeli hatálya tekintetében módosították. A licenciaszerződés 1994. december 31-én megszűnt.

A kérelmező ennek a határozatnak a hatályon kívül helyezését és a Hivatal új eljárásra utasítását kérte, mert a Hivatal nem hozta tudomására az ellenérdekű fél észrevételét és annak mellékleteit, ezért nem volt módja a csatolt iratokra nyilatkozni. Kifejtette, hogy az ellenérdekű fél által hivatkozott 1993. február 24-i módosító megállapodást az ellenérdekű fél nem írta alá, tehát az érvényesen nem is jött létre.

Az ellenérdekű fél ezzel szemben a megváltoztatási kérelem elutasítását kérte. Álláspontja szerint a hatályon kívül helyezésre vonatkozó konjunktív feltételek nem állnak fenn.

A bíróságnak elsősorban a kérelmezőnek a határozat hatályon kívül helyezésére és a Hivatal új eljárásra való kötelezésére irányuló kérelméről kellett döntenie.
A Vt. 91. § (2) bekezdésének b) pontja értelmében a bíróság a határozatot hatályon kívül helyezi és a Magyar Szabadalmi Hivatalt új eljárásra utasítja, ha a Magyar Szabadalmi Hivatal előtti eljárásban olyan (kizáráson kívüli egyéb) lényeges eljárási szabálysértés történt, amely a bírósági eljárásban nem orvosolható.

A törvény szövegének értelmezéséből nyilvánvaló, hogy itt konjunktív (együttes) feltételeket fogalmazott meg a jogalkotó. Nem elegendő a lényeges eljárási szabálysértés fennállása, az is szükséges, hogy az a bírósági eljárásban ne legyen orvosolható.

Az eljárási szabálysértés ténye - a bíróság szerint is – fennáll, mert a Hivatal valóban nem hozta a kérelmező tudomására az ellenérdekű fél nyilatkozatát és az ahhoz mellékelt okiratokat. Ez az eljárás a Vt. 40. § (1) bekezdésének második mondatába ütközik (mely szerint „Határozatát azonban csak olyan tényekre és bizonyítékokra alapozhatja, amelyekkel kapcsolatban az ügyfélnek módjában állt nyilatkozatot tenni."). Ez általában olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely hatályon kívül helyezésre vezethet. Azonban amint a bíróság utalt rá, a jelen eljárásban részt vevő felek és az érdekkörükbe tartozó gazdálkodó szervezetek között - az eljárás tárgyát képező védjegyekre vonatkozó - több per és más eljárás folyt és folyik, így nem lehet eredményesen hivatkozni valamely irat ismeretének hiányára. Ha a kérelmező mégsem ismert volna meg egyes iratokat, azokra mind a megelőző és kapcsolódó eljárásokban, mind ennek az eljárásnak a bírósági szakaszában módja volt nyilatkozni. A kérelmező részéről kifejtettek továbbá nem befolyásolták az ügy érdemi eldöntését. Ezekből következik, hogy az eljárási szabálysértés nem hatott ki az érdemi döntésre, tehát a konjunktív feltételek egyike nem valósult meg. Emiatt a Hivatal határozatának hatályon kívül helyezésére és új eljárásra utasítására nem kerülhetett sor. A bíróság ezért érdemben bírálta felül a Magyar Szabadalmi Hivatal határozatát.

A kérelmező az ügy érdemében arra hivatkozott, hogy az 1993. február 24-i szerződésmódosítás alaki hibás, mert azt az ellenérdekű fél jogelődjének képviselője csak lepecsételte, de nem írta alá. A bíróság osztotta az okirat hibájára vonatkozó kérelmezői álláspontot, ugyanakkor kiemelte, hogy az aláírás hiánya önmagában nem jelenti azt, hogy a felek közötti ügylet nem jött létre. A használati szerződésre, illetve annak módosítására jogszabály nem rendel írásbeli alakot, e vonatkozásban ezért a felek nyilatkozatait a Ptk-nak a szerződési nyilatkozatok értelmezésére irányadó 207. § (1) bekezdése szerint kell megítélni.

A csatolt egyéb iratokból megállapítható, hogy a kérelmező jogelődjének a szerződésmódosítás idején fizetési nehézségei voltak, a kialakult jogvita is megoldást igényelt, ezért nyilvánvaló, hogy akkor előrehaladott tárgyalások folytak a kérelmező tíz nappal későbbi jogutódlása ügyében. Az eset körülményeinek éppen az felelt meg, ha a teljesítési határidőt a felek meghosszabbították. Nincs arra sem adat, hogy a kérelmező jogelődjének más lett volna a feltehető akarata, mint a szerződés fenntartása és hatályának meghosszabbítása. A módosító szerződés tehát az egyik aláírás hiányában is létrejött.

A fentiektől eltekintve, éppen az okiratot alá nem író társaság jogutódja hivatkozhatna az aláírás hiányára és nem a kérelmező, akinek jogelődje részéről az aláírás megtörtént. A szerződésmódosítás tényét egyébként a kérelmező és jogelődje között létrejött „Megállapodás" 1.) pontja is rögzíti, és ezt a kérelmező soha nem tette vitássá.

Az 1993. február 24-i szerződésmódosítás létrejöttének megítélése szempontjából nem közömbös az a körülmény sem, hogy a kérelmező a szerződésmódosítás óta a mai napig eltelt közel tíz év alatt sem indított pert a módosító szerződés létre nem jöttének vagy érvénytelenségének megállapítása iránt.

A bíróság állást foglalt abban a kérdésben is, hogy pusztán a védjegylajstromba történő bejegyzéssel lehet-e használati jogot alapítani vagy sem. A Vt. 47. § (1) bekezdésének l.) pontja lehetővé teszi a használati jognak a védjegylajstromba történő bejegyzését. A 47. § (3) bekezdéséből azonban az következik, hogy a bejegyzés nem konstitutív hatályú. A bejegyzés jelentősége abban áll, hogy jóhiszemű és ellenérték tejében jogot szerző harmadik személlyel szemben a védjegyre vonatkozó jogra csak akkor lehet hivatkozni, ha azt a lajstromba bejegyezték. A bíróság álláspontja szerint tehát ez az eljárás egyébként sem alkalmas a használati jog megszerzésére.

Ezen túlmenően, használati jogot nem általában, hanem csak pontosan meghatározott és a használati szerződés megkötésének időpontjában már oltalomban részesülő védjegyre nézve lehet megszerezni.

(Fővárosi Bíróság l.Pk.24.997/2001/5.)

Tulajdonjog, birtok

8. Birtokháborítás légszennyezéssel, a környezet, az ott élő emberek szükségtelen zavarásával, veszélyeztetésével is elkövethető (Ptk. 100.§).

A keresethez kötöttség értelmezése a birtokháborítás megszüntetése módjának meghatározásakor.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes az általa üzemeltetett hulladékhasznosító működtetésével birtokháborítást követett el, és ettől a magatartástól eltiltotta. Kötelezte az alperest a birtokháborítás megszüntetése érdekében 2003. március 31-ig a hulladékégetés által okozott fokozott légszennyezés megszüntetésére.

Az ítélet indokolása szerint az alperes hulladékhasznosító művet üzemeltet, amely egy kb. 30.000 fő lakosú lakótelep mellett található. A hulladékhasznosító műtől a felperesi önkormányzat illetékességének területe nyugat, észak-nyugat, délnyugat irányban van.

Az elsőfokú bíróság a beszerzett szakvélemény alapján megállapította, hogy a hulladékhasznosító mű a kén-dioxid, a szálló és az ülepedő por, illetve a dioxinok esetében a kibocsátási értékeket túllépi. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy az alperes azzal, hogy az általa üzemeltetett hulladékhasznosító mű által kibocsátott légszennyező anyagok mennyisége messze meghaladja a jogszabályban meghatározott határértékeket, zavarja a felperesi ingatlanok rendeltetésszerű használatát, így a felperes sérelmére birtokháborítást követ el. Mivel a jelen esetben a birtokháborítás a levegőszennyezéssel valósul meg, a birtokháborítás megszüntetésének is egyetlen módja, ha az alperes a levegőszennyezést megszünteti.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, az ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy önmagában a levegőszennyezés nem valósít meg birtokháborítást, továbbá az uralkodó szél nem a lakótelep felé viszi a füstöt, hanem az éppen az ellenkező irányba fúj. Fellebbezésében arra is kitért, hogy a hulladékhasznosító működtetése társadalmi érdek, tehát semmiképpen nem tekinthető „szükségtelen zavarásnak”.

A fellebbezést a másodfokú bíróság nagyrészt alaptalannak találta, azonban az elsőfokú bíróság ítéletét az alábbiakkal egészítette ki:

A másodfokú bíróság megítélése szerint a környezetszennyezésből nem szükségszerűen következik be egy adott területen környezetszennyezettség, abból pedig környezetkárosodás. Ezért nem jelenthető ki általánosságban, hogy környezetszennyezés, illetőleg közelebbről a levegőszennyezés olyan magatartás, amellyel a birtokháborítás megvalósul.

A jelen esetben azonban – mutatott rá a másodfokú bíróság ítélete indokolásában - nemcsak a levegőszennyezés alperes által is elismert ténye bizonyított- hanem a kén-dioxid, a szálló és ülepedő por, valamint a dioxinok esetében a környezet veszélyeztetése, míg a sósav kibocsátás környezetkárosodást is eredményezhet, és egyértelmű egészségügyi kockázatot jelent a hatásterületen élők számára.

A birokháborítás a környezet, az adott területen élő emberek veszélyeztetésével is elkövethető. Ez következik a Ptk. 100. §-ból is, amely szerint a tulajdonos a dolog használata során köteles tartózkodni minden olyan magatartástól, amellyel másokat, különösen szomszédait szükségtelenül zavarná. A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a veszélyeztetés ugyan kevésbé súlyos elkövetési magatartás, mint a tényleges károkozás, az egészségromlás okozása. A másodfokú bíróság megítélése szerint azonban, ha ez az állapot folyamatosan, igen hosszú ideig fennáll, és hosszú távon súlyos következményekkel fenyeget, akkor alkalmas a birtokháborítás megállapítására.

A zavarás szükségtelenségével kapcsolatban a másodfokú bíróság kiemelte, hogy a hulladékmegsemmisítés valóban indokolt társadalmi szükségletet elégít ki, de az alperes által üzemeltetett hulladékhasznosító mű már hosszú ideje nem felel meg az elérhető legjobb technika alkalmazására vonatkozó követelményeknek. A felperestől pedig nem várható el, hogy az alperes részéről a birtoklásban való zavarást, illetve folyamatos veszélyeztetést korlátlan ideig tűrje.

A másodfokú bíróság kiemelte, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a keresethez kötöttség a birtokháborítás megszüntetése módjának meghatározása tekintetében nem értelmezhető szorosan, az alperesnek az elsőfokú ítélet teljes elutasítására irányuló fellebbezési kérelme magába foglalta a kereset részbeni elutasítását jelentő határidő-változás iránti kérelmet is.

A kifejtettekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, és a birtokháborítás megszüntetésének határidejét 2004. március 31. napjában határozta meg azzal, hogy az alperes e határidőig is legfeljebb két, füstgáztisztító nélküli kazánban folytathat hulladékégetést.

(Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság 9.P.IV.23.451/2001/18., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 52.Pf.22.704/2003/5.)

9. Az elbirtoklás érvényesítését nem zárja ki a Ptk. 121. § (5) bekezdésére való hivatkozással az, ha az ingatlan vonatkozásában az öröklési illetéket megfizették. Ez ugyanis nem teszi visszterhessé a szerzést, mivel az öröklési illeték nem a tulajdonátruházás ellenértéke, hanem jogszabály által előírt fizetési kötelezettség (Ptk. 121. § (5) bekezdés, Itv. 2. § (1) bekezdés).

Az elsőfokú bíróság részítéletével megállapította, hogy a Budapest XVIII. kerület 150805. hrsz. alatti ingatlan tulajdonjogát elbirtoklás jogcímén a III. r. felperes (Magyar Állam) megszerezte, míg az I. r. (kerületi önkormányzat R. Művelődési Háza) és II. r. felperes (kerületi önkormányzat) keresetét elutasította. A részítélet jogerőre emelkedését követően megkeresni rendelte a Fővárosi Kerületek Földhivatalát, hogy a fenti ingatlan vonatkozásában a III. r. felperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba elbirtoklás jogcímén jegyezze be, és ezzel egyidejűleg az I. r. alperes öröklés jogcímén bejegyzett tulajdonjogát törölje. Az I. r., II. r. és III. r. alpereseket a fentiek tűrésére kötelezte.

A perbeli felépítmény (eredetileg mozi, később kultúrház) két helyrajzi számon nyilvántartott ingatlanon található, melyből államosításra csak az egyik, a 150806. hrsz. alatti került. A másik ingatlan az ingatlan-nyilvántartás szerint az I. r. alperes édesanyjának tulajdonában maradt. A Magyar Állam azonban szervei útján az akkoriban hatályos jogszabályok alapján egységes egészként, mint államosított ingatlant vette birtokba a volt filmszínházat. A csatolt okiratok alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a III. r. felperes a kerületi tanács, majd a végrehajtó bizottság által kiadott engedélyokirat alapján létrejött költségvetési szerv, vagyis a kultúrotthon révén a perbeli ingatlant birtokban tartotta, kezelte, azon jelentős mértékű beruházásokat végzett. A felépítményben 1953. május 2. óta és jelenleg is művelődési ház működik. Mindezek alapján az első fokú bíróság megállapította, hogy a Ptk. 121. §, valamint a Ptké. 80. § értelmében a III. r. felperes a perbeli ingatlanon 1970. május 1-én elbirtoklás jogcímén tulajdonjogot szerzett.

Az elsőfokú bíróság az I. r. felperes keresetét megalapozatlannak találta, figyelemmel arra, hogy a csatolt okiratok alapján a R. Művelődési Ház 1991. május 1-én jött létre, így az I. r. felperes nem birtokolhatta el a perbeli ingatlant 1970. május 1-jén. Egyébként sem állapítható meg az elsőfokú bíróság megítélése szerint, hogy az I. r. felperes jogutódja lenne az 1968-ban létrehozott kerületi Tanács VB Művelődési Házak Igazgatóságának, amely korábban a perbeli ingatlant használta.

A II. r. felperes tulajdonszerzése az ítélet szerint szintén nem volt megállapítható, figyelemmel az 1950. évi I. tv., illetve az 1954. évi X. tv. rendelkezéseire. Ezek szerint a tanácsok az államhatalom helyi szervei voltak, melyeknek államigazgatási szervei kettős alárendeltségben működtek. A bíróság utalt a Ptk. 1968. január 1. és 1971. június 30. között hatályban volt rendelkezéseire, miszerint a tulajdonjog formái között a társadalmi, a magán- és a személyi tulajdont szabályozták. Eszerint a Magyar Népköztársaságban a termelési eszközök zöme társadalmi tulajdonként az állam vagy a szövetkezetek tulajdonában volt. Ehhez képest pedig tulajdoni igényt nem az ingatlant ténylegesen birtokban tartó kezelő szerv intézményei vagy vállalat terjeszthet elő, hanem a Magyar Állam. Erre tekintettel a II. r. felperes, mint állami szerv tulajdoni igénye alaptalan volt.

Az elsőfokú bíróság vizsgálta az I. r. alperes azon hivatkozását, miszerint a felperesi tulajdonszerzést a Ptk. 121. §. (2) bekezdése zárná ki. Ezzel kapcsolatban megállapította, hogy a 27/1991.(V.20.) AB határozat a jelen perben is alkalmazott 1949. évi 20. tvr-t megsemmisítette. Az AB határozat indoklása szerint megállapítható, hogy Magyarországon az 1950-es évek végéig a hivatkozott államosítási jogszabályok alapján valójában a magántulajdon intézményének kártalanítás nélküli felszámolása történt meg, egy akkor irányadónak tekintett gazdaságpolitikai koncepció szerint, fokozatosan, egy új gazdasági - társadalmi rendszer kialakítása érdekében. A hivatkozott Tvr. megsemmisítése azonban nem visszamenőleges hatályú, figyelemmel az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 43 § (4) bekezdésére. Mivel pedig a III. r. felperes az akkoriban hatályos jogszabályok alapján vette birtokba a perbeli ingatlant, ezért sem állapítható meg, hogy a birtokhoz alattomos vagy egyébként erőszakos úton jutott volna hozzá.

A részítélet ellen az I. r. alperes élt fellebbezéssel. Fellebbezésében – egyebek mellett – kifejtette, hogy a III. r. felperes tulajdonszerzését a Ptk. 121. § (5) bekezdése kizárja. Utalt arra, hogy az ingatlan-nyilvántartásban bízva a perbeli ingatlanra a hagyatéki eljárás folytán kifizette az öröklési illetéket, és álláspontja szerint ezt az összeget tágabb értelmezés szerint ellenértéknek kell tekinteni, ebben az esetben pedig a Ptk. 121. § (5) bekezdése nem alkalmazható.

Az I. r. alperes fellebbezése alaptalan.

A másodfokú bíróság utal arra, hogy a perben vitás ingatlan a többi alperesi jogelőd tulajdonában volt ingatlannal együtt nem az 1949. évi 20. tvr. 17.§ alapján, hanem már korábban került a III. r. felperes szerveinek birtokába. Amikor a II. r. felperesi jogelőd a csatolt véghatározat szerint 1952. július 1-jén a saját részére építési engedélyt adott a moziépület átépítésére, művelődési ház céljára, akkor már nem üzemeltetőként és nem a népgazdasági tanács rendelete szerint járt el, hanem mint sajátjakénti birtokos. Ez időtől tehát a II. r. felperesi jogelőd birtoklása jogalap nélkülivé vált, hiszen a mozi megszűnésével együtt a mozira vonatkozó üzemeltetési jog is megszűnt. Ez egyben azt is jelenti a másodfokú bíróság megítélése szerint, hogy a bejegyzett tulajdonosnak ettől kezdve visszakövetelési joga volt a III. r. felperessel, illetve a II. r. felperessel szemben (Ptk. 193. § (1) bekezdés), ő azonban ezzel a jogával nem élt. Így tehát megállapítható, hogy az állam elbirtoklása 1952-ben kezdődött meg, amikor a II. r. felperesi jogelőd a sajátjaként való birtoklást megkezdte.

A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság helyesen hivatkozott az elbirtoklási idő vonatkozásában a Ptké. 80. §-ra, és helyesen állapította meg azt is, hogy a III. r. felperes elbirtoklása 1970. május 1-jén bekövetkezett. Ezzel szemben az I. r. alperest terhelte annak bizonyítása, hogy a tulajdonos menthető okból nem tudta tulajdonosi jogait érvényesíteni (Ptk. l23. §). Az I. r. alperes elkésett jogai érvényesítésével, így tehát javára az általa hivatkozott körülmények semmiképpen sem értékelhetők. A másodfokú bíróság ezért nem is foglalt állást a tekintetben, hogy volt-e tényleges akadály, ill. az konkrétan mikor szűnt meg.

A másodfokú bíróság megállapította, hogy az I. r. alperes nem ellenérték fejében, hanem - a csatolt hagyatékátadó végzés szerint - öröklés útján (tehát ingyenesen) szerezte tulajdonjogát. A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy az öröklési illeték nem tekinthető vissztehernek, az ugyanis nem a tulajdonátszállás ellenértéke, hanem jogszabály által előírt fizetési kötelezettség (Itv. 2. § (1) bekezdés).

Mindezeket összegezve megállapítható, hogy az I. r. alperes egyik jogszabályban meghatározott kizáró okot sem tudta bizonyítani, és mivel a III. r. felperes vonatkozásában a Ptk. 121.§. (l) bekezdésben meghatározott feltételek fennállnak, illetve azok bizonyításra kerültek, ezért a III. r. felperes tulajdonjogát megállapító elsőfokú döntés megalapozott volt.

Fentiekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. §. (2) bekezdésére és a Pp. 254. §. (3) bekezdésére figyelemmel annak helyes indokaira utalással hagyta helyben.

(Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróság 12.P.XVIII.21.353/1999/52., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 43.Pf.27.428/2002/2.)

10. Mivel a ráépítés jogkövetkezményeiről kizárólag a Ptk. 97. § (2) bekezdése esetén kell írásban megállapodni, ezért a tulajdonváltozás ingatlan-nyilvántartási bejegyzésére alkalmas okirat alaki és tartalmi hiányosságai az annak alapján történt ingatlan-nyilvántartási bejegyzés törlésére nem adnak alapot, ha az a szerződés, amelynek alapján a bejegyzett tulajdonos a ráépítés jogcímén történő tulajdonátruházásra kötelezettséget vállalt, vagy amelyben a tulajdonszerzést elismerte, érvényes (Ptk. 97. § (2) bekezdés).

A felperes keresetében az I. r. és II. r. alperesek által végzett ráépítés jogkövetkezményeit rendező szerződés érvénytelenségének, valamint annak megállapítását kérte, hogy az alperesek a perbeli ingatlannak ráépítéssel nem az érvénytelen szerződésben feltüntetett 1 tulajdoni illetőségét, hanem csak 1/5 illetőségét szerezték meg. Keresetet terjesztett elő továbbá a felek között létrejött tartási szerződés megszüntetése iránt is. Kérte a közös tulajdon megszüntetését is; elsődlegesen akként, hogy az alperesek 1/5 tulajdoni illetőségét megváltási ár ellenében a bíróság adja az ő tulajdonába. Nem ellenezte azonban azt sem, hogy az ő tulajdoni illetőségét az alperesek váltsák magukhoz, illetve azt sem, hogy a bíróság árverés útján rendelje el a közös tulajdon megszüntetését.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték.

Az elsőfokú bíróság részítéletével a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított keresetet elutasította, és az eltartási szerződést megszüntette. Indokolása szerint az alperesek a perbeli lakóház tetőterében lakrészt alakítottak ki, ezzel hozzáépítésnek minősülő munkákat végeztek, amely munkák a Ptk. 137. § (3) bekezdése értelmében közös tulajdont keletkeztettek. A ráépítés jogkövetkezményeinek rendezéséről szóló megállapodás nincs meghatározott alakhoz kötve. A tartási szerződés tartalmazta, hogy az ingatlan 1 tulajdoni illetőségét az I. r. alperes ráépítéssel már megszerezte; a tulajdonjog bejegyzésének alapjául szolgáló okiratot a földhivatalhoz már benyújtották. A felperes a tartási szerződés aláírásával elismerte az I. r. alperes tulajdonszerzését, így a ráépítéssel szerzett tulajdoni hányadra a tulajdonjog bejegyzése a tartási szerződés alapján is megtörténhetett volna. Mivel a felperes a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés érvénytelenségére alapított törlési keresete alaptalan volt, a szerződés megerősítése folytán a szerződés „már nem támadható”. Annak megítélésénél, hogy a felek tartási szerződést kötöttek-e vagy a tartási szerződésnek nevezett szerződéssel ajándékozást lepleztek-e, az okirat szövegét tartotta döntőnek, és arra a következtetésre jutott, hogy az okirattal szemben az alpereseknek nem sikerült bizonyítaniuk állításukat, hogy a tartási szerződés ajándékozási szerződést palástolt.

Az elsőfokú részítélet ellen mindkét fél fellebbezett.

A felperes részben és akként kérte megváltoztatni az elsőfokú ítéletet, hogy a másodfokú bíróság az I. r. alperesnek az 1 tulajdoni illetőségére az érvénytelen szerződés alapján bejegyzett tulajdonjoga törlését és az ő tulajdonjogának visszajegyzését rendelje el. Azzal érvelt, hogy a ráépítés jogkövetkezményeiről rendelkező szerződés semmis, mert azt hamis okirat tartalmazza. A megtámadható szerződést lehet utólag megerősíteni, a semmis szerződést azonban nem. A tartási szerződés nem tartalmazza a ő arra vonatkozó egyértelmű akaratkijelentését, hogy az I. r. alperes hozzáépítéssel történt tulajdonszerzését az ingatlan 1 tulajdoni illetőségére elismeri, így a bejegyzés utólag a tartási szerződés alapján sem történhetett volna meg. Álláspontja szerint a Ptk. 97. § (2) bekezdése és 137. § (3) bekezdése alapján a ráépítés következményeiről a felek érvényesen csak írásbeli szerződéssel rendelkezhetnek.

Az alperesek az elsőfokú részítéletet úgy kérték megváltoztatni, hogy a másodfokú bíróság a felperes tartási szerződés megszüntetésére irányuló keresetét is utasítsa el. Álláspontja szerint a felperes előadása és a tanúvallomások is azt támasztották alá, hogy a felek valóságos akarata nem tartási szerződés megkötésére irányult.

A fellebbezések nem alaposak.

A peres felek a tartási szerződésben is kinyilvánították, hogy a ráépítés jogkövetkezményeit már rendezték. A tartási szerződés is tartalmazza, hogy ráépítéssel az I. r. alperes az ingatlan 1 tulajdoni illetőségét szerezte meg. Az I. r. alperes ráépítéssel szerzett tulajdonjogának bejegyzése ugyan nem a tartási szerződést tartalmazó okirat alapján történt meg, hanem az említett hamis okirat alapján, ez azonban nem jelenti azt, hogy az I. r. alperes ráépítéssel történt tulajdonszerzésének arányát a felperes érvénytelen szerződésben ismerte el, és ezért a tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartási bejegyzését törölni kell. A tulajdonosváltozás ingatlan-nyilvántartási bejegyzésére alkalmas okirat alaki és tartalmi hiányosságai az annak alapján történt ingatlan-nyilvántartási bejegyzés törlésére nem adnak alapot, ha az a szerződés, amelynek alapján a bejegyzett tulajdonos a tulajdonátruházásra kötelezettséget vállalt, vagy az ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonszerzést elismerte, érvényes. A tartási szerződésből, de a per egyéb adataiból is minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a felperes az I. r. alperessel az I. r. alperes ráépítéssel történt tulajdonszerzésének arányáról megállapodott. A ráépítés jogkövetkezményeiről rendelkező szerződés alakszerűségét illetően tévesen hivatkozott a felperes a Ptk. 97. § (2) bekezdésére, az ugyanis kizárólag arra az esetre vonatkozik, ha a szerződő felek a föld és az épület tulajdonjogát elválasztják. A felperes és az I. r. alperes ráépítésről rendelkező megállapodásának tehát az írásbeli alak nem volt érvényességi kelléke, a megállapodás tartalma pedig kétségtelenül felismerhető volt. Helytállóan jutott ezért az elsőfokú bíróság arra a jogi következtetésre, hogy a ráépítés jogkövetkezményei a megállapodás szerint alakulnak. Minthogy a fentebb kifejtettek értelmében a szerződés nem volt semmis és a felperesnek az eredményes megtámadásra rendelkezésre álló határidő letelt, illetve a szerződés eltartási szerződésben történt megerősítése folytán nincs lehetősége, az I. r. alperes ráépítéssel szerzett tulajdonjogának törlésére irányuló kereset nem volt alapos.

A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával abban a tekintetben is, hogy a perbeli ingatlan másik 1/2 tulajdoni illetőségét a felperes tartási szerződéssel ruházta át az I. r. alperesre, és a szerződés okiratba foglalt tartalmával szemben a peradatok nem adtak elégséges alapot arra a következtetésre, hogy azzal a felek ajándékozást lepleztek.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét – az indokolás kiegészítésével és módosításával – helybenhagyta.

(Fővárosi Bíróság 6.P.26.849/2000/16., Legfelsőbb Bíróság Pf.25.313/2002/3.)

11. A tulajdonostársak egyhangú határozata lényegében kölcsönös és egybehangzó akaratnyilvánítást, vagyis megállapodást jelent (Ptk. 205. § (1) bekezdés). Szerződési akarat kikényszerítésére, szerződéses nyilatkozat pótlására a bíróságnak nincs jogszabályi lehetősége (Ptk. 5. § (3) bekezdés).

A felperes az általa végzett tetőátalakítás, illetve ablaknyitás miatt előterjesztett fennmaradási engedély iránti kérelemhez kérte az alperesi – mint társtulajdonos - jognyilatkozatának pótlását.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Indoklása szerint a Ptk 5. § (3) bekezdése, valamint a perben beszerzett igazságügyi szakértői szakvélemény összevetése alapján a kereset megalapozatlan. Az engedélyhez kötött felperesi tetőátépítés szakszerűtlenül készült, ezért visszaélésszerű joggyakorlást nem lehet megállapítani.

Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel, melyben kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a keresetnek történő helyt adást. Hivatkozott arra, hogy a Ptk 5. § (3) bekezdésben foglalt jogszabályi feltételek mindegyikét az elsőfokú bíróság nem vizsgálta. Nem értékelte a felperes különös méltánylást érdemlő magánérdekét, és azt a tényt, hogy a fennmaradási engedély megadása kifejezetten az alperes hozzájáruló nyilatkozatától függ, ennek hiányában a felperesi érdeksérelem másként nem hárítható el. Álláspontja szerint a bíróságnak abban kellene állást foglalni, hogy a felperes által elvégzett munkák az ingatlan állagának fenntartása, megóvása érdekében szükségesek voltak-e vagy sem, illetve azok az alperes érdekét bármilyen módon sértik-e. A felperesi álláspont szerint a jognyilatkozat pótlásának jogszabályi feltételei fennállnak.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Hivatkozott arra, hogy a tényleges érdeksérelem nem a jognyilatkozat pótlásával lett volna elhárítható, hanem az építési engedély beszerzésével, illetve a szakszerű kivitelezési munkával. Utalt arra is, hogy a felperes által elvégzett munkák az ingatlan állagának fenntartása, megóvása érdekében nem voltak szükségesek.

A felperes fellebbezése alaptalan.

A másodfokú bíróság indokolásában kiemelte, hogy a Ptk 5. § (3) bekezdésének alkalmazása körében a bíróságnak jogkérdésben kell döntenie és nem műszaki kérdésben. A bíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a perbeli esetben a Ptk 5 § (3) bekezdésben meghatározott feltételek mindegyike fennáll-e, és ily módon az alperesi társtulajdonosi hozzájáruló nyilatkozata pótolható-e.

A Ptk. 5. § (3) bekezdését tartalommal a Ptk. 5. § (2) bekezdése tölti ki, amely meghatározza, hogy valamely jog gyakorlása mely esetben minősül joggal való visszaélésnek. A bíróságnak ezért ezzel összefüggésben elsősorban abban kellett állást foglalnia, hogy az alperes magatartása megvalósít-e joggal való visszaélést.

E körben a másodfokú bíróság utal arra, hogy a tetőszerkezet kert felőli részének átalakítása nyeregtetős formára, ott padlásajtó kialakítása, továbbá az ablaknyitás, amely a főfal megbontásával jár, mind olyan munkálatok, amelyek közös tulajdonú építmény állagát megváltoztatják, vagyis a rendes gazdálkodás körét meghaladó kiadással járó beruházásoknak minősülnek. A felperesi fellebbezés tehát helytelenül utal arra, hogy adott esetben állagmegóvási munkálatokról lett volna szó.

A Ptk. 144.§. a.) pontja értelmében a tulajdonostársak egyhangú nyilatkozata szükséges a rendes gazdálkodás körét meghaladó kiadásokhoz. Az alperes az egyhangú határozat meghozatalához szükséges igenlő szavazatát nem adta meg, így valójában a kereset az alperesi szavazat pótlására irányul. Az adott munkálatokat ellenző tulajdonostárs véleményének megváltoztatására, az alperesi szavazat pótlására azonban nincs jogszabályi lehetőség; mivel az, ha az alperes nem rendeltetésellenesen gyakorolja rendelkezési jogát, nem jelent joggal való visszaélést.

A másodfokú bíróság utal arra is, hogy a tulajdonostársak egyhangú határozata lényegében kölcsönös és egybehangzó akaratnyilvánítást, vagyis megállapodást jelent (Ptk. 205. § (1) bek.), így a szerződési akarat kikényszerítésére, ebből eredően a Ptk. 5. § (3) bekezdése alapján szerződéses nyilatkozat pótlására a bíróságnak ugyancsak nincs jogszabályi lehetősége.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján – az indokolás módosításával - helybenhagyta.

(Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróság 9.P.XVIII.20.183/1999/25., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 43.Pf.23.598/2002/2.)

Társasházzal kapcsolatos perek

12. A társasházi közös tulajdont beépítő tulajdonostárs nem szerzi meg a beépített rész külön tulajdonát a Ptk. 137. § (3) bekezdése alapján, akkor sem, ha azt a külön tulajdonában álló lakáshoz csatolja.

A társasházról szóló 1997. évi CLVII. törvény (Ttv.) 3. § (2) bekezdésébe foglalt feltételek megvalósulása esetén mód van a közös tulajdon egy részének elidegenítésére és az elidegenítést követően az adott ingatlanrész beépítésére.

A peres felek a Budapest II. kerület, B. utca 8. szám alatti 12 lakásos társasház tulajdonostársai és haszonélvezői. 1986. május 9-én a tulajdonostársak – az alperes kivételével- megállapodást írtak alá arról, hogy az I-III. r. felperesek a társasházra saját költségükön sátortetőt építenek saját részükre való padlástéri lakásbővítéssel, a megállapodást aláíró tulajdonostársak az építkezéshez anyagi igény támasztása nélkül hozzájárulnak, ezáltal mentesülnek a tető-helyreállítás költsége alól.

Az I-III. r. felperesek tulajdonjoguk megállapítását kérték az általuk beépített és a lakásukhoz csatolt területek vonatkozásában. A tulajdonjog-szerzésre tekintettel a közös tulajdoni hányadok módosítását, egyben az alapító okirat módosítását kérték.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy a Budapest II. kerület, B. utca 8. szám alatti társasházközösség közös tulajdonát képező lapostető tetőtér-beépítésével az I. r. felperes 70,33 m2, a közös tulajdonból további 2250/40.000, a II. r. felperes 69,81 m2, a közös tulajdonból 2495/40.000, a III. r. felperes 65,98 m2, a közös tulajdonból 2298/40.000 tulajdoni illetőség tulajdonjogát ráépítés jogcímén megszerezte. Egyben a ráépítés következtében az ingatlan albetéteihez tartozó közös tulajdoni hányadok módosulását, illetve az I. r., II. r., III. r. felperesi öröklakások vonatkozásában az alapterület-növekedést és a helyiségek számának emelkedését is rögzítette. Az elsőfokú bíróság a perbeli társasház alapító okiratát is módosította.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a perbeli ingatlan a Ptk. 139. § (l) bekezdése szerinti társasháztulajdon. Ezen ingatlanon az I. r., II. r., III. r. felperesek a Ptk. 137. § (3) bekezdése alapján ráépítéssel szereztek tulajdonjogot, és ezáltal a társasház-közösség tulajdonostársainak közös tulajdoni hányada, illetve annak mértéke módosult, így a peres felek között a Ptk. 138. § (l) bekezdése szerint elszámolásnak van helye.

Az ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel, az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte.

A másodfokú bíróság megítélése szerint a fellebbezés alapos.

A Ptk. 137. § (3) bekezdése értelmében „ha valaki a más tulajdonában levő épületet bővíti, ahhoz hozzáépít vagy átépíti, vagy ha az idegen földön már épület áll, a ráépítéssel - a felek eltérő megállapodása hiányában - közös tulajdon keletkezik”. A PK. 7. számú állásfoglalás IV. pontja értelmében a közös tulajdoni hányad módosulását eredményezheti, ha az egyik tulajdonostárs ráépít a közös tulajdonban levő földre, illetve a közös tulajdonban levő épületet bővíti, átépíti, ahhoz hozzáépít.

A másodfokú bíróság megítélése szerint a fenti rendelkezések arra az esetre vonatkoznak, amikor az ingatlan közös tulajdonban van, illetve a ráépítéssel közös tulajdon keletkezik. E szabály alkalmazása esetén tehát a ráépített rész továbbra is közös tulajdonban maradna, csak a közös tulajdoni illetőségek változnának. A másodfokú bíróság azonban rámutatott arra, hogy a felperesek keresete nem arra irányult, hogy a lakásukhoz csatolt rész közös tulajdonban maradjon, hanem kifejezetten arra, hogy a beépített területek saját lakásukhoz csatolva, saját albetétük részeként külön tulajdonukat képezzék. Ennél fogva – indokolta ítéletét a másodfokú bíróság - adott esetben a Ptk. 137. § (3) bekezdése nem alkalmazható. Tévedett ezért az elsőfokú bíróság, amikor a Ptk. 137. § (3) bekezdése alkalmazásával a felperesek tulajdonjogát megállapította ráépítés jogcímén, és a Ptk. 138.§. (l) bekezdése alapján számolt el a felek között.

A másodfokú bíróság indokolása szerint a felperesek akkor, amikor külön tulajdoni albetétükhöz kívánták csatolni az általuk beépített részeket, akkor lényegében a közös tulajdon részleges megszüntetését kívánták elérni, és e címen kértek keresetükben az adott területekre nézve tulajdonjog-megállapítást. A másodfokú bíróság rámutatott arra is, hogy a perbeli ingatlan társasház-tulajdon, vagyis a közös tulajdon speciális fajtája, melyre a közös tulajdon szabályait a külön jogszabályban meghatározott eltérésekkel kell alkalmazni (Ptk. 149.§. (4) bekezdés).

A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a korábban hatályos, a társasházról szóló 1977. évi 11. tvr. nem ismerte azt a jogi megoldást, hogy a társasház tulajdonostársainak közös tulajdonában levő ingatlanrész vonatkozásában a közös tulajdon - akár csak részlegesen is - megszüntetésre kerüljön. Ezt a lehetőséget a Ttv. vezette be a 3.§. (2) bekezdésével. Jelenleg tehát az e §-ban foglalt feltételek megvalósulása esetén mód van a közös tulajdon egy részének elidegenítésére és az elidegenítést követően az adott ingatlanrész beépítésére. A felperesi építkezés idején hatályban volt tvr. azonban ilyen lehetőséget nem adott. Erre tekintettel az I. r., II. r. és III. r. felperesek keresete - amely lényegében a közös tulajdon részleges megszüntetésére és ez alapján az ingatlanra történt ráépítésre alapított tulajdonjog megállapítására irányult – megalapozatlan, ezért az elsőfokú ítéletet e tekintetben megváltoztatta, és a keresetet elutasította.

Mivel a felek tartós jogviszonyában sem állt be olyan körülmény, amely folytán a szerződés (alapító okirat) a felperesek lényeges jogos érdekét sértené, a másodfokú bíróság a Ptk. 241. §-án alapuló, az alapító okirat módosítására irányuló keresetet is elutasította. A másodfokú bíróság utalt arra, hogy a felek közötti vitás kérdések a jelen perben érvényesített igények vonatkozásában kizárólag megegyezés útján rendezhetők.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 13.P.II.23.224/2000/13., Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 43.Pf.27.960/2002/2.)

13. A „társasházi közös tulajdon" a társasházat alkotó tulajdonostársak közös tulajdonát jelenti, amelyre nézve rendelkezni, illetve dologi jogi igényt érvényesíteni - ha törvény másként nem rendelkezik - kizárólag a tulajdonostársak, és nem a társasházközösség jogosult (1997. évi CLVII. törvény 1. § (1) bekezdés, 2. § (1) és (2) bekezdés).

A társasházról szóló 1997. évi CLVII. törvény 3. § (1) bekezdése értelmében a jogszabály által biztosított perbeli jogképesség nem polgári jogi jogalanyiságot jelent; a társasház nem jogi személy, így tulajdonjoga sem lehet.

A társasházi épület fala ingatlannak (ingatlanrésznek) minősül.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy a perbeli ingatlan külső homlokzatán bal oldalon elhelyezkedő falfelület tulajdonosa a felperesi társasház. Megállapította továbbá, hogy a peres felek között a falfelület vonatkozásában létrejött bérleti szerződés 1996. július l. napján megszűnt. Kötelezte az alperest, hogy a perbeli ingatlan külső homlokzatán bal oldalon elhelyezkedő vitrint 15 napon belül szerelje le és a falfelületet adja a felperes birtokába és 2002. június l. napjától a kiürítés napjáig fizessen meg havi 3750.- Ft használati díjat. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

Indoklása szerint az alperes és a kerületi önkormányzat között 1989. október 31. napján dologbérleti szerződés jött létre. Mivel a Ptk. bérletre vonatkozó szabályai értelmében a bérbeadó személyében történt változás a bérleti szerződést nem szünteti meg, így felmondás hiányában nem állapítható meg, hogy a bérleti szerződés az ingatlan társasházzá alakításával, illetve a társasháznak az önkormányzat kezeléséből történő kikerülésével megszűnt volna. Tényként rögzítette a bíróság, hogy az önkormányzat helyett a tulajdonostársak közössége lett a tulajdonos és egyben a bérbeadó is, a bíróság megállapította továbbá, hogy a társasház alapító okiratának II/A. pontja értelmében mely ingatlanrészek kerültek a tulajdonostársak osztatlan közös tulajdonába: a kapualj, az alap, fő-, határ- és tűzfalak, valamint mindazon területek, melyek nem tartoznak a lakásterületekhez. A bíróság álláspontja szerint ebből az következett, hogy a vitrin által elfoglalt falfelület a társasház tulajdonába került, vagyis a felperes tulajdonjogának megállapítására irányuló kereset alapos. Nem fogadta el ugyanakkor az alperes hivatkozását arra, hogy a vitrin alatti terület nem lakás céljára szolgáló helyiség lenne. A 253/1997.(XII.20.)Korm. számú rendelet 1 .mellékletének 33. pontja rögzíti, hogy mi minősül helyiségnek; e követelményeknek pedig az adott ingatlanrész nem felel meg.

Az elsőfokú bíróság a bérleti jogviszony megszűnésének megállapítására irányuló keresetet annyiban találta alaposnak, hogy a jogviszonyt az 1996. július 13-án kelt felperesi levél, mint felmondás szüntette meg. Rögzítette, hogy a felperesnek ez a felmondása megfelelő volt, hiszen sem a felek közötti szerződésben, sem a Ptk-ban konkrét alakszerűségi előírások erre nézve nincsenek. Az ítélet indoklása szerint a bérleti szerződés megszűnésére tekintettel az alperes a kérdéses falfelület további használatára nem jogosult. Az elsőfokú bíróság megállapította továbbá, hogy 1996. július 1. napját megelőzően az alperesnek bérleti díjfizetési kötelezettsége volt, míg ezt követően használati díjat köteles fizetni.

Az ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel.

A másodfokú bíróság a fellebbezést részben alaposnak találta, és az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a tulajdonjog megállapítása iránti keresetet a felperes perbeli legitimációja hiányában elutasította. A felperesi társasházközösség keresetében arra hivatkozott, hogy a perbeli vitrin által elfoglalt falfelület az ő tulajdonában van, és ennek megállapítását kérte. A másodfokú bíróság ezzel szemben azonban rámutatott arra, hogy a „társasházi közös tulajdon" a társasházat alkotó tulajdonostársak közös tulajdonát jelenti, amelyre nézve rendelkezni, illetve dologi jogi igényt érvényesíteni - ha törvény másként nem rendelkezik - kizárólag a tulajdonostársak, és nem a társasházközösség jogosult. A társasházról szóló 1997. évi CLVII. törvény (Ttv.) 3. § (1) bekezdése ugyan lehetőséget ad a társasházközösségnek arra, hogy az általa viselt közös név alatt az épület fenntartása, felújítása és a közös tulajdonnal kapcsolatos ügyek intézése során jogokat szerezhessen, kötelezettségeket vállalhasson, önállóan perelhessen, illetve perelhető legyen. Ez a jogszabály által biztosított perbeli jogképesség azonban nem polgári jogi jogalanyiságot jelent; vagyis a társasház nem jogi személy, így tulajdonjoga sem lehet. Másrészt a Ttv. 3. § (1) bekezdésben biztosított perbeli jogképesség is csak a fentiek szerinti körre - lényegében a kezeléssel kapcsolatos kérdésekre - terjed ki, vagyis korlátozott: tulajdoni igény érvényesítésére nem jogosítja a társasház-közösséget.

A vitrin leszerelése és a falfelület birtokba adása iránt előterjesztett kereset körében a másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság érdemi döntésével, az indoklást azonban az alábbiak szerinti pontosította.

A peradatokból is megállapítható, hogy a felperes által sem vitatottan az alperesi tulajdonban álló vitrinszerkezet nem képezi a felperesi felépítmény alkotórészét, így az a Ptk. 194. § (1) bekezdése értelmében – mint az alperes által létesített berendezési tárgy – elvihető. Az iratok közt elfekvő 1989. október 31-én kelt használati szerződés nem is erre az ingóságra, hanem a perbeli lakóépületnek a kapubejárattal szembeni, bal oldali falára vonatkozik. A Ttv -ből és az alapító okiratból is kitűnően a társasházi épület fala ingatlannak (ingatlanrésznek) minősül: vagyis eredetileg az V. kerületi IKV és az alperes ingatlanra vonatkozó bérleti szerződést kötött.

A másodfokú bíróság rámutatott arra is, hogy a szerződési szabadság elvéből eredően (Ptk. 200. §. (1) bekezdés) a szerződő felek egyező akarattal eltérhettek az ingatlan bérletére vonatkozó szabályoktól, és a szerződés 1.) pontjában akként rendelkeztek, hogy a használati szerződésre a Ptk. dologbérletre vonatkozó szabályai irányadóak. Adott esetre tehát (a bérleti jogviszony fennállásáig) ezen okból kell a dologbérlet szabályait alkalmazni.

A használati díjak tekintetében az elsőfokú bíróság döntését a másodfokú bíróság helytállónak tartotta azzal, hogy a felek közti szerződés megszűnése folytán most már a tulajdonostársak közös tulajdonában álló ingatlanrész használatáért köteles az alperes használati díjat fizetni. Tekintettel arra, hogy ez a körülmény új jogi helyzetet teremtett, a használati díj megállapítására nem a Ptk. 241. § alapján került sor. Az alperes fellebbezésbeli hivatkozása ezért a Ptk. 241. § szerinti feltételek fennálltának hiányára tekintettel figyelembe nem vehető.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 24.P.89.549/1996/70., Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 43.Pf.27.358/2002/2.)

14. A társasházi közgyűlés által hozott határozattal szemben a keresetet a határozat meghozatalától számított 60 napon belül kell előterjeszteni, mely határidő jogvesztő. A jogvesztő határidő azonban nemcsak a kereset benyújtására, hanem a keresetben hivatkozott érvénytelenség alapjául szolgáló megtámadási ok(ok)ra is vonatkozik, ezért a per során a határidő letelte után előterjesztett újabb megtámadási oko(ka)t, a határidő jogvesztő jellege miatt előterjeszteni már nem lehet. (1997. évi CLVII. tv. 32.§)

Az alperesi társasház közös képviselője 2001. május 11-re közgyűlést hívott össze azzal, hogy határozatképtelenség esetén a megismételt közgyűlés időpontja 2001. május 25. napja. A 2001. május 11-i közgyűlés határozatképtelen volt, így a megismételt közgyűlést a tulajdonostársak - azonos napirendi pontokkal – 2001. május 23-án, a határozatképtelen közgyűlésen módosított időpontban tartották meg. Erről a módosított időpontról a közös képviselő a faliújságon tájékoztatta a tulajdonostársakat. A közgyűlésen történteket hangfelvételen rögzítették, az ennek alapján készült jegyzőkönyvet a megválasztott jegyzőkönyv-hitelesítők aláírásukkal hitelesítették. A megismételt közgyűlés 1. számú határozatával egyhangúlag elfogadta a közös képviselő 2000. évi beszámolóját és a közös képviselőnek a felmentvényt megadta.

A felperes módosított keresetében az 1. számú határozat tekintetében kérte az érvénytelenség megállapítását, mert az írásba foglalt közgyűlési jegyzőkönyvet 60 napon belül nem kapták meg, ezért nem tudták a közgyűlésen megalapozottan elfogadni az elszámolást sem, valamint az elszámolásokban nem szerepel a közös képviselő által az egyik számláról a másik számlára – egyébként jogellenesen – átvezetett összeg.

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította A megismételt közgyűlés időpontjának módosítását illetően - utalva a Ttv. 25. § (1) és 27 .§ (2)bekezdésben foglaltakra, illetve a meghallgatott tanúk vallomására - azt állapította meg, hogy a módosult időpontról a tulajdonostársak a faliújságról, illetve a postaládákba bedobott értesítőkből szereztek tudomást, így a közgyűlés összehívása nem ütközött a Ttv. rendelkezéseibe. A közgyűlésen vezetett írásbeli jegyzőkönyv hiányával kapcsolatban idézte a Ttv. 29. § (l) bekezdését, rámutatva arra, miszerint az nem zárja ki a jegyzőkönyv hangfelvétel útján való rögzítését, mely jegyzőkönyv utóbb nem vitásan írásba foglalásra és a jegyzőkönyv-hitelesítők által aláírásra is került.

Rámutatott arra az elsőfokú bíróság, hogy azt a felperesi állítást, hogy a megismételt közgyűlés nem választott jegyzőkönyvvezetőt és jegyzőkönyv hitelesítőket, a közgyűlésről készült hangfelvétel megdöntötte. A jegyzőkönyv 60 napon túli írásba foglalásával kapcsolatban pedig az elsőfokú bíróság - utalva a Ttv. 32. § (l) bekezdésre - rámutatott, hogy a felperes által hivatkozott határidő a közgyűlési határozat bíróság előtti megtámadására nyitva álló határidő, melynek betartása szempontjából közömbös, hogy a sérelmezett határozatot tartalmazó jegyzőkönyvet a tulajdonostársak megkapják-e vagy sem. A perbeli esetben azonban a felperes a közgyűlésen jelen volt, így az ott hozott határozatokról is nyomban értesült. Az l. számú határozat érdemi támadásával kapcsolatban pedig utalt arra, hogy mivel e körben a hangfelvétel - annak minősége miatt - alkalmatlan bizonyítéknak minősül, erre nézve a meghallgatott tanúk vallomását fogadta el, akik a felperes állításával szemben egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy a megismételt közgyűlésen szóba került mind a felújítási alap pénzmozgása, mind a 406.999.-Ft forgalmi alapszámlára való átvezetése.

Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel.

A fellebbezés alaptalan.

A felperes a Ttv. 32. § (1) bekezdésére alapított és határidőben előterjesztett keresetében a 2001. május 23-i közgyűlés valamennyi határozatát támadta, kérte azok – alaki okból fennálló – érvénytelenségének megállapítását. A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a bíróság a Ttv. 32 § (1) bekezdése alapján előterjesztett kereset esetében a támadott közgyűlési határozat érvénytelenségét csak a felperes által megjelölt olyan érvénytelenségi okból vizsgálhatja, mely érvénytelenségi ok megjelölésére a Ttv. 32. § (l) bekezdésben megszabott 60 napon belül kerül sor. Abban az esetben, ha az egyébként határidőben való kereset előterjesztését követően a felperes további, „új érvénytelenségi ok"-ra hivatkozik, vizsgálni kell azt is, hogy az erre nyitva álló 60 napi jogvesztő határidő nem telt-e el.

A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a Ttv. 32. § (1) bekezdésben előirt jogvesztő határidő nemcsak a kereset benyújtására, hanem a keresetben hivatkozott érvénytelenség alapjául szolgáló megtámadási okra vagy okokra is vonatkozik, ezért a per során a határidő letelte után előterjesztett újabb megtámadási okokat, a határidő jogvesztő jellege miatt előterjeszteni már nem lehet. A felperes - határidőben előterjesztett - keresetében csak alaki kifogásokra hivatkozott, az l. számú határozatra vonatkozó érdemi kifogását csak a tárgyaláson terjesztette elő, így azzal elkésett, így a kereseti kérelem e körben érdemi vizsgálat nélkül elutasítandó (Pp. 130. § (l) bek. h) pont).

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.

(Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 18.P.XX.21.749/2001/15., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 53.Pf.26.648/2002/3.)

Kötelmi jog

15. A kötelezettet még a mintának megfelelő teljesítés sem mentesíti a hibás teljesítés jogkövetkezményei alól, amennyiben a minta sem felelt meg a vonatkozó előírásoknak, és erről a jogosultat a teljesítést megelőzően nem tájékoztatta (Ptk. 392.§ (3) bekezdés).

Az alperes 1998 szeptemberében megrendelte a felperestől az alperesi lakóház díszítő vakolási munkálatainak elvégzését. A felperes 1998. szeptember 28-án az alperes által adott méret és felületi adatok alapján árajánlatot készített az elkészítendő munkálatokról, melynek végösszege 557.480.- Ft volt, amit az alperes elfogadott. A vakolandó felületet ezt követően a felperes is felmérte, és ebből kiindulva készítette a munkálatokról az 1998. október 2-i keltű árajánlatot, melyben végső összegként 641.302.- Ft szerepelt. A felperes az alperesi lakóház homlokzati falára egy kb. 2 m2 nagyságú területre mintavakolatot készíttetett, mellyel egyezően kellett a vakolás egészét elvégeznie. A mintát a falról a munkálatok megkezdését megelőzően a felperes eltávolította.

A felperesi munkavégzés során az alperes több alkalommal kifogást emelt a munka minőségével kapcsolatban, arra hivatkozva, hogy a vakolt felület a mintától eltér, és a vakolás nem alkot egységes struktúrát. A felperes végzett is javítást az alperesi részről felmerült reklamáció miatt.

Az alperes 1998. november 4-én 300.413.- Ft-ot fizetett a felperesnek. A felperes a munkálatokat november 9-én fejezte be és e napon állított ki 372.600.- Ft-ról számlát, amit az alperes nem egyenlített ki. Az alperesi képviselő 1998. november 30-i keltű, a felpereshez intézett levelében arról tájékoztatta őt, hogy a „hibásan teljesített munkát nem vette át és nem is hajlandó átvenni,” mert a felperes „által is ismert esztétikai hiba olyan súlyos, hogy azt mindenképpen újból kell elvégezni.”. Az 1998. november 9-i számláról az alperes kijelentette, hogy nem kívánja kifizetni.

Az igazságügyi szakértő szakvéleményét 1998. december 29-re készítette el, amit az alperes 1999. január 15-i keltű levele mellékleteként küldött el a felperesnek. Levelében az alperes megismételte a szakvélemény megállapításaira hivatkozva azt, hogy a november 9-i számlát nem kívánja kifizetni és fenntartja jogát a kifizetett előleg visszaigénylésre, valamint kártérítési igényének érvényesítésére. Tájékoztatta továbbá a felperest, hogy az elvégzett munka a helyszínen 1999. február 28-ig érintetlen marad, azonban ezt követően az alperes a vakolatot levereti. Az alperes ennek megfelelően járt el.

A felperes által vakolt felület strukturáltsága egyenetlen volt, a felületen sűrű repedések keletkeztek. Az egyenetlen struktúra miatt az elkészült munka esztétikailag nem volt elfogadható, javítani nem lehetett.

A felperes leszállított keresetében 280.000.- Ft tőke és ennek 1998. november 17. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20 % kamata és a perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Kérte az alperes által kötelezésre irányuló alperesi viszontkereset elutasítását.

Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására, míg a viszontkeresete a kifizetett 300.413.- Ft tőke és járulékai megfizetésére irányult.

Az elsőfokú bíróság a kereset megalapozatlannak, a viszontkeresetet alaposnak találta..

Az alperesi védekezéshez kapcsolódóan az elsőfokú bíróságnak mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy a felperes hibásan teljesített-e.

A szakértő a perbeli vakolat típus esetén általában elvárható minőséggel vetette össze a felperesi munkát és az ezzel összefüggésben tett, említett kijelentései egyértelműen azt igazolják, hogy felperes teljes egészében hibásan teljesített. Önmagában abból következően, hogy a „különböző homlokzati felületeken eltérő mélységű és sűrűségűek voltak a minták,” hibás volt a felperesi teljesítés, és ezt az sem cáfolta volna, ha igazolja a felperes azon állítását, hogy a munkálatok megkezdését megelőzően készített mintának megfelelő volt a vakolási munka. A felperes egyébként nem szolgáltatott bizonyítékot a szóban forgó állítására, sőt az alperesi műszaki ellenőr tanúvallomásában úgy nyilatkozott, hogy a minta megfelelt annak az előírásnak, hogy a vakolás egységes struktúrát alkosson, az elvégzett munka azonban nem.

Szintén hibás volt a felperesi teljesítés a repedések megjelenésére, és azok kialakulási okára tekintettel. A felperes ugyanis a szakvélemény szerint a repedések okaként a szakértő által megjelölt második lehetőséggel összefüggésben nem jutatta el a szakértőnek a felhasznált anyagra vonatkozó tájékoztatót. Ha a felperes hibás anyagot alkalmazott, az ő terhére írandó.

A szakértő által a repedések első okaként megjelölt lehetőség is a felperes felelősége, ugyanis az alapvakolatot megfelelően ellenőriznie kellett volna, mielőtt a perbeli munkálatokat elkezdi.

Az elsőfokú bíróság megítélése szerint nem volt jelentősége annak a hibás teljesítés megítélése szempontjából, hogy az alperes 300.413.- Ft-ot fizetett a felperesnek, ugyanis ekkor még nem volt kész teljesen a munka, másrészt csak az alperes által szakvélemény készítésére felkért szakértő véleményéből derült ki igazolható bizonyossággal az alperes számára, hogy a felperes hibásan teljesített, és hogy ez nem javítható. Csak ez utóbbi megállapításból következett az, hogy a felperes részére egyáltalán nem járt volna az általa végzett munkaért ellenszolgáltatás, de addigra az alperes az említett összeget már kiegyenlítette.

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy mivel a felperes teljes egészében hibásan teljesített, az alperes szavatossági jogait kifogásként eredményesen érvényesíthette a felperessel szemben a Ptk 305. § (1) bekezdése és a 308. § (3) bekezdése alapján, tehát az alperes a felperesi munkálatokért további teljesítésre nem volt kötelezhető.

A felperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - helyes indokaira figyelemmel - helybenhagyta.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 2.P.24.111/2001/4., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 53.Pf.26.534/2002/2.)

16. A bérlő a bérleti díj megfizetésének kötelezettsége alól csak akkor mentesül, ha a bérleményt érdekkörén kívül keletkezett okból nem használhatja. Az a körülmény, hogy a bérlő a dolgot használhatná, ténylegesen azonban azt nem teszi, a díjfizetési kötelezettség alóli mentesülést nem eredményezi (Ptk. 428. § (1) bekezdés).

A II. r. felperes tulajdonát képezte a perbeli beépítetlen telekingatlan. A telek elhanyagolt állapotú volt, azt korábban hajléktalanok foglalták el. Az I. r. alperes a II. r.felperes képviseletében eljárva 1997 szeptember 26-án telekbérleti szerződést kötött az alperessel az ingatlanra vonatkozóan. A szerződés hatályát a peres felek 1997.október 1.-től 1998. december 31-i időpontban határozták meg. A telek elhanyagoltságára tekintettel a felek a bérleti díjat 1997. október 1-től 1997.december 31-i időszakra vonatkozóan 15.000.- Ft-ban, 1998. január 1-től pedig havi 25.000.- Ft-ban határozták meg. A szerződés szerint az alperes a bérleti díjat havonta, minden hó 15. napjáig lett volna köteles megfizetni. Mivel az ingatlant hajléktalanok használták, az alperes azt nem használta, viszont a felperessel kötött szerződést nem mondta fel, és a felpereseknek bérleti díjat sem fizetett. Az I. r. felperes 2001. január 28-án üzemeltetési szerződést kötött a II. r. felperessel, mely szerződés szerint az I. r. felperes a II. r. felperes nevében és javára a bérleti szerződések alapján felmerülő hátralékok nyilvántartásáról, valamint azok jogi úton történő érvényesítéséről és behajtásáról intézkedhet.

Az I. r. felperes saját nevében fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemmel fordult a kerületi bírósághoz, amelyben számlatartozás címén az alperest 315.000.- Ft, és annak 1998. június 1-től a kifizetés napjáig járó évi 20 %-os kamata megfizetésére kérte kötelezni.

Az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárásban felperesi oldalon perbelépett a II. r. felperes.

A felperesek az alperest bérleti díj tartozás címén 315.000.- Ft, és annak 1998. június 1-től a kifizetés napjáig járó évi 20 %-os kamata megfizetésére, és a perköltség viselésére kérték kötelezni.

Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az I. r. felperes keresete alaptalan, a II. r. felperes keresete alapos.

A Ptk. 423. § szerint bérleti szerződés alapján a bérbeadó köteles a dolgot időlegesen a bérlő használatába adni, a bérlő pedig bért fizetni. Az alperes és a II. r. felperes közötti írásbeli szerződés a birtokbaadásra vonatkozó kikötést nem tartalmazott. Azzal, hogy az I. r. felperes nevében eljárt megbízott az alperes megbízottjával a perbeli szerződés aláírását követően kiment a területre, az elsőfokú bíróság megítélése szerint megtörtént a birtokbaadás, az I. r. felperes a II. r. felperes képviseletében eljárva az ingatlant üres állapotban átadta. Ennek megfelelően rámutatott arra az elsőfokú bíróság, hogy a birtokbaadás időpontjától a birtoklás joga az alperest illette meg, így az alperesnek kellett volna gondoskodnia a terület rendbetétele, megóvása felől, különös figyelemmel arra is, hogy a felek a bérleti szerződésben a bérleti díj összegét az első két hónapra a telek elhanyagolt állapota miatt csökkentették.

A bíróság a tényállás megállapításakor nyomatékosan vette figyelembe azt a körülményt, hogy az alperes jogvégzett emberként sem szóbeli, sem írásbeli nyilatkozatot nem tett a szerződés felmondására vonatkozóan.

Mindezek alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes és a II. r. felperes között érvényes telekbérleti szerződés jött létre, a II.r. felperes a reá háruló birtokbaadási kötelezettségének az I. r. felperes útján eleget tett, az alperes azonban – általa sem vitatottan – a II. r. felperes részére bérleti díjat nem fizetett.

Figyelemmel arra, hogy az I. r. felperes a szerződés megkötésekor csak mint a II. r. felperes meghatalmazottja járt el, a bérleti szerződést nem saját nevében, hanem a II. r. felperes javára kötötte, a bíróság az I. r. felperes keresetét elutasította, mivel az I. r. felperes és az alperes között volt jogviszony.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 18.P.21.331/2001/10., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 43.Pf.28.349/2002/2.)

17. A Ptk. 210. § (1) bekezdésében foglalt tévedés akarati hiba, amelynek a bírói gyakorlat értelmében menthetőnek kell lennie. Ha a fél tévedését nem a másik fél okozta, hanem azt saját felróható magatartása idézte elő, a szerződés még lényeges tévedés esetén sem támadható sikerrel. Ez következik a Ptk. 4. § (4) bekezdésének azon mondatából, amely szerint saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat.

A közgazdász képzettségű magánbefektető alperes 1998. november 26. és 1999. március 19. között tizenhárom alkalommal 2003/H. sorozatszámú Magyar Államkötvényt adott el a felperes részére. A szerződéseket a felperes számítógépes program felhasználásával készítette, a szerződés az alapcímleten és össznévértéken felül értékpapírok vételárát tartalmazta. Az alperes összesen 928.060.000.- Ft névértékű kötvényt adott el, ezekért a felperes összesen 1.104.450.640.- Ft-ot fizetett. A kötvények az államkincstár nyilvános ajánlattételében meghatározott kamat számítása, és a felperes által jegyzett nettó árfolyam szerint ténylegesen 977.452.148.- Ft értéket képviseltek, ezért a felperes 1999. júniusában hibás kamatszámításra hivatkozással felhívta az alperest 126.998.472.- Ft visszafizetésére. Miután az alperes elutasító választ adott, ezért 1999. július 13-án az alpereshez intézett levélben az adásvételi szerződéseket a kamatra vonatkozó részében megtámadta két jogcímen; a Ptk. 210. § (1) bekezdése alapján tévedés, valamint a Ptk. 201. § (2) bekezdésére hivatkozással feltűnően nagy értékkülönbség címén.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a kereseti kérelemmel egyezően kötelezte az alperest 126.998.492.- Ft és késedelmi kamata megfizetésére. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a perbeli adásvételi szerződések a vételárat egyösszegben tüntették fel. Az elsőfokú bíróság a felperes kereseti kérelmének a Ptk. 201. § (2) bekezdése alapján, vagyis feltűnő értékkülönbség címén adott helyt. Megállapította, hogy a kötvény piaci értéke a kötvény nettó árfolyama és a felhalmozott kamat összegéből adódik. A Legfelsőbb Bíróság PK 267. számú állásfoglalásában közzétett elvek alapján vizsgálta a szerződéskötés körülményeit, a forgalmi- és értékviszonyokat, az ügylet jellegéből fakadó sajátosságokat. Az iratokhoz csatolt árfolyamlisták adatai alapján megállapította, hogy a felperes ára a legjobb piaci árhoz képest is feltűnően nagy értékkülönbséget tartalmaz.

A másodfokú bíróság az alperes részéről benyújtott fellebbezés, és a felperes által előterjesztett csatlakozó fellebbezés folytán meghozott jogerős ítéletében az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

A másodfokú bíróság a Ptk. 210. § (1) bekezdése alapján is megalapozottnak tartotta a keresetet. Többek között tényként megállapította, hogy a felperes a vételár összetevőit tartalmazó árfolyamlistát az Értékpapír Üzletági Szabályzata szerint közzétette, ezt a listát az alperes bizonyítottan ismerte, eladási szándéka ezután alakult ki. A közzétett árfolyamlisták felperes tévedése folytán nem az adott időpontban aktuális felhalmozott kamatot, hanem az előző időszakra vonatkozó éves kamatot tartalmazták, így a vételár kiszámítása tévesen történt. A felperes szerződési akaratát nem tükrözte szerződési nyilatkozata, mert a felajánlott vételár nem a kötvénykibocsátó által meghatározott időarányos kamat szerint került kialakításra; tévedése több millió forintos eltérést okozott. A piaci vételi árak sávjának szélességéhez viszonyítva annak háromszorosa, négyszerese lett az a vételár, amelyen a felperes vásárolt, tévedése tehát az árban lényeges volt. Az igényérvényesítésnek a másodfokú bíróság megítélése szerint nem akadálya, hogy a felperes gondosabb eljárás mellett a tévedést nem követi el és a kamatszámításban meglévő hibát felismerhette volna. A jogerős ítélet indokolása szerint az alperes az értékpapírpiac elméleti és gyakorlati kérdéseivel, a vételár kialakításának módjával - szakmai cikkeiből kitűnően - tisztában volt. A közzétett árfolyamlistából, mint képzett befektető nyilvánvalóan felismerhette, hogy a közlés téves.

A jogerős ítélet ellen jogszabálysértésre hivatkozással az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel.

A felülvizsgálati kérelem alapos.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megítélése szerint a másodfokú bíróság helyesen minősítette a keresetet látszólagos keresethalmaznak, azt azonban figyelmen kívül hagyta, hogy felperes a keresetét eshetőlegesen terjesztette elő, a szerződés megtámadását elsődlegesen tévedésre, másodlagosan feltűnő értékkülönbségre alapította. Eshetőlegesen előterjesztett kereset esetén pedig, ha az elsődleges keresetnek a bíróság helyt ad, a másodlagosan előterjesztett keresettel érdemben már nem kell foglalkoznia. Az alperes felülvizsgálati kérelmében helyesen utalt erre az eljárásjogi kérdésre, ennek azonban a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság álláspontja szerint azért nincs jelentősége, mert a felülvizsgálati bíróság nem találta alaposnak az elsődleges jogcímen előterjesztett kereseti kérelmet, ezért foglalkoznia kellett a másodlagos jogcímen előterjesztett igénnyel is.

A Ptk. 210. § (1) bekezdésében foglalt tévedés akarati hiba, amelynek a bírói gyakorlat értelmében menthetőnek kell lennie. Ha a fél tévedését nem a másik fél okozta, hanem azt saját felróható magatartása idézte elő, a szerződés még lényeges tévedés esetén sem támadható sikerrel. Ez következik a Ptk. 4. § (4) bekezdésének azon mondatából, amely szerint saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat. Ezért téves a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy a felperest a tévedésre alapított megtámadási igénytől nem fosztja meg az a körülmény, hogy gondosabb eljárás mellett tévedését elkerülhette volna.
A felülvizsgálati bíróság rámutatott, hogy a felperes, mint befektetési szolgáltató részéről a felhalmozott kamat hibás megjelölése saját felróható magatartásának a következménye, ez a hiba többszörös tévedés, mulasztás eredménye.

A felülvizsgálati bíróság a döntés meghozatalánál figyelemmel volt arra is, hogy a tévedő önhibája csak a nem jogellenesen, nem felróhatóan eljáró másik féllel szemben zárja ki a tévedésre való hivatkozást. A Ptk. 4. § (4) bekezdésének utolsó mondata azt tartalmazza, hogy: „Aki maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a másik fél felróható magatartására hivatkozhat". Vizsgálni kellett tehát az alperes felróhatóságát is; nevezetesen azt, hogy jogellenes, felróható magatartásnak minősül-e részéről, hogy felismerve a felperes téves kamatközlését, mégis megkötötte a perbeli szerződéseket.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság szerint az nyilvánvaló, hogy a közölt kamat téves voltát az alperes felismerhette, azt azonban az alperesnek már nem kellett szükségképpen felismernie, hogy ez a szokatlanul magas kamatmérték a felperes tévedésének, a felperes által elkövetett hibának a következménye. Nem volt elvárható az alperestől, hogy azt kutassa, mi vezette a felperest a saját maga számára látszólag előnytelen vételárat tartalmazó ajánlattételi felhívásra. Piaci viszonyok között az alperes részéről nem tekinthető jogellenes és felróható magatartásnak az, hogy a felperessel, mint az ország legnagyobb bankjával megkötötte a számára előnyös szerződést.

Miután a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság az elsődleges jogcímen megállapította a jogerős ítélet jogszabálysértő voltát, vizsgálnia kellett a másodlagosan előterjesztett jogcím megalapozottságát, vagyis a Ptk. 201. § (2) bekezdésében foglaltak megsértését. A felülvizsgálati bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság viszonyítási alapja helytelen, és ez vezetett az értékkülönbség feltűnő voltának téves megállapításához. A feltűnő értékaránytalanság megállapíthatósága szempontjából - a PK 267. számú állásfoglalásban kifejtett egyéb figyelembe veendő szempontok mellett - a piaci vételi árfolyamon alapuló ár és a ténylegesen közzétett árfolyamon alapuló szerződéses vételár között mutatkozó különbség mértékének van jelentősége, ezt az értékkülönbözetet nem kell és nem is lehet a piaci ársáv szélességéhez viszonyítani. A felperes az egyes szerződések alapján átlagban 11,5 %-kal fizetett ki több vételárat, mint amennyi értéket a kötvények megtestesítettek, a kialakult bírói gyakorlat szerint pedig ilyen mértékű aránytalanság általában nem tekinthető feltűnőnek. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a feltűnő értékkülönbségre alapított másodlagos kereseti kérelmet sem találta mega1apozottnak.

Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján a másodfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította.

(Fővárosi Bíróság 6.P.26.188/1999/14., Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság Gf.I.31.426/2000/9., Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság Pfv.X.22.355/2001/11.)

18. A Ptk. 579. § (2) bekezdése szerint ingatlan ajándékozásának érvényességéhez az erre vonatkozó szerződés írásba foglalása szükséges; az írásba foglalt szerződés érvényességi kellékeit pedig a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú polgári elvi döntése határozza meg. Ennek értelmében a szerződés - egyéb tartalmi követelmények mellett - akkor tekinthető írásba foglaltnak, ha szerződési nyilatkozatát mindegyik szerződő fél aláírta.

A földhivatali eljárás során történt szabálytalanság orvoslására a bejegyző határozat felülvizsgálata iránt indított per szolgál.

A perbeli ingatlan a felperes édesanyja, dr. G. T-né V. Klára tulajdonában állt, aki 1982. november 21. napján elhunyt. Az 1982. október 20-i keltezésű ajándékozási szerződés szerint a felperes édesanyja az ingatlant dr. L. K-né Zs. Annának ajándékozta. Az okirat eredeti példánya nem volt fellelhető. A felperes 1970 nyarától 1992 októberéig külföldön élt, 1983 januárjában részt vett az édesanyja hagyatéki leltárának elkészítésében, a perbeli ingatlant hagyatékként nem jelentette be, így az a hagyatékátadó végzésben sem szerepelt. A felperes 1984-ben pert indított az ajándékozási szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt, 1984. május l-jén pedig megbízása alapján ügyvédje ismeretlen tettes ellen feljelentést tett okirathamisítás miatt. A polgári per az 1984. szeptember 10-i közös kérelem folytán szünetelt, majd egy évi szünetelés után megszűnt. Az 1986. március 10-i keltezésű és a felperes aláírását tartalmazó okirat szerint a felperes köteles rész címén 2.133.300.- Ft-ot vett át, és lemondott minden további vagyoni igényéről. Az ügyvéd az okirat 1986. március 21-i záradékában igazolta a felperes aláírásának hitelességét, a pénzösszeg átvételét és továbbítását a felperes magyarországi képviselője részére. A megajándékozott 1983. október 24-én halálozott el, örökösei a II. r. alperes, valamint L. P. Az ajándékozási szerződést a megajándékozott halála után a II. r. alperes és férje találták meg és 1984 januárjában nyújtották be az illeték kiszabása és a földhivatali bejegyzés végett. A II. r. alperes és L. P. az 1986. július 29-én aláírt szerződéssel az I. r. alperesnek ajándékozták az ingatlant, az I. r. alperes pedig 1989. július 31-én megkötött adásvételi szerződéssel eladta annak 1/2 részét a perben nem álló S. I-nek, akivel közösen 1989 nyarától ikerházat épített az ingatlanra. L. P. 1994. szeptember 6-án hunyt el, jogutódai a III. r. és IV. r. alperesek.

A felperes többször módosított keresetében annak megállapítását kérte, hogy az 1982. október 20-i keltezésű ajándékozási szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmis és az ingatlannak öröklés folytán az egyedüli tulajdonosa. Az I. r. alperes kötelezését jogalap nélküli gazdagodás címén kérte az ingatlan után beszedett bérleti díjak megfizetésére, az alperesektől pedig az említett ajándékozási szerződés eredeti példányának, az 1993. szeptember 13-i tárgyaláson felmutatott közokiratnak az 1986. március 10-i okirat eredeti példányának, valamint a hagyatéki ügy iratainak kiadását igényelte; annak megállapítását is kérte, hogy az I. r. alperes tulajdonjogának bejegyzése a hagyatéki eljárás, ,valamint az ingatlan-nyilvántartás szabályainak megsértésével, illetve kijátszásával történt, ezért az I. r. alperes a Ptk. 4. § (4) bekezdése miatt sem érvényesítheti igényeit.

Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet. Indokolása szerint a felperes nem bizonyította, hogy az ajándékozási szerződésen az aláírás nem az örökhagyótól származik, valamint az örökhagyó aláírásra képtelen állapotát. Kiemelte az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában, hogy orvosszakértői vélemény beszerzése vált szükségessé, azonban a felperes ennek költségét figyelmeztetés ellenére sem helyezte letétbe. Rámutatott arra is, hogy a felperes azt sem bizonyította, hogy a szerződés utóbb, a szerződő felek halála után készült. Az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzés vonatkozó keresettel kapcsolatban rámutatott az ajándékozási szerződés érvénytelensége iránti per tartalmában törlési per, ennek keretében viszont nem támadható eredményesen a változás bejegyzésének alapjául szolgáló államigazgatási határozat jogszerűsége.

Az ítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést.

A fellebbezés nem alapos.

A Ptk. 579. § (2) bekezdése szerint ingatlan ajándékozásának érvényességéhez az erre vonatkozó szerződés írásba foglalása szükséges; az írásba foglalt szerződés érvényességi kellékeit pedig a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú polgári elvi döntése határozza meg, amelynek értelmében a szerződés - egyéb tartalmi követelmények mellett - akkor tekinthető írásba foglaltnak, ha szerződési nyilatkozatát mindegyik szerződő fél aláírta. A felperes a jogügylet érvénytelenségének megállapítására irányuló keresetét az ajándékozási szerződés írásba foglalásának hiányára alapította, így a Pp. l64. § (1) bekezdésének megfelelően a perben őt terhelte annak bizonyítása, hogy az okiratot az ajándékozó nem írta alá.
A másodfokú bíróság megítélése szerint helytállóan mutatott rá az elsőfokú bíróság arra, hogy a felperes e bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget. A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy az elsődleges kereseti kérelemmel kapcsolatban az elsőfokú bíróság nem tévedett a bizonyítási teher kérdésében és abban sem, hogy a felperes nem bizonyította kétséget kizáróan az ajándékozási szerződéssel kapcsolatos állításait.

A másodfokú bíróság megítélése szerint nem tévedett az elsőfokú bíróság a további kereseti kérelmek elbírálásánál sem. Ahogyan azt a Legfelsőbb Bíróság több határozatában (például a BH 1994/634. és 1996/439. számon közzétett eseti döntésekben) kifejtette: ha történt is szabálytalanság a földhivatal eljárása során, ennek orvoslása a bejegyző határozat felülvizsgálatára indított perben történhetett volna meg. Emiatt csupán megjegyezte a Legfelsőbb Bíróság, hogy az ajándékozási szerződés valóban csupán özv. L. K-né elhunytát követően került benyújtásra a földhivatalhoz, a megajándékozott halála azonban nem eredményezte az ügylet hatálytalanságát, az okirat aláírásával ugyanis a nevezett kötelmi igényt szerzett, amely igénye átszállt a jogutódaira.

Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján – az indokolás kiegészítésével – helybenhagyta.

(Fővárosi Bíróság 6.P.21.285/2000/29., Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság Pf.I/A.26.353/2001/4.)

19. Az ügyvédnek adott meghatalmazást írásba kell foglalni, azt a megbízónak és az ügyvédnek saját kezűleg alá kell írni (1998. évi XI. törvény 26. § (1) és (2) bekezdés, Ptk. 223. § (1) bekezdés).

A felperes és az I. r. alperes előszerződést kötött egymással, amelyben a felek vállalták, hogy az előszerződésben meghatározott feltételekkel 1999. július 21. napjáig adásvételi szerződést kötnek. Az ingatlanok vételárát 2.770.000.- DM-ben állapították meg azzal, hogy a vevő a vételárat részletekben fizetheti meg. Az előszerződésen ügyvédi ellenjegyzés nem szerepel. A felperes és az I. r. alperes jogi képviselőikkel tárgyalva arra az álláspontra jutottak, hogy az adásvételi szerződés egyik fél számára sem előnyös, így a perbeli ingatlanokra nem kötöttek szerződést. Ezt követően az I. r. alperes a két perbeli ingatlant apportált a II. r. alperesi társaságba.

A felperes módosított keresetében az előszerződés alapján a szerződés létrehozását kérte az előszerződésben megjelölt feltételek mellett az I. r. alperessel. Kiterjesztett kerestében a II. r. alperest ennek tűrésére, a III. r. alperest – mint a szerződést készítő ügyvédi irodát - pedig vagylagosan 56.000.000.- Ft kár megtérítésére kérte kötelezni.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította.

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az előszerződést az I. r. alperes részéről nem a képviselő írta alá, ugyanakkor abból a tényből, hogy a felperes és az I. r. alperes képviselője tárgyaltak egymással az ingatlanok átruházása, valamint a felperes tulajdonszerzése érdekében arra következtetett, hogy az I. r. alperes utólag jóváhagyta a képviseleti jogosultsággal nem rendelkező személy szerződési nyilatkozatát. Az elsőfokú bíróság következtetése szerint a felek más szerződést kívántak kötni a perbeli ingatlanok vonatkozásában. Mivel az I. r. alperes két ingatlant a II. r. alperesi társaságba apportált, aki ezeken tulajdont szerzett, a felperes az előszerződés alapján a szerződés létrehozását már nem kérheti. Az I. r. és II. r. alperesek közti szerződés érvényességét nem érinti, hogy az I. r. alperes megszegte-e a felperessel szemben az előszerződésben vállalt kötelezettségét. A szerződés hatálytalanságára vonatkozó keresetet a Ptk. 203. § (1) bekezdésében írt egyidejű feltételek hiánya miatt utasította el az elsőfokú bíróság megállapítva, hogy a felperes 2000. február 8-án érvényesítette az igényét az előszerződéssel kapcsolatban, amikor már az I. r. és II. r. alperesek közti, apportra vonatkozó megállapodás létrejött. A felperesnek a III. r. alperessel szemben kártérítésre alapított keresetét a kártérítés egyidejű feltételeinek a károsult részről való bizonyítatlanságára hivatkozással utasította el. Megállapította, hogy a felperes az 56.000.000.- Ft kárát, a III. r. alperes magatartása és károsodása közti okozati összefüggés fennállását, valamint a III. r. alperes jogellenes magatartását sem bizonyította.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.

A fellebbezés nem alapos.

A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az előszerződés érvényességére hivatkozáson kívül téves a felperes fellebbezési álláspontja abban is, hogy a Kft.-re vonatkozó adásvételi szerződés az előszerződés alapján létrehozható szerződésnek felel meg. Amennyiben a felperes és az I. r. alperes érvényes előszerződést kötöttek volna, a Ptk. 208. § (1) bekezdésében foglalt szerződéskötési kötelezettségük az előszerződésben meghatározott adásvételi szerződés megkötése lett volna, és elmaradása esetén a bíróság is erre nézve hozná létre az adásvételi szerződést. A felek későbbi tárgyalásai már nem ingatlan adásvételére vonatkoztak, melyre nézve viszont nem kötöttek előszerződést, így e körben a szerződés bírósági létrehozására sincs jogi lehetőség.

A másodfokú bíróság megítélése szerint nem vitatható, hogy az előszerződés érvénytelensége miatt a felperest kár érte, így a Ptk. 350. § (1) bekezdése alapján a Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint felmerülhet a III. r. alperes kártérítési felelőssége. Ennek egyidejű feltételei akkor állnak fenn, ha a III. r. alperes az I. r. alperes meghatalmazottja volt, és az érvénytelenség jogsértő magatartásának következménye. Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. tv. 26. § (1) és (2) bekezdése értelmében az ügyvédnek adott meghatalmazást írásba kell foglalni, azt a megbízónak és az ügyvédnek saját kezűleg alá kell írni. Az ilyen meghatalmazás minősül teljes bizonyító erejű magánokiratnak. A felperesnek a jogviszony fennállása igazolásaként a meghatalmazásra kellett volna hivatkoznia. Az adott ügyletre nézve fennálló megbízási jogviszony sikeres bizonyítása hiányában a III. r. alperes kártérítési felelősségét nem lehetett vizsgálni.

A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253.§-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.

(Fővárosi Bíróság 6.P.21.071/2000/22., Legfelsőbb Bíróság Pf.IX.24.734/2002/6.)

20. Az uralkodó tagnak a többségi irányítást biztosító befolyás megszerzésének időpontjában fennálló forgalmi értéken kell a részvényeket megvásárolnia (Gt. 295. § (1) bekezdés).

A felperesek módosított keresetükben az I. r. és II. rendű felperesek tulajdonát képező P. Rt. elsőbbségi részvényeinek darabonkénti 10.625.- Ft-os áron történő vételére, és a vételár 1998. július 23-tól a kifizetésig járó törvényes kamatának, továbbá 20.000.- Ft-os perköltségüknek a megfizetésére kérték kötelezni az alperest a Gt. 288. § (2) bekezdése, 290. § és 295. § (1) bekezdése alapján.

Az első fokú bíróság ítéletével kötelezte az I. r. alperest, hogy az I. r. felperes 40 db P. Rt. részvényét vásárolja meg 144.000.- Ft vételáron, és 144.000.- Ft után 1999. február 20. napjától a kifizetésig évi 20 % kamatot fizessen meg az I. r. felperesnek a részvények I. r. felperes általi átadásával egyidejűleg. Kötelezte továbbá az alperest, hogy vásárolja meg a II. r. felperes 10 db P. Rt. részvényét 36.000.- Ft-os vételáron és fizessen meg 36.000.- Ft után 1999. február 20. napjától a kifizetés napjáig évi 20% kamatot a részvények II. r. felperes által történő átadásával egyidejűleg. A bíróság ezt meghaladóan a kereseteket elutasította.

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (Gt.) 291. §, 292. § (1) bekezdése és 295. § (1) bekezdése alapján az alperesnek vételi kötelezettsége volt. A Gt. 295. § (1) bekezdése meghatározza, hogy a részvényesek a részvényeik megvásárlására irányuló jogokat mely időponttól kezdődően érvényesíthetik, ugyanis a Gt. e szakasza egyértelműen rögzíti, hogy a részvényesek a közvetlen irányítást biztosító befolyásnak a cégjegyzékbe történt bejegyzését követő közzétételtől számított 60 napon belül kérhetik, hogy részvényeiket az uralkodó tag forgalmi értéken vegye meg. A felpereseknek ez a joga 1998. július 23-án még nem nyílt meg, ezért az a keresetük az elsőfokú bíróság megítélése szerint nem teljesíthető. Az alperesnek a felperesek részvényeit a felperesek 1999. február 2-án kelt vételi felszólításában megjelölt 15 napon belül kellett volna megvásárolnia. Figyelemmel a postai kézbesítés időtartamára, valamint a jog érvényesíthetőségének megnyílására, az alperesnek az adásvételi szerződést 1999. február 19-én kellett volna megkötnie. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a Ptk. 206. § (1) bekezdésének alkalmazásával létrehozta a felek között a Ptk. 365. § (1) bekezdése szerinti adásvételi szerződést. A vételárat az 1999. február 19-i időponthoz legközelebb eső napon, azaz az 1999. január 25-én érvényes 3.600.- Ft-os forgalmi értéken határozta meg. A kamatról a Ptk. 301. § (1) bekezdése és a 298. § a) pontja alapján rendelkezett.

Az ítélet ellen a felperesek fellebbeztek és kérték, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva az alperest 10.625.- Ft-os áron kötelezze részvényeik megvásárlására és az 1998. július 23-tól esedékes kamatok, valamint az elsőfokú eljárásban részletezett perköltségeik megfizetésére.

A fellebbezés részben alapos.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a másodfokú bíróság a felperesek által csatolt 2001. november 9-én meghozott Gf.I.32.620/2000/10. számú határozata, valamint a 35. számú felperesi beadványhoz mellékelt okiratok alapján részben pontosította.

A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a Gt. 295. § (1) bekezdése rögzíti, hogy az uralkodó tagnak a részvényeket forgalmi értéken kell megvennie, nem határozza meg azonban, hogy mikori ez a forgalmi érték. Erről a Gt. 9. § (2) bekezdése folytán alkalmazandó Ptk. sem tartalmaz rendelkezést. Tekintettel azonban arra, hogy a vételi kötelezettség a többségi irányítást biztosító befolyás megszerzésének tényéhez kapcsolódik, és - a Gt. 295. §-hoz fűzött indokolás szerint - e vételi kötelezettségnek alapvetően az a célja, hogy az uralkodó tagnak a számára előnyös, de az ellenőrzött társaságra hátrányos üzletpolitikájával szemben a kisebbségben lévő részvényesek érdekvédelmét biztosítsa, a másodfokú bíróságnak a Legfelsőbb Bíróság perben csatolt eseti döntéseiben kifejtettekkel egyezően az volt az álláspontja, hogy az uralkodó tagnak a többségi irányítást biztosító befolyás megszerzésének időpontjában fennálló forgalmi értéken kell a részvényeket megvásárolnia.

A másodfokú bíróság a vételár felemelt összege után fizetendő késedelmi kamat mértékét a Ptk. 301. § (1) bekezdése, valamint a 2002. január 1-jén hatályba lépett 2001. évi LXXXVII. tv. 1-2. § alapján 2001. december 31-ig 20 %-os mértékben, míg 2002. január 1-től a kifizetésig járóan a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott mértékben állapította meg.

Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - a fellebbezett körben - a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 1.P.91.302/1999/36., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 57.Pf.27.457/2002/3.)

21. A jóerkölcsbe ütköző szerződés esetében olyan szerződésről van szó, amit jogszabály nem tilt, de amelynek tárgya, vagy az általa elérni kívánt cél, a benne foglalt kötelezettségvállalás vagy érte ellenszolgáltatás felajánlása az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, amely tehát az általános megítélés szerint is egyértelműen tisztességtelennek és elfogadhatatlannak tekinthető (Ptk. 200. § (2) bekezdés).

Az I. r. alperes az 1998. november 4-én kelt, közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződés alapján 3.300.000 Ft, majd az 1999. május 10-én kelt, közjegyzői okiratba foglalt újabb kölcsönszerződés alapján további 350.000 Ft kamatmentes kölcsönt nyújtott a II. r. alperes részére. Az 1. r. alperes követelésének biztosítására az 1. r. alperes mint zálogjogosult, és a III. r. alperes által képviselt felperes mint zálogkötelezett között létrejött ingójelzálog szerződés alapján a szerződő felek fedezetként zálogjogot alapítottak a felperes tulajdonát, képező személygépkocsi mosóberendezés zálogtárgyra. A II. r. alperes a fenti összegekből csupán 800.000 Ft-ot fizetett vissza az I. r. alperesnek. A zálogtárgy fellelhetetlensége folytán az I. r. alperes mint hitelező és zálogjogosult nem érvényesíthette a zálogtárgyból való kielégítési jogát. 1999. szeptember 30-án az I. r. alperes további, pontosan meg nem állapítható összegű kölcsönt bocsátott a II. r. alperes rendelkezésére.

Ugyanezen a napon a II. r. alperes közjegyzői okiratban foglalt tartozáselismerő nyilatkozatot tett, amelyben elismerte, hogy az 1998. november 4-én és 1999. május 10-én megkötött kölcsönszerződések alapján tartozása áll fenn az I. r. alperesseI szemben. Kötelezettséget vállalt arra, hogy a kölcsön késedelmi kamatokkal növelt összegét, összesen 4.850.000,- Ft-ot 60 napon belül megfizeti az I. r. alperes részére.

A II. r. alperest terhelő kötelezettségért egyúttal közjegyzői okiratba foglalt kezességi szerződéssel a II. r. alperes leánya, a III. r. alperes, és a felperes készfizető kezességet vállaltak. A felperes nevében a kezességvállaló nyilatkozatot a felperes cégjegyzésre jogosult ügyvezetőjeként a III. r. alperes tette meg. A kezességi szerződés 2./ pontja szerint a készfizető kezesek, azaz a felperes és a III. r. alperes feltétel nélkül és visszavonhatatlanul készfizető kezességet vállaltak a II. r. alperes 1998. november 4-én és 1999. május 10-én megkötött kölcsönszerződésekből származó mindenkori és valamennyi fizetési kötelezettsége megfizetéséért. A szerződés 3./ pontja szerint a felperes és a III. r. alperes kötelezték magukat, hogy az 1. r. alperes, azaz a hitelező első írásbeli felszólítására a jogviszony vizsgálata nélkül kifizetik a tartozás fennálló összegét. A szerződés 5./ pontja szerint a felperes képviseletében a III. r. alperes felhatalmazta az I. r. alperest, hogy amennyiben a felperes esedékességkor az I. r. alperessel szemben fennálló, kezességi szerződésből származó bármely fizetési kötelezettségét nem tejesíti, úgy az I. r. alperes jogosult a felperessel szemben - a felperes külön hozzájárulása nélkül - azonnali beszedési megbízást érvényesíteni.

A 4.850.000 Ft-ot sem a II. r. alperes, mint adós, sem a felperes és a III. r. alperes, mint kezesek nem fizették meg a hitelező I. r. alperesnek.

1999. január 22-én felszámolási eljárás megindítására irányuló kérelmet nyújtottak be a felperessel szemben a Fővárosi Bírósághoz.

A Fővárosi Bíróság 2001. január 8-án jogerőre emelkedett végzésével megállapította a felperes fizetésképtelenségét és elrendelte felszámolását.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az 1999. szeptember 30-án kelt készfizető kezességvállalási szerződés 2., 3., és 5. pontja a felperest érintő részében jóerkölcsbe ütközés folytán semmis.

Álláspontja szerint a kezességi szerződés több okból is nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik:
Egyfelől arra hivatkozott, hogy a felperesi kezességvállalás a II. és III. r. alperesek rokoni kapcsolatára tekintettel történt. Véleménye szerint azzal, hogy a III. r. alperes a saját nevében vállalt kezességen túl az általa képviselt felperesi társaság nevében is azonos tartalmú kötelezettséget vállalt, a III. r. alperes a saját és hozzátartozója, a II. r. alperes érdekeit helyezte előtérbe, és ezzel egyidejűleg visszaélt a jogilag önálló felperesi társaság gazdasági érdekeivel, amely ellentétes a társadalom alapvető elvárásaival. Másfelől arra hivatkozott, hogy az ingyenes kezességi szerződés megkötésekor a III. r. alperesnek tudnia kellett a felperessel szembeni felszámolási eljárás lefolytatása iránti kérelem benyújtásáról, és a III. r. alperes az ellenérték nélküli kötelezettségvállalással tovább nehezítette a felperesi cég működését. Utalt arra, hogy az I. r. alperes a kezességgel biztosított követelését a csőd -, felszámolási eljárásról és a végelszámolástól szóló 1991. évi IL. törvény értelmében, mint preferált hitelezői igényt érvényesíthetné a kezességi szerződés érvényessége esetén a felszámolási eljárásban a felperessel mint kézfizető kezessel szemben. Ezzel álláspontja szerint az I. r. alperes jogtalan előnyhöz jutna, mert olyan hitelezők kielégítési alapját vonná el, akik visszterhes szerződés alapján ténylegesen szolgáltatást nyújtottak az adós felperesnek. Így a kezességi szerződés a hitelezők társadalmilag is elismert érdekeit és ezen keresztül a közérdeket sérti.

Az I. r. alperes érdemi ellenkérelmében a kereste elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felperesi társaság nevében a cégjegyzésre jogosult III. r. alperes általi kötelezettségvállalással érvényes készfizető kezességi szerződés jött létre. Kifejtette, hogy figyelemmel arra, hogy a kezességi szerződés ingyenes szerződés, a gazdasági életben is elfogadott ellenérték nélküli kötelezettségvállalást ezen az alapon nem lehet jogszabályba, vagy jóerkölcsbe ütközőnek tekintetni. Hivatkozott arra is, hogy a kezességvállalás több mint egy évvel a felszámolás elrendelésének kezdő időpontja előtt történt, amikor a felperes szándéka még nem is irányulhatott a hitelezői igények fedezetének elvonására, így a kezességvállalás a hitelezők társadalmilag elismert érdekeit álláspontja szerint nem sérti.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Ítéletét elsődlegesen arra alapította, hogy a Ptk-nak a szerződési szabadság elvén nyugvó rendelkezései nem tartalmaznak korlátozást a kezesi szerződés alanyaira vonatkozóan, ezért nincs annak jogszabályi akadálya, hogy a magánszemély adós kötelezettségéért a hozzátartozója által képviselt társaság vállaljon kezességet. Hivatkozott arra is, hogy pusztán az ellenérték nélküli kötelezettségvállalás ténye sem alapozhatja meg a kezességi szerződés nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközését.

Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel, az ítélet megváltoztatásával kérte a szerződés semmisségének megállapítását. Kiemelte, hogy a csődhelyzetben levő felperes képviseletében eljárt III. r. alperes a saját kezességvállalását is megkönnyítve vállalt készfizető kezességet az édesanyja tartozásáért, ezzel tovább nehezítette a felperes helyzetét. Az ellenérték nélküli kezességvállalás az I. r. alperest a felszámolási eljárásban olyan helyzetbe hozta, melynek alapján követelése minden más hitelezőt megelőzve kielégítésre kerülhet. Álláspontja szerint a kezességvállalás sérti a jóerkölcsöt.

Az alperesek fellebbezési ellenkérelmükben az ítélet helybenhagyását kérték.

A fellebbezés alapos.

A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a jóerkölcsbe ütköző szerződés esetében mindig olyan szerződésről van szó, amit jogszabály nem tilt, de amelynek tárgya, vagy az általa elérni kívánt cél, a benne foglalt kötelezettségvállalás vagy érte ellenszolgáltatás felajánlása az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, amely tehát az általános társadalmi megítélés szerint is egyértelműen tisztességtelennek és elfogadhatatlannak tekinthető.

A perbeli esetben a felperes ellen a felszámolási eljárás 1999. január 22-én indult meg. A III. r. alperes, mint a felperesi társaság ügyvezetője pontos információval kellett, hogy rendelkezzen a társaság gazdasági helyzetéről, amely - a perbeli kötelezettségvállaláskor - nyilvánvalóan nem lehetett rentábilis. Ebben a helyzetben a III. r. alperes, mint ügyvezető, a közeli hozzátartozója adósságáért vállalt kezességet a cég nevében. Ilyen körülmények között a saját és a közeli hozzátartozó érdekében a képviselt, és nehéz gazdasági helyzetben lévő cég terhére vállalt kezesi kötelezettség az általános erkölcsi normák szerint is egyértelműen tisztességtelennek és elfogadhatatlannak minősült.

Mivel a másodfokú bíróság megítélése szerint a kezességvállalásra irányuló, 1999. szeptember 30. napján kötött szerződés a felperes vonatkozásában a Ptk. 200.§ (2) bekezdésének utolsó fordulata szerint a jóerkölcsbe ütközik, ezért semmis, az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253.§ (2) bekezdése alapján megváltoztatta.

(Budai Központi Kerületi Bíróság 3.P.XII.22.834/2001/16., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 45.Pf.20.130/2003/4.)

22. Ha a felek a szerződés hatályának megszűntét bizonytalan jövőbeni eseménytől tették függővé (bontó feltétel), a feltétel bekövetkeztével a szerződés hatálya megszűnik (Ptk. 228. § (2) bekezdés).

Az alperes bank és a felperesi sportklub sportolója, valamint annak edzője között 1996 augusztusában 29-én szponzori megállapodásjött létre 1996. szeptember 1. napjától kezdődően a 2000. évi sydney-i olimpia befejezéséig. 1997. december 5-én az alperes és a felperes között jött létre megállapodás, amelyben az alperes vállalta a felperesi sportklub úszószakosztályának anyagi támogatását 1998. január 1-től 2000. december 31-ig. A szerződésben az alperes fenntartotta a jogot arra, amennyiben a vele szerződéses kapcsolatban álló sportoló vagy edzője a szakosztályt elhagyja, úgy a támogatás további folyósítását megszüntesse.

1998. márciusában az alperessel szerződéses kapcsolatban álló sportoló törvényes képviselője az alperessel kötött szponzori megállapodást felbontotta.

1998. március 10-én az alperesi bank elnök vezérigazgatója közölte a felperessel, hogy a felek között 1997. december 5-én létrejött megállapodástól az alperes érdekmúlás miatt eláll.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a felek között 1997. december 5. napján létrejött megállapodás érvényes és hatályos, hiszen a sportoló és edzője változatlanul a felperesi sportklub tagjai, erre figyelemmel kérte az alperesnek a szerződésben kikötött támogatási összeg megfizetésére kötelezését.

Az alperes a kereseti kérelem elutasítását kérte azzal, hogy a három szponzori megállapodás összefügg, és azt követően, hogy a sportoló szponzori megállapodása vitássá vált, az alperes bank a továbbiakban már a versenyzőt foglalkoztató sportklubot sem kívánta támogatni.

A kereset nem alapos.

A bíróság kifejtette, helytállóan hivatkozott a felperes arra, hogy az alperes elnök vezérigazgatóját elállási jog nem illette meg. Az a körülmény azonban, hogy az alperes elnök vezérigazgatója nem a megfelelő szakszerűséggel fogalmazta meg az 1998. március l0-én kelt levelét, nem változat azon a tényen, hogy a Ptk. 321. § (l) bekezdésére figyelemmel az alperest felmondási jog illette meg. A szerződés megszövegezéséből egyértelműen megállapítható, hogy ez a felmondási jog konkrétan a sportoló és az edző személyéhez kötődött, a támogatás folyósítása attól függött, hogy az alperessel szerződéses kapcsolatban álló sportoló megfelelő sporteredményeket érjen el, és a támogatást az úszószakosztály részére is ebből az okból biztosította. Így tartalma szerint valóban közömbös, hogy a sportoló vagy az edző klubtagsága szűnik meg, vagy pedig az alperessel korábban kötött megállapodást felbontják, a bíróság értékelése szerint a személyhez kötöttségre tekintettel mindkettő felmondási jogot biztosított az alperes számára.

Mindezek alapján a bíróság a felperes keresetét elutasította.

A felperes az előterjesztett fellebbezést visszavonta.

(Fővárosi Bíróság 5.P.23.572/1999/13.)

23. A szerződési nyilatkozatok értelmezésének szabálya szerint a csomagküldő szolgálat vásárlási felhívással egybekötött tájékoztatását úgy kell értelmezni, ahogy azt az ajánlat címzettje az eset összes körülményeire, és a nyilatkozó feltehető akaratára tekintettel értheti (Ptk. 207. § (1) bekezdés).

A felperes az alperesi csomagküldő szolgáltatást végző társaságokon keresztül rendelt meg termékeket. Az alperesek vásárlási felhívásukban különféle nagyértékű nyeremény megszerzését helyezték kilátásba. A felperes kereseti kérelmében az alperesi csomagküldő szolgálatok marasztalását kérte az általuk meghirdetett nyereményjáték fődíja, mint őt megillető nyeremény megfizetése érdekében.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. A Ptk. 213. § (1) bekezdésére és a Ptk. 216. § (1) bekezdésére hivatkozással nem találta megállapíthatónak, hogy az alperesek a főnyeremény kifizetésére kötelezettséget vállaltak. Indokolásában rámutatott, hogy az a tény, hogy a nyertesi minőségről szóló értesítés és a borítékjára nyomtatott részvételi szabályzat tartalma eltért, a szerződés megtévesztés címén való megtámadására adhat okot.

Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel, az ítélet megváltoztatását és keresetének helyt adó határozat meghozatalát kérte. Kifejtette, hogy az alperesek írásbeli értesítése szerint egyértelműen jogosult a nyereményre, ezért az alperesek a Ptk. 592. §-a szerint kötelesek ígéretük szerint a díjat megfizetni, illetve a nyereményt kiszolgáltatni.

A fellebbezés nem alapos.

A másodfokú bíróság ítéletében kifejtette, hogy az alperesek termékeiket csomagküldő-szolgálat útján értékesítik, és az áru kelendőségének fokozása érdekében jelentős reklámtevékenységet folytatnak, melynek keretében személyre szóló levelet juttatnak el reménybeli vásárlóikhoz, akiket a termékismertetőn kívül az adott nyereményjátékról is tájékoztatnak. A tájékoztató egyes részei ellentmondást tartalmaznak, mert hol azt a valótlan tényt hangsúlyozzák, hogy a játékban résztvevő vásárló biztosan nyert, hol pedig a játékban való részvétel lehetőségét rögzítik. Ezek a pontatlan információk elegendőek arra, hogy a vevő döntését befolyásolják és - ha a tájékoztatás objektíve alkalmas a megtévesztésre - az így megkötött szerződés a törvényben meghatározott feltételek mellett megtámadható. A szerződés eredményes megtámadása következtében kerülhet sor az eredeti állapot helyreállítására, mely a megvásárolt termék visszaszolgáltatásában és a kifizetett ellenérték visszafizetésében áll.

A felperes az alperesek nyilatkozatait úgy értelmezte, hogy az nem a nyereményjátékról történt tájékoztatás, hanem a nyeremény megszerzéséről való értesítés. A szerződést nem támadta, hanem a szerződés teljesítéseként a nyeremény kiadását kérte.

A másodfokú bíróság rámutatott, hogy a szerződési nyilatkozatok értelmezésének a Ptk. 207. § (1) bekezdésében meghatározott szabálya szerint az alperesek vásárlási felhívással egybekötött tájékoztatását úgy kell értelmezni, ahogy azt az ajánlat címzettje az eset körülményeire, és a nyilatkozó feltehető akaratára tekintettel értheti. A felperes tehát nem értelmezhette a kereskedelmi tevékenységet folytató alperesek nyilatkozatát úgy, hogy kis összegű vásárlásával annak többszörösét kitevő jelentős értékű vagyontárgy - családi ház, személygépkocsi stb. – tulajdonjogát megszerezte, ez az alperesek gazdasági érdekei szempontjából lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződésnek minősülne. A nyilatkozat helyes értelmezés szerint arra irányult, hogy a vevő a nyereményjátékban való részvétellel esélyt szerzett arra, hogy megnyerje a fődíjat. A Legfelsőbb Bíróság ezért az indokolás fenti kiegészítésével egyetértett az elsőfokú bíróság döntésével. A felperes fellebbezésében hivatkozott arra, hogy a nyeremény kiadását a Ptk. 592. §-ának rendelkezései alapján igényli. Ezt a jogi álláspontot a Legfelsőbb Bíróság nem osztotta. A díjkitűzés olyan egyoldalú jognyilatkozat, amelyben valaki nyilvánosan díjat ígér meghatározott teljesítmény vagy eredmény létrehozójának, az áru megvétele pedig nem minősült olyan jelentős teljesítménynek, amelynek fejében vagyoni juttatás jár.

A Legfelsőbb Bíróság az előzőekben részletezett indokokkal az elsőfokú ítéletet a Pp. 253.§ (2) bekezdése alapján helybenhagyta.

(Fővárosi Bíróság 5.P.28.972/1997/41., Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság Pf.IX.26.574/2001/6.)

Lakásügyek

24. A Ltv. hatályba lépése a lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló 1/1971.(II.8.) Korm. sz. rendelet alapján megszerzett jogokat nem érinti.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét - amelyben annak megállapítását kérte, hogy a perbeli lakásra a házasságkötés és lakásba történő beköltözése folytán az akkor hatályos lakásügyi rendelkezés értelmében bérlőtárssá vált - elutasította.

Az elsőfokú bíróság a döntését azzal indokolta, hogy bár még a felek házassága ismételt megkötését megelőzően önállóan szerezte meg a II. r. alperes az átmeneti lakás bérleti jogát, de az l/1971.(II.8.) Korm. sz. rendelet (R.) hatálya alatt, ezért a II. r. alperessel történt házasságkötés és a lakásba történő beköltözése folytán abban a házastársa (felperes) is a R. 47. § alapján bérlőtársi jogviszonyt szerzett. A lakás véglegesítésére azonban (amikor a felek házasságának fennállta alatt az I.r. alperesi önkormányzat határozatlan időre kötött a II. r. alperessel lakásbérleti szerződést), a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (Ltv.) értelmében a házastársak bérlőtárssá válásához - a bérlőtársi szerződés megkötése iránt - közös kérelmet kellett volna benyújtaniuk, amire azonban nem került sor, és erre álláspontja szerint a feleket nem az I. r. alperesnek kellett volna felhívnia. Ennek hiányában pedig a lakás kizárólagos bérlője a II. r. alperes lett.

Az ítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést. A fellebbezésben kérte az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását, és a keresetének helyt adva a perbeli lakás vonatkozásában a bérlőtársi jogviszonya elismerését.

A fellebbezés alapos.

A másodfokú bíróság megítélése szerint nem arról van szó, hogy az alperesek 1994. január 1-jét követően kötöttek volna bérleti szerződést és ezért a házastárs bérlőtársi jogviszonya keletkezését illetően az 1993. LXXVIII. tv. rendelkezései lennének az irányadók, hanem egy már létező bérleti szerződés módosítása vált szükségessé, amellyel kapcsolatban a jogviszony valamennyi érintettjét rendelkezési jog illette meg, akkor is, ha a szerződés alanyává jogszabály kötelező rendelkezése alapján vált. Ezt a rendelkezési jogát gyakorolta a felperes. A másodfokú bíróság álláspontja szerint függetlenül attól, hogy bejegyzésre került-e az I. r. alperes nyilvántartásában, hogy a lakásban a felperes is bérlőtárs vagy sem, és így arról az I. r. alperes tudott-e, a bérlőtársi jogviszony a fent hivatkozott jogszabályi rendelkezésnél fogva fennállt. A keletkezésének a nyilvántartásba vétel nem volt előfeltétele, és arra figyelemmel, hogy a bérlőtársak jogai és kötelezettségei egyenlőek, ebből eredően az I. r. alperesnek a felperest is fel kellett volna hívnia arra, hogy kívánja-e a lakás átmeneti (feltételhez kötött) jellegét véglegesre, határozatlan időtartamra szólóra módosítani, vállalva az ezzel együtt járó feltételeket is, mint például a lakás használatbavételi díj kifizetését. Mindez következik a másodfokú bíróság megítélése szerint abból is, hogy az új lakástörvény a már megszerzett jogokat nem érintette.

A fentiek szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §.(2) bekezdése alapján megváltoztatta, és megállapította, hogy a perbeli lakás vonatkozásában a felperes bérlőtársi jogviszonya fennáll.

(Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 9.P.XXI.21.094/2000/10., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 54.Pf.23.824/2001/4.)

25. A bérbeadó a 8 napos teljesítésre felhívó határidő eredménytelen eltelte után további 8 napon belül élhet a felmondás jogával. E tekintetben nem a felmondás keltezésének van jogi jelentősége, hanem egyrészt annak, hogy a felmondást a bérbeadó ténylegesen mikor közli a bérlőkkel, másrészt annak, hogy a felmondási határidő az Lt. 25.§ (5) bekezdése értelmében az elmulasztott határnapot követő hónap utolsó napjára szólhat (1993. évi LXVIII. tv. 25.§ (1)-(5) bekezdése).

Az alperesek bérlőtársai voltak a perbeli önkormányzati bérlakásának.

A felperes keresetében a perbeli lakás kiürítésére, valamint a 199.989.- Ft bérleti- és közüzemi díjhátralék megfizetésére kérte kötelezni az alpereseket.

Az elsőfokú bíróság a keresetnek helyt adott. Indokolása szerint a felperes a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. tv. (Lt.) 24.§ (1) bekezdésének a) pontja szerint érvényesen mondta fel az alperesek lakásbérleti szerződését, ezért az alperesek bérleti jogviszonya megszűnt. Az alpereseket kötelezte az elsőfokú bíróság a lakbér és közüzemi díjhátralék, valamint ezek késedelmi kamata megfizetésére is.

Az ítélet ellen a II. r. alperes fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a lakás kiürítésére irányuló keresetet mindkét alperes vonatkozásában elutasította. A másodfokú bíróság indokolása szerint a felmondás nem érvényes, mert a bérbeadó a felmondásra előírt határidőt nem tartotta be. Rámutatott arra, hogy az Lt. 25.§ (1) bekezdése szerint ha a bérlő a teljesítésre történő felhívásnak 8 napon belül nem tesz eleget, e határidő lejártát követően kell a bérbeadónak további 8 napon belül kell írásban felmondással élnie. A felszólítást az alperesek 1999. október 6-án vették át, ezzel szemben a felperes felmondása a határidőn belül, 1999. október 11. napján kelt, tehát ezzel az alperes megsértette a jogszabályban előírt határidőt, és ezen nem változtat az a körülmény sem, hogy a felmondás postázására csak 1999. október 19-én került sor.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálat iránti kérelemmel élt.

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a másodfokú bíróság jogi álláspontját tévesnek találta. Rámutatott arra, hogy nem a felmondás keltezésének van jogi jelentősége, hanem egyrészt annak, hogy ténylegesen a felmondást a bérbeadó mikor közli a bérlőkkel, másrészt annak, hogy a felmondási határidő az Lt. 25.§ (5) bekezdése értelmében az elmulasztott határnapot követő hónap utolsó napjára szólhat. A Legfelsőbb Bíróság indokolása szerint a bérbeadó a törvényes határidőn belül gyakorolta a felmondás jogát. A felmondásban megjelölt határidő 1999. november 30. napja volt, amely megfelelt a jogszabályi előírásoknak. A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra is, hogy az anyagi jogi határidő érvényesülése szempontjából annak van jelentősége, hogy a bérbeadó jognyilatkozata mikor hatályosul a bérlővel szemben.

Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság fellebbezett rendelkezését helybenhagyta.

(Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 5.P.20.818/2000/5., Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 42.Pf.27.747/2000/3., Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság Pfv.III.21.930/2001/3.)

26. Szolgálati viszony megszűnését követően a szolgálati lakásból a bérlőnek távoznia kell. Csak abban az esetben tarthat igényt cserelakás felajánlására, ha nem neki felróható okból szűnik meg a szerződése (41/2000. (XII.12.) BM sz. rendelet, Ltv. 75.§ (1) bekezdés a) és b) pont, (2) bekezdés).

Az alperes - határozatlan időre – bérlője volt a perbeli szolgálati lakásnak. Szolgálati viszonyát a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetője alkalmatlanná válás miatt megszüntette. Az alperes az intézkedés ellen keresetet nyújtott be, melyet a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elutasított. A kerületi önkormányzati Vagyonkezelő Vállalat az alperes szolgálati lakáson fennálló bérleti jogviszonyát felmondta. Ezt követően négy alkalommal felszólította az alperest a lakás kiürítésére, mivel ennek az alperes nem tett eleget, pert indított a lakás kiürítése iránt.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 90 napon belül ingóságaitól kiürítve bocsássa a felperes rendelkezésére a perbeli ingatlant.

Az elsőfokú bíróság ítélete indokolásában rámutatott arra, hogy a szerződés megkötésekor hatályban levő (1993. évi LXXVI. törvény 75.§ (1) bekezdésének a) és b) pontját) jogszabályt kell alkalmazni. Ennek érelmében a szolgálati lakásra kötött szerződés megszűnik akkor is, ha a bérlőnek a lakással rendelkező szervvel fennálló munkaviszonya vagy szolgálati lakásra jogosító munkaköre, vagy tevékenysége megszűnik, kivéve, ha a fegyveres testületi lakás esetén az illetékes miniszter eltérően nem rendelkezik. A (2) bekezdés szerint cserelakásra akkor tarthat igényt a bérlő, ha a törvény hatályba lépését követően vagy azt megelőzően nem neki felróható okból szűnt meg a szolgálati jogviszonya. Mivel jelen esetben a szolgálati jogviszony alkalmatlanná válás miatt szűnt meg, az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaposnak találta.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes élt fellebbezéssel.

A fellebbezés nem alapos.

A másodfokú bíróság ítélete indokolásában rámutatott arra, hogy mind a BRFK lakás-kiutaló határozatából, mind pedig a bérleti szerződésből egyértelműen kitűnt, miszerint a perbeli lakás BM-rendelkezésű szolgálati lakásként került kiutalásra és bérbeadásra az alperes részére.

A másodfokú bíróság megítélése szerint azután, hogy az alperes szolgálati viszonya megszűnt, a 24/1996 (IX. 25.) BM sz. rendelet lépett hatályba, amelynek 17. § (2) bekezdése szerint a lakás kiürítésének teljesítése hiányában a helyi lakásügyi szerv köteles haladéktalanul intézkedni annak bírói úton történő érvényesítése iránt. A 41/2000 (XII. 12.) BM sz. rendelet 11. § (2) bekezdés az előző rendelkezéstől annyiban tért el, hogy a kiürítés önkéntes teljesítésének hiányában a helyi lakásügyi szerv köteles haladéktalanul - a teljesítési határidő leteltét követő 8 napon belül - intézkedni annak bírói úton történő érvényesítéséről. Az idézett rendelkezések szövegének értelmezésével a másodfokú bíróság megállapította, hogy nem olyan határidőről van szó, amire a Pp. 130. § (1) bekezdés h) pontja utal. A rendelethely (1) bekezdésben foglaltakból is következik, miszerint azok részére ír elő intézkedési kötelezettséget, akik a hatóság belső szervezetében a lakásokkal kapcsolatosan intézkedni jogosultak, és nyilvánvalóan az abban a körben mulasztó terhére jár a határidő be nem tartása bizonyos következménnyel.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemi indokolásával egyetértett, mivel az alperes szolgálati viszonyának megszűnése és a perindítás is a Ltv. hatályba lépését (1994. január 1.) követően történt, ezért ezen törvény rendelkezéseit kell alkalmazni (75.§ (1) bekezdés a) és b) pont, (2) bekezdés). Vagyis az alperes csak abban az esetben tarthat igényt cserelakás felajánlására, hogyha nem neki felróható okból szűnik meg a szerződése. Ami a felróhatóságot illeti, arra nézve a peres felek a szerződéskötés időpontjában hatályban volt 29/1982 BM sz. utasítás 49. §-ban foglaltakat vették irányadónak. Ennek c) pontja szerint a szolgálati vagy munkaviszony megszűnését akkor kell a bérlő részére felróhatónak tekinteni, ha arra a hivatásos szolgálatra alkalmatlanság (1971. évi 10. tvr. 6. § c) pont.) miatt kerül sor.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdés alapján helybenhagyta.

(Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 9.P.XXI.20.471/2001/23., Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 47.Pf.25.670/2002/4.)

27. A körülményekre tekintettel megállapítható az újabb lakásbérleti szerződés érvénytelensége azon az alapon, hogy az a jóerkölcsbe ütközik, amennyiben a szerződés felmondása esetére a bérbeadó elhelyezési kötelezettségét kizárja, miközben a fennálló bérleti szerződés megszűnése esetén a bérbeadót elhelyezés terheli (Ptk. 200. § (2) bekezdés, 1/1971.(II.8.) Korm. rendelet 45. § (3) bekezdés a) pont, (4) és (5) bekezdés).

A felperes 1942 óta állt munkaviszonyban az alperes jogelődjénél. Az alperesi jogelőd a felperes és házastársa részére szolgálati lakásként biztosította a per tárgyát képező ingatlant. Mivel az ingatlanra vonatkozóan írásbeli bérleti szerződés nem állt rendelkezésre, az alperesi jogelőd és a felperes 1995. június 28-i keltezéssel lakásbérleti szerződést kötöttek, amely rögzítette, hogy a felperes 1963 óta lakik a bérleményben.

A szerződés 6. pontja szerint a szerződő felek a bérleti szerződést 1995. július 1. napjától kezdődően határozatlan időre kötik, továbbá a szerződést bármelyik fél megszüntetheti három hónapos felmondási idővel, minden indokolás nélkül. A szerződés 8. pontja szerint pedig a szerződés bármely okból történő megszűnése esetén a bérlő elhelyezési igény nélkül köteles a bérleményt kiüríteni.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az 1995. június 28-án kelt lakásbérleti szerződés érvénytelen, mert nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. Ezt azzal indokolta, hogy vállalati bérlakás bérlőjeként a bérleti jogviszony megszűnése esetén cserelakás illetné meg a korábban hatályos jogszabály (1/1971. (II.8.) Korm. sz. rendelet) alapján, és a jelenlegi jogszabályi szabályozás sem kívánta a volt bérlőket hátrányos helyzetbe hozni. Ehhez képest a bérleti szerződés elhelyezést kizáró rendelkezése sérti az általánosan elfogadott erkölcsi normákat és szokásokat.

Álláspontja szerint az 1995. június 28-án kelt bérleti szerződés nem keletkeztetett új bérleti jogviszonyt, mivel az 1963-ban létesített bérleti jogviszony folyamatosan fennállt, miután a korábbi szerződés jogi sorsáról nem történt rendelkezés. Az 1993. évi LXXVIII. törvény (Ltv.) hatálybalépése előtt létesített bérleti jogviszony esetén pedig a felmondásra a Ltv. 26.§. (7) bekezdése nem alkalmazható, az 1995. évi bérleti szerződés 8. pontja jogszabálya ütköző, semmis.

Az alperes a kereset elutasítását kérte, míg viszontkeresetében a felperest a perbeli lakás kiürítésére kérte kötelezni.

Előadása szerint a korábban hatályos jogszabály szerint állami tulajdonban levő lakások - így vállalati bérlakás - esetében a lakásbérleti szerződést írásban kellett megkötni, s mivel ilyen szerződés nem állt rendelkezésre, a felperesi állítással szemben, a bérleti jogviszonyt a felperes és a jogelőd között az 1995. június 28-án kelt szerződés hozta létre. Miután ekkor már a Ltv. volt hatályban és azt kellett alkalmazni, így a Ltv. 26.§. (5) bekezdése értelmében bérbeadóként a bérleti szerződést indokolás és cserelakás biztosítása nélkül is jogszerűen felmondhatta, hiszen a felmondás jogát a szerződő felek a szerződés 6. pontjában rögzítették. Álláspontja szerint az is indokolttá tette a bérleti szerződés megkötését, hogy jogelődje gazdasági társasággá alakult, amely a lakásokat apportálta, s ezzel a lakások a gazdasági társaság magántulajdonába kerültek. A tulajdoni viszonyok és jogszabályok változásának az 1995-ben megkötött bérleti szerződés megfelel. Ezért a bérleti szerződés nemhogy sértené az általánosan elfogadott normákat, hanem teljesen bevett és tipikus szerződési rendelkezéseket tartalmaz. Ehhez képest a lakásbérleti szerződés felmondása jogszabálynak megfelelő, s miután a felperes a lakás kiürítésének nem tett eleget, ezért kérte a felperes lakás kiürítésére kötelezését.

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította az 1995. június 28-án kelt bérleti szerződés érvénytelenségét, és a viszontkeresetet elutasította.

Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperes és az alperes jogelődje között érvényes bérleti szerződés írásban létrejött, a felperes lakásbérleti jogviszonya a perbeli lakásban 1963 óta folyamatos volt, 1991. december 30-án nyugdíjba vonulásával szűnt meg. A felperes az 1993. évi LXXVIII. törvény (Ltv.) 67. § (2) bekezdése alapján a korábban hatályos 1/1971. (II.8.) Korm. rendelet (R.) 117. § (3)-(5) bekezdése szerinti elhelyezésre tarthatott igényt.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes a felperes elhelyezése helyett a felperessel a perbeli lakásra 1995. június 28-án keltezett bérleti szerződés megkötését választotta, a felperes elhelyezési igényét azonban kizárta. Ez a kikötés a jóerkölcsbe ütközik, ezáltal a bérleti szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdésének második mondata szerint érvénytelen.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az a körülmény, hogy az alperes az elhelyezés kötelezettségének teljesítése helyett az 1995. június 28-án keltezett bérleti szerződés megkötését választotta (annak a bérlet megszűnése esetén az elhelyezést kizáró tartalmával) arra utal, hogy alperes mindenképpen mentesülni akart a jogszabályi kötelezettség alól. Mégpedig ez nem egyeztető össze azzal a Ltv. hatályba lépésekor kinyilvánított jogelvvel, miszerint a jogalkotó védeni kívánta és nem csorbítani a megszerzett jogokat. A jogalkotó a törvény célját a bérlők méltányos érdekeinek védelmében határozta meg. Ehhez képest olyan bérleti szerződés megkötése, amely a bérleti szerződés felmondása esetén az elhelyezést kizárja a hosszú ideig a vállalatnál dolgozott, időskorú és saját erőből elhelyezéséről gondoskodni nem tudó felperessel szemben, valóban sérti az általánosan elfogadott normákat. Ezért az elsőfokú bíróság megítélése szerint a bérleti szerződés a Ptk. 200. §. (2) bekezdésének második mondata szerint érvénytelen, miután a jóerkölcsbe ütközik.

Az alperes felmondását az érvénytelen szerződésre alapította, ezért a bíróság a lakás kiürítése iránti viszontkeresetet elutasította. Megállapította, hogy a felperes jogcím nélküli lakáshasználó, akinek elhelyezéséről az alperes köteles gondoskodni.

Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést. Kérte az ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását, és a viszontkeresetnek helyt adó határozat hozatalát, a felperes kötelezését a lakás kiürítésére, elhelyezési igény nélkül.

Arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg a rendelkezésre álló okiratok alapján, hogy a felperes és az alperes jogelődje között volt érvényes, írásban megkötött lakásbérleti szerződés, mert azt az eljárás során a felperes nem bizonyította. Ennek hiányában pedig a felperes az 1995. június 28-án aláírt szerződést megelőzően nem volt a lakás bérlőjének tekinthető. A felperes a munkaviszonyának megszűnésétől mindenképpen a lakás jóhiszemű jogcím nélküli használója volt és maradt mindaddig, amíg az új bérleti szerződést meg nem kötötte.

Az új szerződés megkötésével a felperes bérleti jogosultságot szerzett, a szerződésnek a szabad felmondási jogra vonatkozó rendelkezése a jogszabálynak, és a jogalkotó szándékának megfelel. A bérleti jog a felperes számára a korábbi jogcím nélküliséggel szemben többletjogosultságokat eredményezett, ezért a szerződés nem sért jogszabályt, sem általánosan elfogadott normákat, tévesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az a jóerkölcsbe ütközik.

Mivel a szerződés az Ltv. hatályba lépését követően jött létre, a szabad felmondás joga az alperest a fellebbezés szerint a jogszabálynál fogva megilletné akkor is, ha ezt a szerződés nem tartalmazza, ezért sem állapítható meg a szerződés semmissége.

A felperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

A fellebbezés részben alapos.

A másodfokú bíróság szerint a korábbi érvényes bérleti szerződés fennálltát a per adatai alátámasztották. A perbeli vita jogalapját illetően is osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját. Nem fogadta el azt az alperesi védekezést, miszerint a hatályos jogszabályoknak megfelelő új bérleti szerződés megkötése nem ütközött a jóerkölcsbe, mivel a felperes, aki nem volt bérlője a lakásnak, kedvezőbb helyzetbe került.

A másodfokú bíróság kifejtette, hogy valamennyi lényeges szempont figyelembevételével egyedileg kell vizsgálni nemcsak a szerződés tartalmát, hanem a megkötésének a körülményeit is, arra is tekintettel, hogy a felperes egyedülálló idős személy.

A felperes nyugdíjazásával a lakásbérleti jogviszonya megszűnt, és az akkor hatályos 1/1971. (II. 8.) ÉVM rendelet (Vhr.) 90. § (1) bekezdése alapján jóhiszemű jogcím nélküli lakáshasználóként maradt a korábbi szolgálati lakásban, aki a R. 117. § (3) bekezdésének a./ pontja, valamint a (4) és (5) bekezdése alapján másik önálló lakásra tarthat igényt, amely akkor megfelelő, ha ugyanabban a városban van, a kiköltözésre köteles személy lakásigénye mértékének az alsó határát nem haladja meg, és komfortfokozata lehet a szolgálati lakásénál eggyel alacsonyabb.

A másodfokú ítélet szerint az elsőfokú bíróság abban tévedett, hogy az alperes lakás kiürítése iránti viszontkeresetének nem adott helyt. A jogcím nélküli lakáshasználó felperes kiköltözését az alperes igényelhette, köteles azonban számára a fent idézett jogszabálynak megfelelő elhelyezést biztosítani.

A másodfokú bíróság a kifejtett indokolásnak megfelelően az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján e részében megváltoztatta, a szerződés érvénytelenségét megállapító rendelkezést helybenhagyta.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 12.P.53.699/2001/7., Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 42.Pf.28.581/2002/4.)