Döntvénytár, a Fővárosi Bíróság határozatai

Polgári Bíróság határozatai

24. Önmagában az a körülmény, hogy a kibocsátó az alperesnek címezte a váltót, a címzettet nem teszi váltókötelezetté. A címzett a váltó elfogadásával válik a váltójogviszony alanyává. Az elfogadást a váltóra kell írni, de a váltó előlapjának a címzett általi aláírása is elfogadásnak minősül. (1/1965. (I.24.) IMr. Vár. 25.§ (1) bekezdés, 28.§ (1) bekezdés)

A kibocsátó idegen váltót állított ki, amelyben 5.000.000 Ft megfizetését hagyta meg az alperesnek, mint címzettnek a Q. Ltd. részére vagy rendeletére azzal, hogy a váltó esedékessége 2000. január 7. A váltót a kibocsátó aláírta azzal, hogy azt nem garantálja. A kibocsátó akként rendelkezett a váltón, hogy az óvás nélkül szabadon forgatható, bemutatásra nem kötelező. A váltónak toldata nincs, a hátlapján forgatmány nem található, csupán a Q. Ltd. bélyegzőjével és olvashatatlan aláírással jegyzett azon szöveg, hogy „a Q. Ltd. nevében elfogadom, de nem garantálom.” A váltó okiraton nem szerepel az alperes elfogadó nyilatkozata, illetve az előlapon az aláírása. A váltóban megjelölt pénzkövetelést a Q. Ltd. - mint a váltó rendelvényese - engedményezési szerződéssel a felperesre engedményezte.

A felperes a keresetében 5.000.000 Ft váltótartozás, ennek 1998. április 1-től a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamata, 125.000 Ft ügyvédi költség, valamint 15.000 Ft váltódíj megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes a felperesi kérelem elutasítását, és a felperes perköltségben való marasztalását kérte.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az alperesnek 100.000 Ft perköltséget, valamint az Illetékhivatal felhívására a Magyar Államnak 300.000 Ft eljárási illetéket.

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában megállapította, hogy a rendelvényesnek a váltóra vezetett nyilatkozata nem felel meg a Vár. forgatmányokra vonatkozó előírásainak, ezért a felperes nem tekinthető jogos váltóbirtokosnak. Az elsőfokú bíróság rámutatott arra, hogy a váltóban megtestesülő absztrakt pénzkövetelés átruházható, és az engedményezés folytán a felperes a követelés jogosultjaként rendelkezik keresetindítási jogosultsággal. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint az alperes nem kötelezettje a váltónak, mert nem tett a Vár. 25.§ /1/ bekezdése által megkövetelt nyilatkozatot és aláírása nem szerepel az előlapon. Ebből következik, hogy nem köteles az alperes a váltó alapján fizetni. Vagyis önmagában az a körülmény, hogy a kibocsátója az alperesnek címezte a váltót, a címzettet nem teszi váltókötelezetté. A címzett a váltó elfogadásával válik a váltójogviszony alanyává. Az elfogadást a váltóra kell írni, de a váltó előlapjának a címzett általi aláírása is elfogadásnak minősül.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokaira figyelemmel helybenhagyta.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 7.P. 23.936/2000/6. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 57.Pf. 26188/2001/9.)

Kártérítés

25.A nőgyógyász szakorvosnak mindent meg kell tennie az újabb terhesség vállalhatósága érdekében, így nemcsak joga, de kötelezettsége is – a terhes nő és a születendő gyermek védelmében – a korábbi terhesség-megszakítás körülményeinek a tisztázása, e körben az előzményi orvosi iratokban foglaltak megismerése, a páciens kikérdezése. A terhes nő személyhez fűződő jogai ilyen esetben nem sérülhetnek. A fentiek elmulasztása - a bizonyítás eredményétől függően – a nem vagyoni kártérítést megalapozza. (Ptk. 339.§ (1), 1972. évi II. tv. 29.§ (1)-(2), 43.§ (2), 16/1972 (IV.29.) ,t.r., 33/1992 (XII.23.) NMr. 1.§, 2.§ (1), 3.§, 5.§ (2), 7.§ (1), 8.§ (1) bekezdés)

Az I. rendű felperes a Szent Margit Kórház terhesség-gondozójában jelentkezett, ahol megállapították, hogy 7 hetes terhes. A szakorvos anamnézist vett fel, amelyből kiderült a számára, hogy az I. rendű felperesnek korábban művi terhesség- megszakítása volt. Az I. rendű felperesnél két AFP vizsgálatot, valamint három ultrahangos vizsgálatot végeztek el a kórházban, ahol megállapították, hogy nincs rendellenességre utaló jel. A Bajcsy-Zsilinszky Kórház ultrahangos laboratóriuma az I. rendű felperes jobb oldali veséjében közepes fokú üregrendszeri tágulatot észlelt, így kezelésben részesült. Ezt követően – a 28-29. valamint a 30. terhességi héten – végzett ultrahangos vizsgálatok is jónak bizonyultak. Az ezt követő ultrahangos vizsgálat szerint a magzatvíz mennyisége az átlagosnál lényegesen több volt, deformált, rövid végtagok, echoszegény hosszú csöves csontok voltak megfigyelhetők. A biometriai adatok 28 hetes és 6 napos terhességet jeleztek vissza. Ezt követően a felperes - az I. rendű felperes – a koraszülés megindítása végett befeküdt a kórházba, ahol négy órás vajúdást követően megszületett az életjelenséget nem mutató magzat. A korbonctani vizsgálatok megállapították, hogy a magzatnál multiplex fejlődési rendellenességek voltak, felmerült a Patau-szindróma gyanúja.

Az I. rendű felperes 300.000 Ft, a II. rendű felperes 200.000 Ft nem vagyoni kár megtérítésére kérte kötelezni az alperest a keresetében azon a ténybeli alapon, hogy az I. rendű felperes a terhes gondozást nem megfelelően végezte el, holott a terhesség megszakítására - gondosabb eljárás mellett - már korábban sor kerülhetett volna.

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy az I. rendű felperesnek fizessen meg 300.000 Ft-ot, és ennek 1997. május 6-tól a kifizetésig számított évi 20%-os kamatát, valamint a felpereseknek egyetemlegesen 32.390 Ft perköltséget. Kötelezte továbbá az alperest az állam javára 30.000 Ft kereseti eljárási illeték megfizetésére. Az ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság az alperes kártérítési felelősségének fennálltát abban látta megállapíthatónak, hogy az alperes nem végezte el a nem kötelező vizsgálatokat és nem tárta fel, miért került sor korábban terhesség megszakításra, így az alperes terhesség-gondozást végző orvosai nem a törvényi előírásoknak megfelelő legnagyobb gondossággal és körültekintéssel jártak el.

Az ítélet ellen az alperes és a felperes fellebbezéssel élt.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének indokolását kiegészítette, és az alperest illetékfizetésre kötelező rendelkezést mellőzte. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a korábbi terhesség-megszakítás okára való rákérdezés nem jelent „kutakodást” és nem eredményez személyiségi jogi jogsérelmet, figyelemmel arra, hogy a korábbi terhesség-megszakítás kockázatnövelő tényező lehet. Így annak oka – és ezen belül orvosi okaira való rákérdezés – szükséges is a terhesség-gondozás körültekintő, legnagyobb gondosságnak megfelelő ellátása során. A szakma szabályai szerint szükség lett volna UH. vizsgálatra, hiszen ezzel a rendellenesség korábban felismerhető lett volna és a terhesség megszakítására is korábban sor kerülhetett volna. A nőgyógyász szakorvosnak mindent meg kell tennie az újabb terhesség vállalhatósága érdekében, így nemcsak joga, de kötelezettsége is – a terhes nő és a születendő gyermek védelmében – a korábbi terhesség-megszakítás körülményeinek a tisztázása, e körben az előzményi orvosi iratokban foglaltak megismerése, a páciens kikérdezése. A terhes nő személyhez fűződő jogai ilyen esetben nem sérülhetnek. A fentiek elmulasztása - a bizonyítás eredményétől függően – a nem vagyoni kártérítést megalapozza.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 7.P. 20427/1998/26. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 41.Pf. 21616/2000/4.)

26. Átalány kártérítés előre nem csak meghatározott összegben, hanem kiszámításának módjával is kiköthető. A diszkontálás ilyen számítási mód. (Ptk.339.§)

Az opció és a részletvétel, valamint a lízing-szerződés elhatárolása.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az I. és II. rendű alpereseket, hogy 15 napon belül fizessenek meg a felperesnek egyetemlegesen 2.322.573 Ft tőkét, valamint ezután 1998. augusztus 19. napjától a kifizetés napjáig a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresének megfelelő késedelmi kamatot, valamint 239.000 Ft perköltséget.

A bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a felperes és az I. rendű alperes között pénzügyi lízingszerződés jött létre, amely nem tartalmazott jogellenes vagy nyilvánvalóan egyoldalú előnyt. A bíróság indokolása szerint a szerződés felmondása jogszerűen történt, az elszámolásra annak rendelkezései voltak az irányadók.

Az elsőfokú bíróság ítéletével szemben az alperesek éltek fellebbezéssel, melyben annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérték.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat meghozatalára utasította. A pénzügyi lízing lényeges, a szerződés tartalmát meghatározó ismérve az, hogy a lízingbe adó pénzkölcsönt kíván nyújtani a lízingbe vevő által kiválasztott dolog megvásárlásakor, míg a részletvétel során az eladó a tulajdonát képező dolgot kívánja értékesíteni. A lízingbe adó és az eladó akarata egymástól lényegesen eltérő szolgáltatásra irányul. Ennek megfelelően legfeljebb a vételár teljes kiegyenlítéséig fenntartott tulajdonjog átruházása a részletvétel fogalmi eleme. A pénzügyi lízing esetében a szerződéskötéskor egyáltalán nem történik tulajdonjog átruházás, ehhez külön megállapodás szükséges. Az opció kikötése mellett az ügylet részletvételként való minősítése fogalmilag kizárt. A felperes nem a gépkocsik értékesítésével, hasznosításával, hanem hitelezéssel foglalkozó gazdálkodó szervezet.

A perbeli ügylettel az I. rendű alperes számára is jól felismerhetően nem az volt a célja, hogy az I. rendű alperes által kiválasztott gépkocsit megszerezze, hanem a vételár nagyobbik részét finanszírozta a nyereség elérése érdekében. A felmondást követően neki - 36.500 km futásteljesítménnyel - visszaadott gépkocsi újrahasznosítása, ismételt lízingbe adása nem járhatott volna ugyanazzal a gazdasági eredménnyel, mint az I. rendű alperes szerződésszerű teljesítése.

A szerződés megszűnéséig keletkezett tényleges és a szerződésszerű teljesítéssel elérhető gazdasági eredmény közötti különbözet átalány kártérítésként való kikötése nem tekinthető indokolatlan egyoldalú előnynek. A szerződésszegés esetén kiköthető átalány kártérítés intézményét a kötbér jogintézményében szabályozza a törvényhozó. Ennek értelmében a kötbér akkor is megilleti a jogosultat, ha nem merül fel kára. Az átalány kártérítés nemcsak előre meghatározott összegben, hanem kiszámításának módjával is kiköthető. A perbeli szerződésben szereplő diszkontálás ilyen számítási mód, vagyis olyan pénzügyi művelet, amely a szerződés alapján még hátralékos, de a felmondással korábban esedékessé tett tartozása matematikai csökkentését, ekként reálértékének meghatározását eredményezi. A másodfokú bíróság megállapítása szerint az alpereseket terhelő tartozás összegszerűsége a rendelkezésre álló adatok alapján nem határozható meg. Ehhez a felperes részéről a diszkontálás perbeli esetben alkalmazott módjának matematikai levezetése szükséges.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 6.P. 90.010/1999/9.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 57.Pf. 25440/2001/3.)

27. A kártérítési felelősség fennáll a közúton végzett munka jelzésének és a jelzések pótlásának elmulasztása esetén. (Ptk. 339.§)

A felperes a IV. rendű alperes kezelésében lévő úton, az I. rendű alperes által közterület-foglalási engedély nélkül végzett munkák helyén történt baleset során a gépkocsijában keletkezett 136.000 Ft kár megtérítésére és járulékai megfizetésére kérte az alperesek egyetemleges kötelezését. Az alperesek a jogalapot és az összegszerűséget vitatva a kereset elutasítását indítványozták.

Az elsőfokú bíróság ítéletével az I., II. és IV. rendű alpereseket egyetemlegesen kötelezte 136.000 Ft és kamata, valamint 8.160 Ft perköltség felperes részére való megfizetésére. A bíróság a keresetet a III. rendű alperessel szemben elutasította.

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az I. rendű alperes a Fővárosi Gázművekkel kötött vállalkozási szerződés alapján építési és kivitelezési engedély alapján végzett munkát, de közterület foglalási engedéllyel nem rendelkezett, melynek hiányában a munkavégzést meg kellett volna tagadnia. Az I. rendű alperes felelőssége kapcsán rámutatott arra a bíróság, hogy bár az I. rendű alperes kihelyezte a területre az előírt figyelmeztető jelzéseket, a részéről elvárható magatartás azok helyben hagyásáról való gondoskodás lett volna. Az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy az I. rendű alperes nem bizonyította a felperes közrehatását a balesetben, továbbá, hogy a II. rendű alperes – mint az utat fenntartó IV. rendű alperes megbízottja – a köztük létrejött szerződés alapján köteles a közút biztonságos közlekedésre alkalmas állapotáról gondoskodni. Az elsőfokú bíróság indokolása szerint a II. rendű alperes ugyan tartott ellenőrzést a helyszínen, azonban nem győződött meg arról, hogy az I. rendű alperes rendelkezik-e a szükséges engedélyekkel. A bíróság a fenntartó III. rendű alperessel szemben elutasította a keresetet.

Az ítélet ellen az I.,II. és IV. rendű alperesek éltek fellebbezéssel.

A másodfokú bíróság az I. rendű alperes fellebbezését alaptalannak, a II. rendű alperesét részben, a IV. rendű alperesét teljes egészében alaposnak találta. Ennek megfelelően az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezéssel nem támadott részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezést részben megváltoztatva kötelezte az I. rendű alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 95.200 Ft-ot, a II. rendű alperest, hogy 40.800 Ft-ot és annak kamatát, valamint kötelezte az alpereseket a perköltség, az állam által előlegezett költség, valamint a fellebbezési illeték megfizetésére. A bíróság a keresetet a IV. rendű alperessel szemben elutasította.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság I. rendű alperesre vonatkozó ítéleti rendelkezésével kapcsolatban kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg kártérítési felelősséget. Az I. rendű alperesnek ugyanis nem csupán az a kötelezettsége, hogy az általa használt munkaterületet a jogszabályok szerint megjelölje, de az is, hogy gondoskodjék a jelzések helyszínen maradásáról, illetve szükség esetén intézkedjék a megrongált, eltűnt jelzések pótlásáról is. E kötelezettségének azonban az I. rendű alperes nem tett eleget, így a másodfokú bíróság megítélése szerint kártérítési felelősségének megállapítása indokolt és megalapozott volt.

A II. rendű alperes fellebbezése kapcsán a másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a II. rendű alperes felelőssége a kár bekövetkeztében az I. rendű alperesénél kisebb volt, ezért a Ptk. 344.§ (3) bekezdés alapján a kárt 70-30 %-os mértékben osztotta meg.

A IV. rendű alperessel szemben megállapította a másodfokú bíróság, hogy az elsőfokú bíróság vele szemben tévesen alkalmazta a Ptk. 339.§ (1) bekezdését. A IV. rendű alperes nem tanúsított jogellenes magatartást, mivel az utak karbantartására, kezelésére alapította a II. rendű alperesi vállalatot, amellyel erre nézve szerződést kötött, így a kár bekövetkeztében a felelőssége nem volt megállapítható.

(Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 11.P.XXI. 20801/1999/39. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 41.Pf. 21274/2002/5.)

28. A jogorvoslati határidőt mulasztó ügyvéddel szembeni kártérítési perben nincs arra jogi lehetőség, hogy az anyagi jogerőre emelkedett ítéletet a bíróság felülbírálja.

Az anyagi jogerő a korábban perben állt felek közti viszonyt szabályozza, e határozat mindenkire nézve kötelező, a jogerős ítélet a megbízási szerződés megszegésével összefüggő kárigény tekintetében is irányadó „árnyékper” lefolytatásának nincs helye.
(Pp. 229.§ (1) bekezdés, 1997. évi LXVI. tv. 7.§)

A felperes ingatlanába behajtott egy török kamion, amely következtében az ingatlan és az abban lévő ingóságok károsodtak. A felperes kára megtérítése iránt keresetet terjesztett elő a H. Biztosító Rt-vel szemben, melyet a Győri Városi Bíróság részben alaposnak tartott. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett. A fellebbezést a felperes jogi képviselője késve nyújtotta be, a bíróság az igazolási kérelmet és a fellebbezést, majd az igazolási kérelmet elutasító végzés elleni kifogást is elutasította. Jelen perben a felperes a korábbi eljárásban a késedelmes fellebbezés miatt meg nem ítélt kárát, 853.826 Ft tőkét, valamint annak kamatát kívánta érvényesíteni a korábbi jogi képviselőjével – jelen per alperesével – szemben.

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 853.826 Ft-ot, ennek 1997. június 18. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát, valamint 720.000 Ft perköltséget.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, mivel az anyagi jogerő nem lehet akadálya annak, hogy a kártérítési felelősség jogalapjának fennállása esetén a bíróság megállapítsa a kártérítés mértékét. Az adott esetben ezt a bíróság részben az alperes elismerő nyilatkozata, részben pedig az igazságügyi szakértői véleménynek az ingatlan értékcsökkenését megállapító része alapján állapította meg.

A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel.

A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaposnak találta, a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 150.000 Ft együttes első- másodfokú, valamint felülvizsgálati eljárási költséget.

A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy a Pp. 229.§-ának (1) bekezdése értelmében bekövetkezett anyagi jogerő kizárja, hogy a felek az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben vitássá tehessék. Megítélése szerint az 1997. évi LXVI. törvény 7.§-a szerint a bíróság határozata mindenkire nézve kötelező. Erre tekintettel nincs arra jogi lehetőség, hogy az anyagi jogerőre emelkedett ítéletet a bíróság – ebben a perben – felülbírálja. Az anyagi jogerő a korábban perben állt felek közti viszonyt szabályozza, e határozat mindenkire nézve kötelező, a jogerős ítélet a megbízási szerződés megszegésével összefüggő kárigény tekintetében is irányadó, „árnyékper” lefolytatásának nincs helye.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 19.P. III. 22.082/1998/8 - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 56 Pf. 23903/1999/4. – Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság Pfv.III. 22.108/2000/3.)

29. A késedelmi kamat a jövedelemadó szempontjából osztja annak a tőkének a sorsát, amely után kifizetésre került. Ha a tőke adóköteles (pl. jövedelemkiesést pótló kártérítési járadék), a kamata is adóköteles lesz. A kifizetőhelynek minősülő károkozó így a tőke és a kamat vonatkozásában is köteles adóelőleget levonni. A levonásra tekintettel nincs helye végrehajtási eljárásnak. (1995. évi CXVII. tv. 6.§ (2) bekezdése)

A PKKB - és a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság ítéleteivel kötelezte a felperest az alperes javára kártérítés megfizetésére. A felperest keresetveszteséget pótló járadék megfizetésére is kötelezte oly módon, hogy az ítélethozatalig lejárt járadékösszeget középarányos kamataival köteles megfizetni, míg a folyó járadékot minden hónapban előre esedékesen köteles fizetni. A felperes keresetveszteség címén kifizetett az alperesnek bruttó 8.589.574 Ft-ot, amely után bruttó 2.741.817 Ft késedelmi kamat is kifizetésre került. A felperes a kifizetett összegekből jövedelemadó előleget vont le. Az alperes kérelmére a PKKB banki letiltó végzésével végrehajtást rendelt el a felperessel szemben 1.096.726 Ft és kamatai erejéig.

A felperes keresetében a végrehajtás megszüntetését kérte. Álláspontja szerint az 1996. december 27-én történt kifizetéskor hatályos adójogszabályok szerint kötelessége volt a kamat után is adóelőleget levonni, mivel a késedelmi kamat adó szempontjából osztja annak az összegnek a sorsát, melyre kifizették.

Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság a Pesti Központi Kerületi Bíróság 2.Vh. 1021/1997/6. számú, 1997. július 24-én kelt banki letiltó végzésével elrendelt végrehajtást megszüntette. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 25.000 Ft perköltséget. A bíróság megállapította, hogy a felperesi kifizetés időpontjában a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. tv. volt hatályban. Ennek 6.§ /2/ bekezdése szerint a késedelmes teljesítéshez kapcsolódó kamat az adó szempontjából annak az összegnek a sorsát osztja, amellyel összefüggésben kifizették. A perbeli esetben jövedelemveszteséget pótló járadék utáni késedelmi kamatról volt szó, amellyel kapcsolatban az alperes sem vitatta, hogy ez a járadék adóköteles, hiszen jövedelmet pótol. A tv. 46.§ /1/ bekezdése értelmében a jövedelemből – a kamat jelen esetben ennek számít – 40% adóelőleget köteles levonni. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a felperes ennek megfelelően vonta le az adóelőleget.

Az ítélet ellen az alperes jelentett be fellebbezést.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét – helyes indokaira figyelemmel – helybenhagyta.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.P. 91.443/1997/12. – Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 42.Pf. 27.178/1998/3.)

30. Önmagában a felek közötti szerződés léte, a jogalap nélküli gazdagodásra alapított igényérvényesítést nem zárja ki, ha arra az igényre a jogviszony nem terjed ki.
E törvényhely alkalmazására kisegítő szabályként akkor is sor kerülhet, ha a szerződésre vonatkozó törvényi szabályok alapján a felek közötti jogvita nem bírálható el. (Ptk. 361.§)

Az alperes bankszámlaszerződést kötött a felperessel. A bankszámla felett az alperesen kívül rendelkezési joggal bírt az alperes házastársa is. Ezt követően az alperes újabb bankkártya szerződést kötött a felperessel, amelyhez a felperes az alperes részére Visa kártyát biztosított. Az alperes később a bankkártya szerződés megszüntetését kérte a bankszámla szerződés fenntartása mellett. A felperes a számlán lévő tőkeösszeget – a Bankkártya Igazgatósággal történt kapcsolatfelvételt követően - kifizette az alperesnek, melyről az alperes készpénzfelvételi bizonylatot írt alá. A banknál bevett gyakorlat, hogy a számlán rendelkezésre álló összeget a fiók saját pénzéből kifizeti az ügyfél részére, a Bankkártya Igazgatóság pedig később az összeget azon fiók bankszámlájára utalja át, amelynek a terhére a készpénzfizetés megtörtént. A perbeli esetben a Bankkártya Igazgatóság a kamatokkal növelt összeget tévedésből nem a bankfiók számlájára, hanem az alperes bankszámlájára utalta át, melyről az alperes házastársa 750.000 Ft-ot, az alperes 60.000 Ft felvett. Miután a felperes észlelte az átutalási hibát, az alperest a telefonos egyeztetés után írásban szólította fel az átvett összeg visszafizetésére. Mivel ennek az alperes nem tett eleget, a felperes fizetési meghagyás kibocsátását kérte. Az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest, hogy 773.309 Ft-ot, annak 1997. szeptember 6. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát, és 80.000 Ft részperköltséget fizessen

meg 15 napon belül a felperesnek. A bíróság a felperes keresetét ezt meghaladóan elutasította. Az elsőfokú bíróság ítéletében – a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján – tényként állapította meg, hogy az alperes a kártya számlájának megszüntetése kapcsán a számlán lévő tőkeösszeget felvette, majd 1997. szeptemberében ugyanez az összeg kamattal növelt értékben a bankszámlájára is megérkezett, melyet később az alperes szintén felhasznált. A bíróság rámutatott arra, hogy a felperes keresete nem a felek között fennálló bankszámla szerződés kezelésével volt kapcsolatos, hanem a felperesi adminisztrációs hiba folytán a bankkártya szerződés megszüntetése után történt téves átutalással. Megállapította az elsőfokú bíróság, hogy a Ptk. a jogalap nélküli gazdagodás visszafizetését írja elő a jogalap nélkül gazdagodó személy terhére függetlenül attól, hogy a jogalap nélküli gazdagodásnak mi volt az oka.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Rámutatott arra, hogy önmagában a felek közötti szerződés léte a jogalap nélküli gazdagodásra alapított igényérvényesítést nem zárja ki. E törvényhely alkalmazására akkor is sor kerülhet kisegítő szabályként, ha a szerződésre vonatkozó törvényi szabályok alapján a felek közötti jogvita nem bírálható el.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 18.P. 23094/1999/11. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 45.Pf. 20440/2001/3.)

Lakás-és helyiségbérleti ügyek

31.Az önkormányzati bérlakás bérlőjének jogutódját (örökösét) az elővásárlási, illetve vételi jog nem illeti meg, ha a bérlő életében ezen jogait nem gyakorolta. A bérlő részéről az értékesítési ajánlat közlése iránti igény ilyen jogok gyakorlásának nem minősül. (32/1969 (IX.30.) Korm. rendelet)

A felperes édesapja – aki bérlője volt a perbeli ingatlannak - bejelentette, hogy az ingatlan meg kívánja vásárolni. Az alperes nyilvántartásba vette ugyan a bérlő lakásvásárlási szándékét, de tájékoztatta arról is, hogy a vételi igények elbírálását a XIII. Kerületi Tanács VB végzi és amennyiben a lakóépületben található lakások számához viszonyítottan kevés a vételi szándékot bejelentők száma, úgy nagy valószínűséggel ezek az igények elutasításra kerülnek. Az alperes – figyelemmel arra, hogy a lakók túlnyomó része a bérlakásokat meg kívánta vásárolni – elkészítette az alapító okiratot és a Társasház Kft. ügyvédet bízott meg az ingatlanok hatályos jogszabályok által meghatározott módon történő elidegenítésére. A felperes édesapja – a lakás bérlője – 1999-ben elhunyt, de ennek ellenére a megbízott ügyvéd az adatlapot az ő nevére és címére is megküldte, melyet a felperes írt alá és vevőként saját magát nevezte meg feltüntetve személyi adatait is. Ezt követően készítette el az ügyvéd az adásvételi szerződést, melyet a felperes vevőként írt alá, azonban az alperes képviseletében eljáró Kft. – mint eladó – a bérlő halálára hivatkozva nem írta alá a szerződést és visszautalta a felperesnek a csekken befizetett vételárat.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy jogosult a perbeli – önkormányzati – lakásra vonatkozóan adásvételi szerződést kötni az alperessel, és kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest, hogy az 1992. május 25-én kelt adásvételi szerződés tartalmának megfelelően kösse meg vele a szerződést.

Az alperes a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását kérte a bíróságtól. Védekezésében állította, hogy a lakást saját részére kívánta megvásárolni.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. A 32/1969 (IX.30.) Korm. rendelet értelmében az elidegenítésre került házingatlan megvásárlására elsősorban a bentlakók jogosultak. A felperes édesapja nem vitásan vásárlási joggal rendelkezett, és a házingatlant leszármazója részére is megvásárolhatta volna. A bíróság a lefolytatott tanúbizonyítás alapján csak azt tudta megállapítani, hogy a bérlő valóban a felperes részére kívánta megvásárolni a lakást, az azonban nem nyert bizonyítást, hogy – a saját részre történő vásárlási nyilatkozatát követően – olyan tartalmú nyilatkozatot juttatott volna el az alpereshez, mely szerint a lakást leszármazottja részére kívánja megvásárolni. Amennyiben azonban a bérlő tett volna ilyen nyilatkozatot az eladási ajánlat megtétele előtt, ez sem kötelezte volna az alperest a felperessel történő szerződéskötésre. A jogszabályok szerint ugyanis az eladó akkor köteles szerződést kötni a bérlővel, illetőleg a vele egy tekintet alá eső személlyel, ha az az eladási ajánlatra 90 napon belül úgy nyilatkozott, hogy vásárlási jogával élni kíván. Az ügyvéd tanú vallomása alapján tényként fogadta el a bíróság, hogy az eladási ajánlat megtételére a bérlő halálát követően került csak sor. Ennek megfelelően a lakásbérleti jogviszony a bérlő halálával megszűnt, a felperes által aláírt adásvételi szerződés csak a felperes részéről kinyilvánított vételi ajánlatnak volt tekinthető.

Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét – helyes indokaira figyelemmel – helybenhagyta. A Pp. 164.§ /1/ bekezdése alapján a felperesnek kellett volna bizonyítania, hogy a javára szóló nyilatkozatát az édesapja még életében előterjesztette. Ennek hiányában pedig azt kellett volna bizonyítania, hogy a már a bérlő életében sor került az eladási ajánlat közlésére és annak elfogadására.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 6.P. 93057/1998/31.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 42.Pf. 630091/2001/4.)

32. Nem indítható újabb lakáskiürítési per eredményesen, ha korábban az ugyanarra a felmondásra alapított lakáskiürítés iránt indult pert elállás folytán a bíróság megszűntette. (36/1997. /VII.16./, BH.2001.370.)

A Fővárosi Főpolgármesteri Hivatal Lakásügyi Osztálya kiutalta az alperes és házastársa részére a felperes tulajdonában álló egy szobás, komfort nélküli lakást. Az alperesnek és a hM mivel az alperes kiegyenlítette a lakbérhátralékot, a felperes keresetétől elállt, erre figyelemmel a bíróság a pert megszüntette. A felperes felhívta az alperest, hogy a bérleti jogviszony visszaállítása érdekében az általa meghatározott iratokkal együtt 8 napon belül jelenjen meg, ennek hiányában a lakás kiürítését fogja kezdeményezni. Az alperes a megadott határidőn túl mutatta be az iratokat.
A felperes a keresetében a lakás kiürítésére kérte kötelezni az alperest, mivel – megítélése szerint – az új szerződés megkötése hiányában jogcím nélküli lakáshasználóvá vált. Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy nem vitás, hogy a bérleti szerződés felmondására az alperes lakbérfizetési kötelezettségének elmulasztása miatt került sor, de az alperes későbbi teljesítésére figyelemmel a felperes elállt a keresetétől.

A bíróság megítélése szerint a Ptk. 4.§ és 5.§-ra figyelemmel a felperes a keresettől elállással lényegében a felmondást visszavonta, s ezen intézkedésével a bérleti jogviszony az eredeti szerződésnek megfelelően visszaállt. Egyben rámutatott arra is az elsőfokú bíróság, hogy sérti a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét a felperes azon eljárása, amelynek során olyan iratok beszerzését illetve bemutatását írta elő –ettől függővé téve a szerződéskötést –, amelyekkel maga is rendelkezett. A bíróság álláspontja szerint abban az esetben, ha a bérlő a lakbérhátralékát még perindítás előtt, vagy az eljárás során kiegyenlíti, s ezért a bérbeadó a keresetétől eláll, a bérleti jogviszony fennmarad, s csak abban az esetben kell új bérleti szerződést kötni, ha az érvényes felmondásra alapítva a bíróság a lakáskiürítést elrendeli és ezután kerül sor a lakbérhátralék megfizetésére.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Egységes az a bírói gyakorlat, amely szerint a bérhátralékra alapított lakáskiürítési per újabb felmondás nélkül nem indítható, ha a korábbi, azonos jogcímre alapított kiürítés iránti per a felperes elállása folytán megszűnt. (BH. 2001.370) A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperesnek az elálláskor jogfenntartó nyilatkozatot kellett volna tenni, ez esetben kerülhetett volna sor az alperesre hátrányosabb, határozott idejű bérleti szerződés megkötésére.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 12.P. 50.060/2001/2. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 42.Pf. 27.629/2001/3.)

33. Az 1993. évi LXXVIII. tv. (Lakástv.) a felmondáson alapuló igény előterjesztésére, az ezzel kapcsolatos per megindítására határidőt nem szab meg.

A felmondásra vonatkozó jogszabályi határidők betartását a perben kell vizsgálni. Ezek elmulasztása nem ad alapot a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításra. (Ltv. 25-28.§, Pp. 130.§)

Az elsőfokú bíróság végzésével a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította a Pp. 130.§ (1) bekezdés h.) pontjára hivatkozással.

A végzést a felperes támadta fellebbezéssel, melyben a végzés hatályon kívül helyezését kérte. Azt hangsúlyozta, hogy a lakások és helyiségek bérletéről szóló 1993. évi LXXVIII. tv. a felmondásra határidőket szab ugyan meg, de a felmondás alapján érvényesíthető igény tekintetében - azaz a kereset benyújtására nézve - határidőt nem állapít meg, így nem mulasztottak keresetindítási határidőt.
A másodfokú bíróság a fellebbezést alaposnak találta, ezért az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per tárgyalására utasította. A felperes helytállóan hivatkozott arra, hogy a lakástv. a felmondáson alapuló igény előterjesztésére, az ezzel kapcsolatos per megindítására keresetindítási határidőt nem szab meg, így az elsőfokú bíróságnak Pp. 130.§ (1) bekezdés h./ pontján alapuló döntése téves. A felmondásra vonatkozó jogszabályi határidők betartását a perben kell vizsgálni. Ezek elmulasztása az érdemi döntést befolyásolhatja, de nem adhat alapot a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül való elutasításra.

(Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 5.P.XXI. 21932/2001/2 – Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 47. Pfv. 23088/2002/2.)

Letéttel kapcsolatos perek

34. A gyorsétterem is étteremnek minősül, ezért az oda bevitt tárgyakért való felelősségre a letét különös nemeire vonatkozó szabályt kell alkalmazni. (Ptk. 467.§ (1) bekezdése illetve 471.§ (1) bekezdése).

A 471. § (1) bekezdés a.) pont körében a mobiltelefon is a látogatók által rendszerint magukkal vitt szokásos ingóságnak tekintendő, ez azonban nem jelenti azt, hogy a károsultnak ne kellene bizonyítania a mobiltelefon tényleges meglétét, illetve annak eltulajdonítását.

A felperes módosított keresetében 108.625 Ft és ennek 2000. június 28-tól számított évi 20% kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

Az elsőfokú bíróság az ítéletében arra kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 65.500 Ft tőkét és ennek 2000. június 28-tól a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát, továbbá 3.275 Ft perköltséget. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította és megállapította, hogy a le nem rótt 6.520 Ft illetéket az állam viseli.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen mind az alperes mind a felperes fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta és megállapította, hogy a fellebbezési eljárási költséget az alperes maga, míg a felperes által le nem rótt fellebbezési illetéket az állam viseli.

A másodfokú bíróság rámutat arra, hogy az alperes az elsőfokú eljárásban nem tette vitássá, hogy a felperes a barátnőjével a perbeli napon az alperes által üzemeltetett gyorsbüfében járt, fogyasztott és ennek során tűntek el személyes ingóságai. A másodfokú bíróság megítélése szerint helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság egyrészt azt, hogy a gyorsétteremben az étkezés lényegében ugyanolyan módon folyik, mint más éttermekben, csak a kiszolgálás módja eltérő, másrészt azt, hogy a keresetben megjelölt ingóságok – köztük a mobiltelefon -olyanok, amelyeket a látogatók rendszerint magukkal szoktak vinni, így helyes az a következtetés, hogy az alperes kártérítési felelősséggel tartozik. A mobiltelefon és a kártya perbeli káresemény-kori ellopása nem volt bizonyított, mivel az ezzel kapcsolatos feljelentés kiegészítésére csak az ellenkérelem előterjesztése után került csak sor, ezért helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a keresetet e körben bizonyítottság hiányában elutasította.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 28.P. 85.533/2001/24. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 41.Pf. 22.527/2002/8.)

Megbízással kapcsolatos perek

35. A perben a fél által felkért magánszakértő és a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő helyzete eltérő. A magánszakértő esetében nem érvényesülnek a Pp. 177-180.§-ban rögzített garanciális jellegű szabályok. A magánszakértő a fél érdekében és díjazásra a Ptk. 474.§-a szerinti jogviszony keretében látja el a feladatát. Ezzel szemben a perben kirendelt szakértő az igazság kiderítése érdekében, a bíróság hiányzó szakértelmét pótlandóan jár el. Ebből következően a magánszakértői vélemény csak mint a fél által adott kérdésben előterjesztett szakmai tartalmú előadás vehető figyelembe.

Az I-II. rendű felperesek a III. rendű felperes születése során az alperesnél történt nem megfelelő ellátás miatt kialakult betegséggel kapcsolatos kártérítési igényüket érvényesítették. Keresetükben vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Az alperes és a beavatkozó a jogalapot vitatva a kereset elutasítását kérték.

Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a II. rendű és a III. rendű felperesek a szülést illetve a születést követően a szükséges kezelést megkapták, a III. rendű felperesnél a születés során kialakult arcbevérzések miatt kezelés nem vált szükségessé. Az elsőfokú bíróság elfogadta az ETT IB. – mint szakértői testület - véleményét. E testületi vélemény a szakreferens meghallgatása alapján nem módosítható, ezért a bíróság a szakreferens meghallgatását mellőzte. Rámutatott, hogy a felek által előterjesztett magánszakértői vélemények csak a felek személyes előadásaiként voltak értékelhetők. Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint az alperesi alkalmazottak az Eü. tv. előírásai szerint jártak el.

Az ítélet ellen a felperesek fellebbeztek, az alperes ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Kötelezte a felpereseket, hogy egyetemlegesen fizessenek meg az alperesnek 15 nap alatt 3.000 Ft fellebbezési eljárási költséget.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az ETT IB-t nem hivatalból rendelte ki. Az alperes több alkalommal szóban illetve írásban is kérte az ETT kirendelését. Az, hogy nem fogalmazott pontosan és nem az ETT IB. kirendelését kérte, nem jelenti azt, hogy az elsőfokú bíróság megsértette volna a Pp. 164.§ (2) bekezdését, mert a kérelmeket tartalmuk szerint kell elbírálni. A másodfokú bíróság megítélése szerint az alperes kérelme mindig az egymásnak ellentmondó orvosszakértői vélemények felülvizsgálatára irányult függetlenül attól, hogy az ezen feladatot teljesítő szervet nem teljes pontossággal jelölte meg. A felülvéleményt a bizottság adja, szakreferensként pedig olyan személyt is bevonhat, aki nem tagja a bizottságnak. A vélemény tervezetét a szakelőadó készíti el, amelyről a bizottság zárt ülésen dönt. A felülvélemény kiegészítése, módosítása, kizárólag a felülvéleményt kérő szerv kérésére, a bizottság ülésén történhet. Mindenből kitűnik a másodfokú bíróság megítélése szerint, hogy az ETT IB. mint testület dönt, s ilyen minőségben a bíróság kérésére egészítheti ki a felülvéleményt. A szakreferens tehát önállóan nem járhat el, csupán a bizottság munkáját segíti. Utalt a másodfokú bíróság arra is, hogy a III. rendű felperes állapotát a szülést követően valamennyi, az ügyben eljárt szakértő meg tudta állapítani a rendelkezésre álló adatok alapján, így a hiányos dokumentáció nem értékelhető az alperes terhére.

(Budai Központi Kerületi Bíróság 5.P.XII.22516/1997/77. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 41.Pf. 22.861/2002/4.)

Tartási és életjáradéki szerződéssel kapcsolatos perek

36. A tartási szerződésben foglalt tartás nem jelenti azt, hogy az eltartó minden tartási szolgáltatást kizárólag maga köteles teljesíteni. Nem kizárt, hogy az egyes szolgáltatásokra az eltartó más személyt vegyen igénybe. (Ptk.586.§)

A felperes és a bérlő tartási szerződést kötött egymással. A szerződés megkötéséhez az alperes nyilatkozatával hozzájárult, majd záradékolta a szerződést. Az alperes helyszíni ellenőrzést tartott. Az ott felvett jegyzőkönyv szerint az eltartott napi szükségleteiről nem a felperes gondoskodik, viszont ő végzi a nagymosást, nagytakarítást, nagybevásárlást, a felperes a munka mellett tanul és a szüleivel lakik. Miután a bérlő elhunyt, a felperes bérleti jogának elismerését kérte az alperestől, aki nyilatkozatával azt nem ismerte el.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a lakás bérleti jogának folytatására jogosult, mert a tartási szerződésben foglaltakat teljesítette. Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes a perbeli ingatlan bérleti jogának folytatására jogosult. A bíróság kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 10.000 Ft perköltséget. Ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a felperes a tartási szerződést megelőző jegyzőkönyvben utalt a bérlővel történt együttlakásra, viszont a tartási szerződésben ezt már nem vállalta, amely ellen az alperes nem emelt kifogást. Az elsőfokú bíróság megállapította továbbá azt, hogy a tartási szerződésben foglalt tartás nem jelenti azt, hogy az eltartó minden tartási szolgáltatást kizárólag maga teljesítsen. A tartás akkor valósul meg, ha annak döntő részét teljesíti az eltartó, így nem kizárt, hogy az egyes szolgáltatásokra az eltartó más személyt vegyen igénybe. Fontos körülménynek találta továbbá az elsőfokú bíróság, hogy a tartást az eltartott nem kifogásolta, továbbá azt, hogy az alperes összesen egy alkalommal ellenőrizte az eltartás teljesítését, és ebből vonta le azt a következtetést, hogy a felperes nem tett eleget tartási kötelezettségének.

Az ítélet ellen az alperes fellebbezett. A fellebbezésében azzal érvelt, hogy a felperes eltartási kötelezettségének nem tett eleget, mivel nem lakott folyamatosan együtt az eltartottal, kötelezettsége teljesítéséhez pedig teljesítési segédet vett igénybe.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, mivel a személyes ellátási kötelezettség nem azt jelenti, hogy az eltartó minden tevékenységet csak maga láthat el személyesen, és ne vehetne igénybe esetenként külső segítséget.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 12.P. 51.034/2000/9. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 54.Pf. 26.654/2001/5.)

37. Életjáradéki szerződés tartási szerződéssé átalakításának feltétele, hogy az eltartott egészségi állapota megváltozzon, a szerződés az átváltoztatásra lehetőséget adjon és az eltartott ezt az igényét kifejezetten és igazolhatóan az eltartó(k) tudomására hozza. Az eltartott puszta szándéka a szerződést automatikusan nem alakítja át tartási szerződéssé. (Ptk. 591.§ (1)-(2), 228.§ (2) bekezdés)

A peres felek között 1992. április 16. napján tartási szerződés jött létre, melyben a felperes - mint eltartott – a feléje irányuló és az alperesek által teljesített tartás ellenében a perbeli lakás két szobájának kizárólagos használatára az alpereseket jogosította, valamint feljogosította őket arra, hogy halálát követően a lakásbérleti jogviszonyt folytassák. A tartási szerződést az Önkormányzat jóváhagyta. Az alperesek a tartási kötelezettségüket maradéktalanul teljesítették, a tartási szerződés megszűnésekor elszámoltak, felperes a tartásába alperesi részről 300.000 Ft-ot tudott be. 1994. január 27-én a felperes és a fia a perbeli lakásra az Önkormányzattal adásvételi szerződést kötött, amely szerint a felperes 1 , míg a fia ugyancsak 1 tulajdoni hányadban lett a perbeli ingatlan tulajdonosa.

A lakás vételára 1.024.000 Ft volt. Az adásvételi szerződés megkötésének napján a peres felek életjáradéki szerződést kötöttek egymással, mely szerint az alperesek havi 5.000 Ft-os járadékfizetése mellett eltartják a felperest, melynek ellenértékeként a felperes a perbeli ingatlanon fennálló 1 tulajdoni hányadának tulajdonjogát az alperesekre ruházta. A szerződés megkötésekor alperesek 800.000 Ft készpénzfizetést is teljesítettek a felperesnek, melyből 300.000 Ft a tartási szerződés elszámolására, 500.000 Ft az ingatlan elidegenítése során fizetendő vételárba számítódott. Az életjáradéki szerződés 3. pontja értelmében „a jogosult egészségi állapotában beállt változás esetén életjáradék fizetése helyett az tartássá változik át, melynek keretében a kötelezettek napi háromszori étkezést, orvosi ellátást, a lakás és a ruházat rendben tartását kötelesek biztosítani. Kötelezettek a jogosult halála esetén az eltemettetésről gondoskodnak.” A felperes már korábban is indított pert az alperesekkel szemben az életjáradéki szerződés megszüntetését kérve, melyet mind az I. mind a II. fokú bíróság elutasított.

A felperes keresetében az 1994. január 27-én létrejött – álláspontja szerint – tartással vegyes életjáradéki szerződés megszüntetését kérte. Az alperesek ellenkérelmükben a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását kérték a bíróságtól.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg egyetemlegesen az alpereseknek 10.000 Ft perköltséget.

Ítéletének indokolásában az elsőfokú bíróság rámutatott arra, hogy a peres felek közötti szerződés használattal vegyes életjáradéki szerződés. A bíróság álláspontja szerint a szerződés 3. pontja egy bontó feltételt fogalmaz meg, vagyis azt, hogy abban az esetben, ha a felperes egészségi állapota azt megkívánja, az életjáradéki szerződés tartási szerződéssé alakul át. Ennek megfelelően az elsőfokú bíróság úgy látta, hogy nem tartással vegyes életjáradéki szerződésről van szó, hanem csak egy arra vonatkozó kötelezettség vállalásról, hogy a felperes egészségi állapotának romlása esetén a szerződét tartási szerződéssé alakítják át.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Rámutatott arra, hogy életjáradéki szerződés tartási szerződéssé átalakításának feltétele, hogy az eltartott egészségi állapota megváltozott, a szerződés erre lehetőséget adott és az eltartott ezt az igényét kifejezetten és igazolhatóan az eltartó(k) tudomására hozza. Az eltartott puszta szándéka a szerződést automatikusan nem alakítja át tartási szerződéssé.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 7.P. 23.335/1998/8. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 56.Pf. 27441/1999/3.)

Öröklési jog

38.Az írásbeli magánvégrendelet nem felel meg a törvény által meghatározott alaki kellékeknek, ha keltének helye, a földrajzi hely megjelölésének hiányában az okiratból nem tűnik ki, annak tartalmából csak következtetni lehet arra, hogy az örökhagyó a végrendelkezéskor egy meg nem nevezett kórházban tartózkodott. (Ptk. 629.§ /1/ bek.)

Az I-II-III. rendű felperesek keresetükben annak megállapítását kérték a bíróságtól, hogy az örökhagyó által írt végrendelet érvényes, és az abban körülírt ingatlan a felperesek örökségét képezi. E kereseti kérelmüket arra alapították, hogy a – végrendeletben szereplő - meghagyást teljesítették, és a végrendeletben szereplő %-os megosztást egymás közti viszonyukban 50-25-25%-ban fogadták el. Hivatkoztak arra, hogy az okiratból kitűnik a végrendelet keltének a helye, hiszen a végrendelet az örökhagyó műtétjének napján keletkezett, amelyből azt a következtetést lehet levonni, hogy csak a kórházban – kórteremben – alkothatta azt.

Az alperes a kereset elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy a végrendelet keletkezési helyének feltüntetése hiányában a végrendelet olyan alaki hibában szenved, ami bizonyítási eljárással sem pótolható, ezért az érvénytelen.

Az első fokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Az indokolás szerint az írásbeli magánvégrendelet érvényességi feltétele az, hogy annak végrendeleti minősége, keltének helye és ideje magából az okiratból kitűnjék. Az első fokú bíróság indokolásában kifejtette, hogy az érvényességi kellékek közül a végrendelet keletkezési helye nem volt megállapítható. A perbeli esetben ugyanis a Ptk. 629.§-ban megfogalmazott szabály két szavának, nevezetesen a „kitűnik” és a „helye” szavaknak az általánosan elfogadott jelentését kell szem előtt tartani. Eszerint a „kitűnik” szó arra utal, ami az okiratban látható, ami abban olvasható, míg a „hely” szó a végrendelet kelte vonatkozásában egy földrajzi hely megnevezését kívánja meg. A törvényszöveg értelmezése kapcsán a bíróság rámutatott arra, hogy a végrendelet érvényességi feltételeit a törvényalkotó azért szabályozta ilyen szigorúan, hogy az örökhagyó végakarata keletkezésének körülményeit térben és időben pontosan el lehessen helyezni, megnehezítve ezáltal a végrendelet hamisításának lehetőségét, megkönnyítve viszont a későbbi bizonyítást. A bíróság megállapította, hogy a perbeli végrendelet olyan alaki hibában szenved, mely semmilyen módon nem pótolható, hiszen a végrendelet csak akkor érvényes, ha a Ptk. 629.§-ban írt feltételek együttesen fennállnak, a végrendelet objektív hibáját még a végrendelkező akarata szerinti értelmezés sem küszöböli ki, az csak alakilag érvényes végrendeletnél vizsgálható.

Az ítélet ellen a felperesek jelentettek be fellebbezést arra hivatkozással, hogy a a végrendeletben szereplő „műtét” megjelölésével a Ptk. 629.§ (1) bekezdésében megjelölt feltételek megvalósultak, mivel a végrendelet keltének helye és ideje magából az okiratból kitűnik.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét helyes indokaira figyelemmel helybenhagyta. A végrendelet azon rendelkezése, hogy „ha a műtétet nem élném túl” nem határozza meg azt a helyet, ahol a végrendelkezés történt, mert az a tény, hogy a műtétre kórházban került sor és ebben az időpontban az örökhagyó kórházban volt, a perbeli végrendeletből nem tűnik ki. Megjegyezte a másodfokú bíróság azt is, hogy az akarati elv alakilag érvénytelen végrendeletnél nem vizsgálható.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 16.P. 90.848/2000/20.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 44.Pf. 20.469/2002/3.)

39. A bíróság ugyan szakkérdés megválaszolására rendel ki szakértőt, azonban a már beszerzett szakvéleményt szabadon mérlegelheti, mely során a logikai ellentmondások meglétét észlelnie kell, és ennek eljárásjogi következményeit le kell vonnia.

Az a körülmény, hogy az élettárssal kötött öröklési szerződés következtében a törvényes örökösök elesnek a kötelesrésztől, nem minősíti az öröklési szerződést jó erkölcsbe ütközőnek.

Az első fokú bíróság ítéletével megállapította, hogy a perbeli öröklési szerződés érvénytelen. Ennek megfelelően kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felpereseknek egyetemlegesen 200.000 Ft perköltséget. Az elsőfokú bíróság indokolásában kifejtette, hogy az öröklési szerződés a Csjt. 30.§ (1) bekezdésébe, a Ptk. 624.§ (3) bekezdésébe és a Ptk. 200.§ (2) bekezdésébe való ütközés miatt érvénytelen. E körben az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a néhai cukorbetegsége 1995-re olyan súlyossá vált, hogy az alperes számára bizonyossá kellett, hogy váljon, élettársa gyógyíthatatlan beteg. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az, aki ilyen helyzetet kihasználva köt valakivel öröklési szerződést, nyilvánvalóan a társadalom többségi megítélése szerint jó erkölcsbe ütköző magatartást tanúsít.

Az ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel. Fellebbezése indokolásában az alperes utalt arra, hogy téves az elsőfokú bíróság azon megállapítása, mely szerint az öröklési szerződéssel az örökhagyó az alperesre ruházta volna a perbeli ingatlan 1 tulajdoni illetőségét. Az öröklési szerződéssel ugyanis megítélése szerint várományi jogot szerzett csak, a tulajdonjoga bejegyzésére csak az örökhagyó halálát követően kerülhetett sor. Fellebbezésében előadta azt is, hogy az elsőfokú eljárás során bizonyítást nyert, hogy az örökhagyó szemüveggel olvasásra képes állapotban volt, így az elsőfokú bíróság ezzel ellentétes megállapítása téves.
Előadása szerint a vagyonközösség megszüntetése teljesedésbe ment, csak az írásba foglalásra nem került sor. Különösen sérelmezte az alperes azt a bírósági megállapítást is, miszerint a szerződés megkötésekor jó erkölcsbe ütköző magatartást tanúsított, mivel a szerződést az örökhagyó kezdeményezte, ő pedig a szerződésbe foglaltaknak maradéktalanul eleget tett.

A másodfokú bíróság az alperes fellebbezését alaposnak találta, az első fokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította. A másodfokú bíróság megítélése szerint a perbeli öröklési szerződéssel kapcsolatban a Csjt. 30.§ (1) bekezdésének alkalmazása két okból is kizárt. Egyrészt azért, mert a jogszabály kizárólag élők közötti jogügyletre irányadó, halál esetére szóló rendelkezésre nem, másrészt pedig azért, mert feltételezi, hogy a volt házastársak között a vagyonmegosztás még nem történt meg. A már régóta külön élő házastársak a bíróság végzésével jóváhagyott egyezséget kötöttek, melyben rendelkeztek az ingóságok megosztásáról is, így a közös vagyon megosztásra került. Figyelemmel arra, hogy a Csjt. általi szabályozás az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetését nem kívánja meg feltétlenül a közös vagyon megosztásához, és ezáltal a perbeli lakás már nem a házastársak vagyonközösségéhez tartozó dolog, hanem eszmei osztatlan közös tulajdon, a másodfokú bíróság megítélése szerint az öröklési szerződés nem ütközik a Csjt. 30.§ (1) bekezdésébe, ezáltal nem semmis.

A másodfokú bíróság az elsőfokú eljárás során készített szakvéleménnyel kapcsolatban megállapította, hogy az logikai ellentmondást tartalmaz, melyet az első fokú bíróság nem oldott fel. A bíróság ugyan szakkérdés megválaszolására rendel ki szakértőt, azonban a már beszerzett szakvéleményt szabadon mérlegelheti, mely során a logikai ellentmondások meglétét mindenképpen észlelnie kell, és ennek eljárásjogi következményeit le kell vonnia. A másodfokú bíróság megítélése szerint a meghallgatott tanúk elmondása alapján is megállapítható, hogy az örökhagyó a szerződés megkötése idején szemüveggel képes volt olvasni, így a hivatkozott érvénytelenségi ok e körben sem áll fenn.

A másodfokú bíróság a szerződés jó erkölcsbe ütközését sem látta megállapíthatónak. Az örökhagyó végintézkedési szabadságában áll, hogy bármilyen formában örököst nevezzen. Az a körülmény, hogy az alperes a vele együtt élő élettársával a jogszabálynak megfelelő öröklési szerződést köt, nem tekinthető olyan magatartásnak, amely nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütközne. Az a körülmény, hogy az élettárssal kötött öröklési szerződés következtében a

törvényes örökösök elesnek a kötelesrésztől, nem minősíti az öröklési szerződést jó erkölcsbe ütközőnek.

(Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 7.P.II. 23.240/2000/12. – Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 43.Pf. 29976/2001/2.)

40. A házastársak által közösen felvett kölcsön, illetve az abból megvalósított beruházás teljes egészében közös vagyoni ráfordításnak minősül, és az abból létrehozott érték, valamint a későbbi értéknövekedés is a közös vagyont gyarapítja függetlenül attól, hogy a kölcsönből melyik fél mennyit, milyen jellegű vagyonából törlesztett. Amennyiben pedig a külön vagyonból történne a közös adósság kifizetése, akkor a házastársi életközösség megszűnése után legfeljebb megtérítési igénye keletkezhet annak a házastársnak, aki különvagyonát fordította a közös tartozás rendezésére. (BH. 1992/10/641., BH.1992/3/177., PJD.III/273.)

Az örökhagyó halálát követően a túlélő házastárs ténylegesen, a törvény erejénél fogva az özvegyi jog jogosultja lesz annak ellenére, hogy a közjegyző a hagyatékot – valamely leszármazó ismeretének hiányában – az ismert leszármazóként megjelölt személy, valamint a túlélő házastárs egyezsége alapján adta át: ez ugyanis az ismeretlen leszármazó dologi igényét nem csorbítja. Ennek megfelelően a túlélő házastárs özvegyi jogosult lesz, így a birtoklás, a használat és a hasznok szedésének jogát nem tulajdonjoga alapján, hanem önálló jogcímen – mint haszonélvező – gyakorolhatja, így az elbirtoklás feltételeinek fennállását nem lehet megállapítani. A birtoklás jogcíme az ilyen jogviszony megszűnéséig a birtoklás szándékától függetlenül gátolja az elbirtoklás megkezdését.

Az első fokú bíróság ítéletével a perbeli ingatlan 1/8-ad tulajdoni illetőségét törvényes öröklés jogcímén a felperes tulajdonába adta a II. rendű alperes tulajdoni illetőségének terhére, és a II. rendű alperest ennek tűrésére kötelezte. Az első fokú bíróság a II. rendű alperes viszontkeresetét – amely elsődlegesen az ingatlan 1/8 részének különvagyonhoz tartozására, másodlagosan az elbirtoklásra irányult, - elutasította. A bíróság az I. rendű alperessel szemben a pert az első fokú eljárás során megszűntette.

Az elsőfokú bíróság indokolása szerint a felperesnek a perbeli ingatlan 1/8-ad részén – törvényes öröklés jogcímén – tulajdonjoga állt fenn, hiszen a felperes születési anyakönyvi kivonattal, illetve hatósági bizonyítvánnyal igazolta, hogy az örökhagyó az édesapja volt. A bíróság mind az elsődleges, mind a másodlagos jogcímen előterjesztett viszontkeresetet elutasította. Az elsőfokú bíróság rámutatott az elsődleges jogcímen előterjesztett viszontkeresettel kapcsolatban, hogy az okirati bizonyítékokkal szemben nem volt elfogadható a II. rendű alperes nyilatkozata, de a meghallgatott tanú vallomása sem. A másodlagos jogcímen előterjesztett viszontkeresettel kapcsolatban a bíróság indokolásában előadta, hogy a hagyaték tárgyát képező perbeli ingatlan 1-ed tulajdoni illetőségének a feléről, azaz 1/8-ad-ról rendelkezhetett volna érvényesen az I. rendű alperes, mint törvényes örökös, így a közjegyző által jóváhagyott egyezséggel a II. rendű alperes csak ezt az 1/8-ad részt szerezhette volna meg ajándékozás címén. Ezzel szemben az örökhagyó halálának pillanatától a II. rendű alperest özvegyi jog illette meg a másik 1/8-ad részre, így tehát – mint jogcímmel rendelkező személy – az ingatlanrészt sajátjaként nem birtokolhatta: vagyis elbirtoklás útján az ingatlanhányadot nem szerezhette meg.

Az ítélet ellen a II. rendű alperes fellebbezett. Sérelmezte, hogy az adott megállapítások mellett az ítélet rendelkező része az özvegyi jogára nézve nem tartalmaz rendelkezést. Hivatkozott arra, hogy a perbeli ingatlan vételárának a fedezetét képező kölcsön visszafizetése a különvagyonából történt.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét – helyes indokaira figyelemmel – helybenhagyta azzal a kiegészítéssel, hogy a II. rendű alperest, a felperest törvényes öröklés jogcímén megillető 1/8-ad tulajdoni illetőségére özvegyi jog illeti meg. Egyben kiegészítette az R-i Földhivatal megkeresését azzal, hogy a felperes javára törvényes öröklés jogcímén bejegyzendő 1/8-ad illetőségére az özvegyi jogot a II. rendű alperes javára jegyezze be.

A II. rendű alperes a per során már maga sem állította, hogy a különvagyonából származó pénzből vásárolta házastársával az ingatlant, hanem arra hivatkozott, hogy a telekvásárlást kölcsönből fedezték, ami aztán a II. rendű alperesi különvagyonhoz tartozó pénzből a II. rendű alperes egyenlített ki. Az indokolás szerint a házastársak által közösen felvett kölcsön, illetve az abból megvalósított beruházás teljes egészében közös vagyoni ráfordításnak minősül, és az abból létrehozott érték, valamint a későbbi értéknövekedés is a közös vagyont gyarapítja függetlenül attól, hogy a kölcsönből melyik fél mennyit, milyen jellegű vagyonából törlesztett, amennyiben pedig a külön vagyonból történne a közös adósság kifizetése, akkor a házastársi életközösség megszűnése után legfeljebb megtérítési igénye keletkezhet annak a házastársnak, aki különvagyonát fordította a közös tartozás rendezésére. A másodfokú bíróság megerősítette azt az elsőfokú bíróság által tett megállapítást, hogy a kölcsön törlesztésére fordított pénz különvagyoni jellege nem került kétséget kizáróan bizonyításra.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint az örökhagyó halálával – végintézkedés hiányában – a törvényes öröklés általános rendje szerint a felperes és az I. rendű alperes állagörökös lett, míg a II. rendű alperes özvegyi jogot örökölt. A jogszerzés mindegyik esetben ipso iure bekövetkezett, függetlenül attól, hogy erről a felperes vagy az alperesek tudomással bírtak-e. Ebből a másodfokú bíróság azt a következtetést vonta le, hogy az örökhagyó halálát követően a II. rendű alperes – mint túlélő házastárs – ténylegesen, törvény erejénél fogva az özvegyi jog jogosultjává vált annak ellenére, hogy a közjegyző a hagyatékot – a felperes mint leszármazó ismeretének hiányában – az egyetlen leszármazóként megjelölt I. rendű alperes, valamint a túlélő házastárs egyezsége alapján adta át: ez ugyanis a felperes dologi igényét nem csorbíthatja. Ennek megfelelően a II. rendű alperes özvegyi jogosult volt, így a birtoklás, a használat és a hasznok szedésének jogát nem tulajdonjoga, hanem önálló jogcímen – mint haszonélvező – gyakorolhatta, így az elbirtoklás feltételeinek fennállása nem állapítható meg. A birtoklás jogcíme az ilyen jogviszony megszűnéséig a birtoklás szándékától függetlenül gátolja az elbirtoklás megkezdését.
(Budai Központi Kerületi Bíróság 15.P. 20857/1999/28.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 43.Pf. 27368/2001/2.)

Családjog

41. A tulajdonostársnak elsődlegesen az ingatlan használatára, birtoklására van joga, pénzbeli térítést elsődlegesen csak akkor igényelhet, ha ezeket a jogait a másik fél magatartása vagy a felek megállapodása, illetve bírói döntés alapján nem gyakorolhatja.
Ha a házastársi közös lakáson a társtulajdonos szülő „túlhasználata” a közös kiskorú gyermekek lakhatásának a biztosításában merül ki, a használattól megfosztott szülő többlethasználati díjat – a Csjt. 31/B.§ /2/ bekezdésében foglaltak mellett – alappal nem követelhet.

Az elsőfokú bíróság részítéletében a felperes többlethasználati díj iránti keresetét elutasította.

Az indokolás szerint az alperes magatartása illetve a felperes veszekedés során tanúsított fellépése - amely veszekedés után a felperes már nem tért vissza a házastársi közös lakásba – nem minősül olyan fenyegető magatartásnak az alperesi oldalon, amely alapján megállapítható volna, hogy a felperes a lakáshasználattal nem örökre hagyott fel. Az állandó bírói gyakorlat értelmében, amely szerint a tulajdonostársnak elsődlegesen az ingatlan használatára, birtoklására van joga, pénzbeli térítést elsődlegesen csak akkor igényelhet, ha ezt a jogait a másik fél magatartása vagy a felek megállapodása illetve bírói döntés alapján nem gyakorolhatja. Ilyen körülmény azonban a felperes oldalán nem állapítható meg, ezért a túlhasználati díj iránti igénye alaptalan volt.

Az részítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel. Fellebbezésében elsődlegesen a részítélet kereset szerinti megváltoztatását, másodlagosan az alperes többlethasználati díj fizetésére való kötelezését kérte a másodfokú bíróságtól. Új tényként adta elő, hogy egyik gyermekük Átmeneti Otthonban volt és a jövőben kollégiumban nyer majd elhelyezést.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság részítéletét – annak helyes indokai alapján – helybenhagyta. A másodfokú bíróság a másodlagos fellebbezési kérelem körében utal arra, hogy a Csjt. rendelkezése értelmében a házastársak kiskorú gyermekének lakáshasználati jogát általában a volt közös lakásban kell biztosítani, kivéve, ha más állandó lakása van. Mivel a kiskorú gyermekeknek a közös tulajdonú házastársi lakáson kívül más állandó lakása nincsen, az alperes pedig a 3 kiskorú gyermekkel lakik együtt az 56 m2-es, két szobás lakásban, így az alperes „túlhasználata” a gyermekek lakáshasználatának a következménye. A gyermekek lakáshasználatának biztosítása nem kizárólag az alperes szülői kötelessége, hanem a felperesé is, így ennek anyagi következményeit nem háríthatja át az alperesre. A másodfokú bíróság szerint, ha a házastársi közös lakáson a társtulajdonos szülő „túlhasználata” a közös kiskorú gyermekek lakhatásának a biztosításában merül ki, a használattól megfosztott szülő többlethasználati díjat – a Csjt. 31/B.§ /2/ bekezdésében foglaltak mellett – alappal nem követelhet.

(Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 7.P.XX. 20058/2000/23. – Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 54.Pf. 24.676/2001/3.)

42. Volt házastársak lakóingatlana közös tulajdonának a megszüntetése esetén - ha az egyik fél a másik hányadát lakottan váltja magához – a felek között a lakáshasználat szempontjából nem tisztán lakásbérleti, hanem olyan „quasi lakásbérleti” jogviszony jön létre, amelynek megítélése a PK 279. számú állásfoglalásban foglaltakhoz hasonlít.

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét – amely a felperes kizárólagos tulajdonát képező lakás lakásbérleti jogviszonyának felmondása következtében az alperes lakás kiürítésére kötelezésére irányult – elutasította.

Az elsőfokú bíróság döntését azzal indokolta, hogy az alperes által tanúsított magatartások eseti jellegűek voltak, amellyel nem állna arányban az a súlyos jogkövetkezmény, amit az alperes számára jelentene a lakáshasználati jog megszüntetése és a kiürítésére kötelezés. Az elsőfokú bíróság indokolásában arra is kitért, hogy az alperes szilveszteri magatartása különösen nem alapozza meg az előzetes felszólítás nélküli felmondást.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett. Fellebbezésében kérte az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a keresetének helyt adó határozat meghozatalát. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen ítélte meg az alperes által elkövetett cselekmény súlyosságát, és abban is tévesen foglalt állást, hogy a júliusi eset után a szilveszteri alperesi magatartást ne lehetne folytatásnak tekinteni. A felperes felajánlotta, hogy a keresetének helyt adó határozat esetén az alperes részére hajlandó 2.500.000 Ft-ot – lakáshasználati jog ellenérték jogcímén – megfizetni.

Az alperes ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Másodlagosan – arra az esetre, ha a másodfokú bíróság őt mégis a lakás kiürítésére kötelezné – a lakáshasználati jog ellenértékére jelentett be igényt.

A másodfokú bíróság a felperes fellebbezését a másodlagos fellebbezési ellenkérelem vonatkozásában alaposnak tartotta. Ennek megfelelően az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és kötelezte az alperest, hogy a perbeli lakást 90 nap alatt hagyja el, és ezzel egyidejűleg kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 2.500.000 Ft lakáshasználati jog ellenértéket.

A másodfokú bíróság annyiban osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját, hogy kizárólag az Ltv. rendelkezéseihez képest a felperes által megjelölt két esetet nem lehet olyan súlyúnak és folyamatosnak tekinteni, ami megalapozná az alperes quasi lakásbérleti jogviszonya felmondását, és erre tekintettel a lakáskiürítésre kötelezését. A másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban azzal, hogy a felperes az alperes tulajdoni hányadát lakottan magához váltotta, ahhoz hasonló helyzet jött létre, mintha a felperes különvagyoni ingatlana osztott használatára jogosította volna fel a bíróság az alperest.

Összegezve a fentieket a másodfokú bíróság megállapította, hogy a volt házastársak lakóingatlana közös tulajdonának a megszüntetése esetén - ha az egyik fél a másik hányadát lakottan váltja magához – a felek között a lakáshasználat szempontjából nem tisztán lakásbérleti, hanem olyan „quasi lakásbérleti” jogviszony jön létre, amelynek megítélése a PK. 279. számú állásfoglalásban foglaltakhoz hasonlít.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 1.P.50.418/2000/4. - Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 54.Pf. 25.261/2001/5.)

43. Ha a volt házastársak a bontóperben a bérlakásuk osztott használatára egyezséget kötöttek és azt a bíróság jóváhagyta, a jóváhagyástól számított 2 éven belül előterjesztett kereset elbírálására a Csjt. 18.§ (3) bekezdése is irányadó függetlenül attól, hogy a felperes a keresetét az 1993. évi LXXVIII. Tv. 30.§-ra alapozta.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét – amelyben az alperes bérlőtársi jogviszonyának megszüntetését kérte bér meg nem fizetése miatt – elutasította. Döntését azzal indokolta, hogy a felperes a bontóperben az alperessel a lakás osztott használatára egyezséget kötött, és a megállapodás óta a körülményekben változás nem következett be. A felperes a keresetét a bontóperben kötött – és a lakáshasználatot rendező – egyezség jóváhagyása után fél éven belül adta be. Ennek megfelelően a Ptk. 240.§-a és a PK. 279-es állásfoglalás mellett a Csjt. 18.§ /3/ bekezdését is alkalmazni kellett. A bíróság rámutatott arra, hogy a fentiekre figyelemmel az egyezség megkötése után kellett volna olyan körülményváltozásnak bekövetkezni, amely alapján az egyezség szerinti osztott használat fenntartása súlyos

érdeksérelemmel járna a felperesre. Ez azonban nem következett be, miután a felperes által hivatkozott alperesi „nem fizetés” már az egyezségkötéskor is fennállt. Ezért az alperes felróható magatartása csak az egyezség jóváhagyását követő 2 év eltelte után ad lehetőséget az alperes bérlőtársi jogviszonya megszüntetésére.

Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel. Fellebbezésében arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a Csjt. rendelkezéseit a per elbírálásakor.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, azonban a megállapított tényállást kiegészítette azzal, hogy a felperes a bérleti díj fele részét folyamatosan fizeti a bérbeadónak, de az alperes tartozása fejében nem fizetett, tehát az alperes helyett nem teljesített.

A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy ha a volt házastársak a bontóperben a bérlakásuk osztott használatára egyezséget kötöttek és azt a bíróság jóváhagyta, a jóváhagyástól számított 2 éven belül előterjesztett kereset elbírálására a Csjt. 18.§ (3) bekezdése is irányadó függetlenül attól, hogy a felperes a keresetét az 1993. évi LXXVIII. Tv. 30.§-ra alapozta.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 5.P. 53103/1999/8. – Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 54.Pf. 25297/2001/3.)

44. A 4/1987 (VI.14.) IM. rendelet 34.§-a szerinti – egyébként peren kívüli eljárásban hozandó – bírósági döntés „pótolható” a gyermekelhelyezés (megváltoztatása) iránti perben.

Ha valamelyik szülő a Csjt. 72/B.§ (1)-(2) bekezdésében foglaltakat megsértve a másik szülő hozzájárulása nélkül viszi a gyermeket egy évet meg nem haladóan külföldre ez még nem eredményezi automatikusan a gyermekelhelyezés megváltoztatását. A perben a bíróság vizsgálja a külföldi körülményeket, és ha a Csjt. 72/A.§ (1) bekezdésben foglalt elhelyezés megváltoztatásának feltételei nem állnak fenn, a keresetet – az alperes jogsértése ellenére is – elutasítja. Ilyenkor a kereset elutasítása a jövőre nézve orvosolja – a gyermek külföldi tartózkodási helye külön kijelölése nélkül is – az alperesi magatartás jogellenességét.

Megállapításra irányuló kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában, vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet. (Ptk.123.§)

A közös szülői felügyeleti jog megsértése – a gyermek jogellenes külföldön való letelepítése –, a kapcsolattartási jog gyakorlásának az akadályozása nem tartozik a másik szülő emberi méltósága, személyiségi joga megsértése fogalmi körébe.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a peres felek V. utónevű gyermekét az alperes anyánál helyezte el, és szabályozta a felperes apa gyermekkel történő kapcsolattartását, a gyermek átadásának és átvételének helyét. Rendelkezett az anya kapcsolattartásra való felkészítési kötelezettségéről, továbbá a kapcsolattartás esetleges akadályának egymással való tájékoztatási kötelezettségéről, az elmaradt kapcsolattartás pótlásáról. Megállapította, hogy a kapcsolattartás során felmerült költségeket a felek fele-fele arányban kötelesek viselni. Ezt meghaladóan elutasította a felperes keresetét.

Döntése indokolásában kiemelte, hogy a per elsődlegesen gyermekelhelyezési per, illetve a feleknek a gyámhivatalnál történt megállapodására figyelemmel gyermekelhelyezés megváltoztatása iránti pernek minősül, és ekként is elbírálva a felperes keresetét, a Csjt. 72/A.§ /2/ bekezdése szerinti kettős feltétel együttes fennállásának hiánya miatt megalapozatlannak találta. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy bár sérti a gyermek érdekét, hogy az alperesi anya vele külföldön telepedett le, ezt azonban nem ítélte meg olyan hátránynak, amelyre tekintettel a gyermeki érdek megkívánná az eredeti elhelyezés megváltoztatását. Az ítélet indokolásában azt is megállapította, hogy az anya jogellenesen vitte el a gyermeket külföldre. A felperes személyhez fűződő jogának megsértésével kapcsolatos igényét a bíróság alaptalannak találta a jogszabályi feltételek megléte hiányában.

Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az abban foglaltaktól eltérően szabályozta a folyamatos és az időszakos kapcsolattartás időpontját és tartamát, a kapcsolattartás költségét. A gyermek át- és visszaadására vonatkozó elsőfokú bírósági megállapítást kiegészítette azzal, hogy a felek egymással előzetesen egyeztetni kötelesek a repülőjárathoz igazodva. A kiegészült tényállás alapján a másodfokú bíróság a felperes fellebbezését részben találta alaposnak, míg az alperes fellebbezését megalapozatlannak ítélte.

A gyermek elhelyezésének megváltoztatása körében a másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy dacára az alperes erkölcsileg elítélendő, kifejezetten jogellenes magatartásának, a gyermek érdeke az elsőfokú ítélet helybenhagyását igényli. A másodfokú bíróság rámutatott továbbá arra, hogy a 4/1987 (VI.14.) IM. rendelet 34.§-a szerinti – egyébként peren kívüli eljárásban hozandó – bírósági döntés mintegy „pótolható” a gyermekelhelyezés (megváltoztatása) iránti perben. Ha valamelyik szülő a Csjt. 72/B.§ (1)-(2) bekezdésében foglaltakat megsértve a másik szülő hozzájárulása nélkül viszi a gyermeket egy évet meg nem haladóan külföldre az még nem eredményezi automatikusan a gyermekelhelyezés megváltoztatását. A perben a bíróság vizsgálja a külföldi körülményeket, és ha a Csjt. 72/A.§ (1) bekezdésben foglalt elhelyezés megváltoztatásának feltételei nem állnak fenn, a keresetet – az alperes jogsértése ellenére is – elutasítja. Ilyenkor a kereset elutasítása a jövőre nézve orvosolja – a gyermek külföldi tartózkodási helye külön történő kijelölése nélkül is – az alperesi magatartás jogellenességét.

Az alperes jogellenes magatartásának megállapítása iránti kereseti kérelemmel kapcsolatban a másodfokú bíróság kiemelte azt, hogy a Pp.123.§-a értelmében megállapításra irányuló kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában, vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet. Minthogy a másodfokú bíróság elbírálta az alperes jogellenes magatartásával előidézett jogvitát és ezáltal mintegy pótolta a lakóhely kijelölését is, így már nincs olyan joga a felperesnek, amelyet a megállapítási keresettel megóvhatna.

A másodfokú bíróság a gyermekkel történő kapcsolattartás vonatkozásában rámutatott arra, hogy nemcsak a részbizonyítás adatai alapján kellett az elsőfokú ítélet rendelkezéseit megváltoztatni, hanem azért is, mert az elsőfokú bíróság arra sem volt tekintettel, hogy eltérő a két ország földrajzi fekvése, mások az egymásnak megfelelő évszakok.

Az emberi méltóság és a személyhez fűződő jogok megsértésének megállapítására irányuló kereseti kérelemmel kapcsolatban a másodfokú bíróság leszögezte, hogy a közös szülői

felügyeleti jog megsértése – a gyermek jogellenes külföldön való letelepítése –, a kapcsolattartási jog gyakorlásának az akadályozása nem tartozik a másik szülő emberi méltósága, személyiségi joga megsértése fogalmi körébe. Rámutat arra, hogy a felperes szülői felügyeleti joga egyik alkotmányos alapvető jogból sem vezethető le.

(Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság 10.P.IV 23193/1999/24.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 54.Pf. 25533/2001/18.)

Munkajog

45. Önmagában az a körülmény, hogy a szerződést kötő felek egyikének a szándéka, szerződési akarata más jellegű jogviszony létrehozására irányult, a szerződés színlelt voltát nem alapozza meg. (Ptk. 207.§ (4))

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes és a Bt. – melynek kültagja a felperes volt - között létrejött vállalkozási szerződés valójában az alperes és közte létrejött munkaszerződést takar, amely munkaviszonyt az alperes 2001. április 24. napján jogellenesen szüntetett meg. A felperes kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest elmaradt munkabére, 12 havi átlagkeresete, valamint annak kamatokkal növelt összegének és a perköltségnek a megfizetésére. A felperes megítélése szerint színlelt, érvénytelen vállalkozási szerződésről volt szó, amelyet az alperes nyomására kellett polgári jogi szerződés formájában megkötni, de tulajdonképpen mind a szerződés, mind a munkavégzés a munkaviszony ismérveit tartalmazza.

Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában arra hivatkozott, hogy a bíróság csupán azt vizsgálhatta, hogy a peres felek közötti munkavégzés munkaviszonynak tekinthető-e. Az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy a Bt. és az alperes közötti szerződést a Bt. nevében a felperes kötötte, azonban a felperes a szerződés megkötését megelőzően tudatában volt annak, hogy az alperessel alkalmazotti jogviszonyt nem létesíthetnek és ezt tudomásul is vette. Az elsőfokú bíróság indokolása szerint a felek egy folyamatosan elvégzendő tevékenységre kötöttek vállalkozási szerződést, ezért a szerződés egyes elemei hasonlatosak lehetnek bármely munkavégzésre irányuló jogviszony alapján kötött szerződéshez. Így nem csak a munkaszerződés része és feltétele lehet az a kitétel, hogy a megbízó által megjelölt telephelyen kell a munkát elvégezni a megbízó utasításának megfelelően és ellenőrzése mellett. Lényegesek voltak az első fokú bíróság megítélése szerint a szerződés azon – munkaviszonytól teljességgel eltérő kitételei is, mely szerint a szerződő fél a tevékenységét alkalmazottai útján is elláthatja – vagyis nincs személyes munkavégzési kötelezettség – valamint az, hogy a szerződés vonatkozásában a felek a Ptk. és nem az Mt. rendelkezéseit tartották magukra nézve irányadónak.

Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel. A felperes sérelmezte azt, hogy az elsőfokú bíróság teljesen figyelmen kívül hagyta a jogszabály megkerülésére, kijátszására vonatkozó – szerződési rendelkezéseket.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét – helyes indokaira figyelemmel – helybenhagyta. A felperest semmi sem kötelezte a szerződés aláírására, azt szabad akaratából tette a szerződési szabadság elve szerint, szerződéskötési kényszer nélkül. Rámutatott továbbá

arra a másodfokú bíróság , hogy a munkaviszony ismérvei között valóban jelentős hangsúlyt kap az utasítási, rendelkezési jog, azonban a munkaszerződésben ugyanolyan fontos és kötelező a személyes munkavégzés, amely a perbeli esetben nem szerepel a szerződés rendelkezései között. A vállalkozási szerződés nem tekinthető színlelt munkaszerződésnek, mivel a munkaszerződés legalapvetőbb feltételeit – munkavállaló és munkáltató nevét, a munkavégzés helyét, beosztását - sem tartalmazza. Önmagában az a körülmény, hogy a szerződést kötő felek egyikének a szándéka, szerződési akarata más jellegű jogviszony létrehozására irányult, a szerződés színlelt voltát nem alapozza meg.

(Fővárosi Munkaügyi Bíróság 28.M. 2210/2001/7.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 59.Mf. 20.092/2002/4.)

46.Fegyelmi eljárás elrendelése nélkül nincs lehetőség fegyelmi eljárás mellőzésével fegyelmi büntetés kiszabására. (Kjt. 46.§ (1) és (8). bekezdése)

Az I. és a II. rendű felperes az alperesi tanintézetben közalkalmazotti jogviszonyban állt. Az alperes igazgatója intézkedésével mindkét felperest „megrovás” fegyelmi büntetésben részesítette fegyelmi eljárás lefolytatásának mellőzésével. Az intézkedés indokául arra hivatkozott, hogy a felperesek egy tantestületi értekezletről elkéstek, ott minősíthetetlen hangon szólaltak fel, majd elhagyták az értekezletet.

A felperesek a fegyelmi büntetést kiszabó intézkedéseket keresettel támadták meg, annak hatályon kívül helyezését kérték arra hivatkozva, hogy egyrészt a tények nem kerültek precízen rögzítésre az indokolásban, másrészt alapvető eljárásjogi szabályt sértett a munkáltató, amikor nem rendelt el fegyelmi eljárást, erről nem értesítette a felpereseket, és a személyes meghallgatásuk is elmaradt.

Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az első fokú bíróság mindkét felperes keresetét elutasította és kötelezte őket, hogy 15 napon belül fizessenek meg egyenként 10.000-10.000 Ft perköltséget. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában hivatkozott arra, hogy a Kjt. 46.§ (8) bekezdésének helyes értelmezése szerint, ha a fegyelmi eljárás lefolytatásának mellőzésével kerül sor megrovás, fegyelmi büntetés kiszabására, nem kell fegyelmi eljárást indítani és ily módon arról az érintettet sem kell értesíteni. Ezek a mozzanatok az eljárás részei és a (8) bekezdés szerinti egyszerűsítés éppen a fegyelmi eljárás mellőzését célozza. Az indokolás szerint a közalkalmazott meghallgatásának elmaradása olyan mulasztás, mint az eljárási határidők be nem tartása, melyek megszegéséhez nem fűz jogkövetkezményt a közalkalmazotti törvény, és a bíróság az eljárás során a meghallgatást amúgy is pótolni tudja. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy alapvető eljárásjogi határidő csak a szubjektív és az objektív határidő, amely betartása köti a munkáltatót, és ennek túllépése esetén van helye a fegyelmi határozat hatályon kívül helyezésének. Ezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság a határozat eljárási okból történő „érvénytelenítését” nem tartotta jogilag lehetségesnek és azt sem tartotta értékelendőnek, hogy az értekezlet utáni megbeszélésen mi hangzott el. Megállapította a bíróság, hogy a felperesek a terhükre rótt csekély súlyú fegyelmi vétséget elkövették.

Az első fokú ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő fellebbezést, melyben az ítélet megváltoztatását és a módosított keresetüknek megfelelő határozat meghozatalát kérték.

A másodfokú bíróság a fellebbezést részben találta alaposnak, és az alperes megrovás fegyelmi büntetést kiszabó intézkedését – annak alaki hibás volta miatt – hatályon kívül helyezte. Rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást ugyan helyesen állapította meg, azonban abból – részben - helytelen következtetést vont le. A felperesek ugyanis valóban pedagógushoz nem illő magatartást tanúsítottak, azonban a Kjt. részletes szabályokat tartalmaz a fegyelmi eljárás megindításával, a fegyelmi eljárás elrendelésével, illetve az eljárás lefolytatásával kapcsolatban, és ezek betartása a munkáltató részéről nem mellőzhető. Ennek értelmében a fegyelmi eljárás megindítását a kinevezési jogkör gyakorlója, magasabb vezető és vezető beosztású közalkalmazott tekintetében a megbízásra jogosult rendeli el. Erről a közalkalmazottat írásban értesíteni kell. Ugyanezen rendelkezés (8) bekezdése kimondja, hogy mellőzhető a fegyelmi eljárás lefolytatása, ha a kötelezettségszegés csekély súlyú és a tényállás tisztázott, azonban a közalkalmazottat ilyen esetben is meg kell hallgatni. Ebből következik, hogy fegyelmi eljárás mellőzésével is csak akkor szabható ki büntetés, ha a jogkör gyakorlója a közalkalmazott ellen fegyelmi eljárást indított, és erről az érintetteket értesítette.

(Fővárosi Munkaügyi Bíróság 27.M. 2602/2000/9.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 59.Mf. 25681/2001/7.)

Eljárásjog

47. Az alávetéses illetékesség megállapítása. (Pp. 41.§)

A B.Városi Bíróság végzésében megállapította illetékessége hiányát, és az iratokat a Budapesti … Kerületi Bírósághoz tette át. Döntését arra alapította, hogy az alávetés nem érvényes. A Budapesti ... Kerületi Bíróság az iratokat az alperes lakóhelye szerint illetékes Ráckevei Városi Bírósághoz tett át. Az R. Városi Bíróság végzésében ugyancsak megállapította illetékessége hiányát, és kijelölés végett az iratokat felterjesztette a Legfelsőbb Bírósághoz.

A Legfelsőbb Bíróság az eljárás lefolytatására végzésében a B. Városi Bíróságot jelölte ki. Az R. Városi Bíróság helyesen állapította meg, hogy a felek között megkötött előfizetői szerződés és az általános szerződési feltételek egységet képeznek, melyre az előfizetői szerződés egyértelműen utal. Az üzletkötő a felperesi társaság képviseletében írta alá a szerződést, amely megfelel a Pp. 196.§ (1) bekezdés d./ pontjába foglaltaknak, ezért az alávetés a Pp. 41.§ /1/ bekezdés a./ pontja értelmében érvényes.

(A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Pk. VIII. 25.376/2002/2.)

48. Ha a fizetési meghagyás kézbesítésére nem került sor, az nem emelkedhet jogerőre. Jogerős fizetési meghagyás hiányában nincs lehetőség perújításra. ( 1992. évi XLV. törvény 17.§-ának /2/ bekezdése)

Az elsőfokú bíróság ítéletében a Pesti Központi Kerületi Bíróság által 1994. február 11. napján kelt 15.Pk. 122.290/1994/1. szám alatt kibocsátott fizetési meghagyást hatályában fenntartotta, egyidejűleg – az ítélet jogerőre emelkedésével – elrendelte a 20.V. 278/1997. számon folyó végrehajtás folytatását, és kimondta, hogy a le nem rótt kereseti illetéket az állam viseli.

Az ítélet ellen a perújító alperes terjesztett elő fellebbezést, melyben az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését kérte a végrehajtási eljárás egyidejű megszüntetése mellett arra hivatkozással, hogy a fizetési meghagyás kézbesítése nem szabályszerűen történt.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra, és újabb határozat meghozatalára utasítja.

A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a postáról szóló 1992. évi XLV. törvény 17.§-ának /2/ bekezdése kimondja, hogy az igazságszolgáltatás szerveinek levélpostai küldeményei hivatalos iratként az e célra rendszeresített tértivevénnyel – könyvelt küldeményként – adhatók fel, ha a jogszabály az irat átvétele olyan határidő számításának alapjául szolgál, amely megkezdéséhez, vagy lejártához az a jogszabály következményeket fűz. A tértivevények használatáról szóló IM-KPM-VM utasítás szerint az „A” mintájú tértivevényen minden esetben meg kell jelölni, hogy távollét esetén A/1, vagy A/2 jelzésű figyelmeztetést kell a címzett részére visszahagyni. Keresetlevél, fizetési meghagyás kézbesítése esetén az A/2 jelzésű figyelmeztetés visszahagyása kötelező, a tértivevényen tehát ezt kell feltüntetni.

A fent leírtak tükrében, ha a fizetési meghagyás kézbesítésére nem került sor, az nem emelkedhet jogerőre. Jogerős fizetési meghagyás hiányában nincs lehetőség perújításra.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.P. 91.985/1997/15. –Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 45.Pf. 25390/1999/3.)

Végrehajtási ügyek

49. A magyar bíróság joghatósága kizárt a diplomáciai mentességet élvező nemzetközi szervezetek esetén, ha arról az nem mondott le. (1979. évi 13. tvr. 56.§ (6), Vht. 7.§, Vht. 24.§ /2/ bekezdés)

Az elsőfokú bíróság végzésével elrendelte az adós jövedelmére a letiltást az Arlington Megyei Körzeti Bíróság ítélete alapján gyermektartás, házastársi tartásdíj, hátralékos gyermektartásdíj megfizetése, gyermek egészségügyi biztosítása, orvosi ellátással kapcsolatos költségek fedezése jogcímen, valamint kötelezte a végrehajtást kérő részére járó perköltség és végrehajtási költség megfizetésére.

A végzés ellen az adós munkáltatójaként megjelölt Nemzetközi Vöröskereszt és Vörös Félhold Szövetség magyarországi irodája nyújtott be fellebbezést, melyben az elsőfokú bíróság végzésének visszavonását, és a bírósági letiltó végzés kibocsátása iránti kérelem elutasítását kérte. Fellebbezésében arra hivatkozott, hogy az adós nem a munkavállalójuk, így a bíróság nem kötelezheti a szervezetet a tartásdíj letiltására. Az adós a genfi irodával áll munkaviszonyban és jövedelme is Svájcban keletkezik, Magyarországon csak kiküldetésben tartózkodik, melynek megfelelően az itteni irodától csak természetbeni ellátást kap és készkiadásait fedezik. Emellett a szervezet még diplomáciai mentességet is élvez, ezért vele szemben a bíróság kötelező rendelkezéseket nem hozhat.

A másodfokú bíróság a fellebbezést alaposnak találta, az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta és elutasította a végrehajtást kérő bírósági letiltó végzés kibocsátása iránti kérelmét.

A másodfokú bíróság rámutat arra, hogy a magyar bíróság joghatósága kizárt a diplomácia mentességet élvező nemzetközi szervezetek esetén, ha arról a szervezet nem mondott le. A letiltó végzés kibocsátásának jogszabályi feltételei ezt meghaladóan sem állnak fenn, mivel azt csak a munkáltatóval szemben lehetne kibocsátani.

(Budai Központi Kerületi Bíróság Vh. 1256/2001/6 – Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 54.Pkfv. 27077/2001/2.)

50. Jogerős ítélet alapján helye van a Vht. 6-§-a szerinti inkasszónak, amely nem végrehajtási cselekmény.

A Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletet hatályon kívül helyező végzése alapján a Vht. 56§-ra tekintettel visszvégrehajtás nem kérhető, mert nem folyt bírósági végrehajtás.

A megismételt eljárásban a már inkasszó útján beszedett követelés tekintetében a felperes marasztalást nem kérhet, de helye van a Pp. 123.§-a szerinti megállapítási keresetnek.

Az alperes jogelődje - az ÁVÜ - elrendelte munkáltatójának a végelszámolással történő megszüntetését. A végelszámoló a felperes megítélése szerint a munkaviszonyát jogellenesen mondta fel, ezért a felperes munkaügyi pert indított a vállalattal szemben. Az Sz. Munkaügyi Bíróság ítéletével a vállalatot 1.422.604 Ft, valamint annak 1995. május 1. napjától 1996. október 24-ig terjedő időszakra járó munkabér megfizetésére kötelezte, azonban figyelemmel arra, hogy a per alatt a vállalatot törölték a cégjegyzékből, az Sz. Megyei Bíróság az ítéletet hatályon kívül helyezte és a pert megszüntette. Ezt követően indított pert a felperes az alperessel szemben, amely eljárás eredményeként az Sz. Megyei Bíróság – jogerős ítéletével – 1.452.604 Ft és járulékai, valamint 100.000 Ft perköltség megfizetésére kötelezte az alperest. A felperes a jogerős ítélet alapján inkasszót nyújtott be az alperes számlájára. A pénzintézet 2.442.279 Ft-ot átutalt a felperes részére. Ezt követően az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a jogerős ítélettel szemben, amely eljárás azzal zárult, hogy a Legfelsőbb Bíróság végzésével az első- és másodfokú ítéleteket hatályon kívül helyezte.

A felperes álláspontja szerint azzal, hogy az alperes viszontkeresetet terjesztett elő a felperes által beszedett összeg visszafizetése iránt, és a felperes az inkasszóval történt behajtás miatt a már kifizetett összeg teljesítését nem kérheti, megvalósultak a megállapítási kereset Pp. 123.§-ában írt feltételei.

A felperes módosított keresetében egyrészt annak megállapítását kérte, hogy az alperes által megfizetett 1 452 604 Ft, és ezen összegből 1 422 604 Ft-nak 1996. február 12-től, 30 000 Ft-nak 1996. február 25-től a kifizetésig járó évi 20%-os kamata, valamint 100.000 Ft perköltség, összesen 2 442 279 Ft jogszerűen megilleti. Kérte az alperes kötelezését, 21 207 Ft és 6213 Ft költség összegeként 27 420 Ft és annak 1999. április 20-tól a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamata megfizetésére. Kérte továbbá az alperes viszontkeresetének, valamint a biztosítási intézkedés elrendelésére irányuló kérelmének elutasítását.

Az alperes érdemi védekezése a kereset elutasítására irányult, egyben viszontkeresetet terjesztett elő és kérte, hogy a bíróság kötelezze a felperest az alperes számlájáról inkasszóval 2.442.279 Ft és annak 1999. április 16-tól a kifizetésig járó évi 20%-os kamata megfizetésére.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy a felperest az 1999. április 8. napján inkasszált és az alperes számláját április 16-án megterhelő 1.452.604 Ft és ebből 1.422.604 Ft után 1996. február 12-től, 30.000 Ft után 1996. február 25-től a kifizetésig járó évi 20%-os kamat, valamint 100.000 Ft perköltség, összesen 2.442.279 Ft jogszerűen megilleti. Kötelezte a bíróság az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 25.771 Ft-ot, ezen összeg után 1999. április 20-tól a kifizetésig járó évi 20%-os kamatot, valamint 130.900 Ft perköltséget. A bíróság az alperes viszontkeresetét és biztosítási intézkedés iránti kérelmét elutasította. Megállapította, hogy a le nem rótt 157.200 Ft kereseti és 146.500 Ft viszontkereseti illetéket és a biztosítási intézkedés iránti kérelem 24.400 Ft-os illetékét az állam viseli. Az elsőfokú bíróság indokolása szerint a felperes kereseti kérelme az 1992. évi LIV. tv. 53.§ /1/ bekezdés alapján azért nem teljesíthető, mert a felperes volt munkáltatójának vagyonát még a felperes követelésének fennállása előtt vonták el, ezért az alperes kezesi felelőssége nem állapítható meg. Az alperesnek ezt a felelősségét a Ptk. 72.§ /3/ bekezdése sem alapozza meg, hiszen ez a szabály az egyes jogi személyek vállalatára vonatkozik, de nem alkalmazható a Ptk. 31§-ban nevesített állami vállalatokra. Álláspontja szerint azonban a felperes keresete a Ptk. 361.§ /1/ bekezdése alapján teljesíthető, és a felperes megállapítási keresetének fennállnak a Pp. 123.§-ban írt együttes feltételei. Rámutatott arra, hogy a végelszámolási eljárás csak a hitelezői igények teljes kielégítését követően fejezhető be, azonban a végelszámolási zárójelentésből egyértelműen megállapítható, hogy a felperes követelésének megvolt a fedezete. Az elsőfokú bíróság továbbá kifejtette, hogy az a körülmény, hogy a végelszámolási eljárás a felperesi igények kielégítését megelőzően befejeződött, még nem eredményezi a felperes követelésének elvesztését.

Az ítélet ellen az alperes jelentett be fellebbezést.

A másodfokú bíróság a fellebbezést csak részben találta alaposnak. A fellebbezett rendelkezést megváltoztatta, az alperes marasztalását 19.558 Ft-ra, és annak 1999. április 20-tól 2001. december 31-ig évi 20%-os, 2002. január 1-től a kifizetésig járóan a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott kamatmértékre leszállította. Egyben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint, amennyiben a felperes az alperes által hiányolt fellebbezést előterjeszthette volna, és annak a bíróság helyt ad, a felperes követeléséhez még a végelszámolás során hozzájutott volna, és ennek eredményeként az alperes ennyivel kevesebb vagyont kap. A másodfokú bíróság rögzítette, hogy a felperes az elsőfokú bíróság ítélete ellen nem fellebbezett, márpedig ennek hiányában ezeket a jogcímeket a másodfokú bíróság a fellebbezési eljárás keretei között nem vizsgálhatta. Az elsőfokú bíróság a felperes marasztalására irányuló kereseti kérelmének a 6213 Ft-os költség tekintetében azért adott helyt, mert álláspontja szerint az alperes önkéntes teljesítése hiányában ez a költség a felperest jogszerűen megilleti, vagyis a kérelem tartalma szerint kártérítésre irányult. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság e tekintetben kifejtett jogi álláspontját azért nem osztotta, mert nem találta bizonyítottnak a kártérítés Ptk. 339.§ /1/ bek. szerinti három együttes feltételének fennálltát.

(Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.P. 87768/2000/12.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 57.Pf. 28127/2001/3.)

51. Abban az esetben, ha a végrehajtási eljárás a kereset beadása előtt befejeződött, a végrehajtás megszüntetése iránti keresetet el kell utasítani. Ebben a körben értékelni kell, hogy a 20/1994 (XII.24.) IM rendelet (VÜSZ) 33. és 34.§-a szerint a végrehajtás mikor fejeződött be.

A Fővárosi Bíróság előtt korábban per volt folyamatban, amely során a bíróság 1994. szeptember 19-én kelt 10.P. 23.382/1994/5. számú ítéletével kötelezte jelen per felperesét, hogy adjon ki jelen per alperesének 26.039 db 10.000 Ft névértékű E. Rt. részvényt, valamint fizessen meg 8.000.000 Ft perköltséget. Az ítélet ellen jelen per felperese fellebbezett, majd fellebbezését visszavonta. Ezt követően az alperes – teljesítés hiányában – végrehajtás elrendelését kérte a részvények kiadására. Az adós a személyes maghallgatás során bejelentette, hogy a részvényeket természetben nem tudja kiadni, de nem ellenzi a végrehajtási egyenérték megállapítását. A bíróság a végrehajtási egyenértéket szakértő útján megállapította. A végzést az adós megfellebbezte, melyet a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyott. Az adós 1998. június 16-án a szakértő által megállapított összeg egy részét átutalta az alperesnek, aki ezt bejelentette a bíróságnak. A végrehajtást kérő kérelmének megfelelően a bíróság végrehajtási lapot állított ki a még meg nem fizetett tőkére, és annak 1996. március 20. napjától a kifizetésig járó évi 20%-os kamatára és elrendelte a végrehajtást. Ennek során a felperes székhelyén megjelent a végrehajtó és lefoglalta az adós székházát. Ugyanezen a napon a Magyar Nemzeti Banknál az adós a banknál vezetett adósi számlára a követelés lefoglalását érvényesítette az adósság mértékéig. A végzést a Magyar Nemzeti Bank március 3-án átvette, és azt március 5.-én a terhelési értesítő szerint a végrehajtó letéti számlájára maradéktalanul átutalta. Figyelemmel arra, hogy az átutalás napja péntekre esett, a következő banki munkanapon, 1999. március 8-án írták jóvá az összeget a végrehajtói letéti számlán, melyről a végrehajtó jegyzőkönyvet vett fel, és erről értesítette a végrehajtást kérőt, kiutalva a neki járó összeget. Mivel az átutalás tényéről még március 8-án reggel 10 órakor a végrehajtónak nem volt tudomása, ezen a napon ismételten megjelent az adós székházában a végrehajtási cselekmény foganatosítására, melyet későbbi időpontra halasztott az adós jogi képviselőjének egyéb elfoglaltsága miatt. Az időközi átutalásra tekintettel további cselekményre nem került sor. 1999. március 8-án a végrehajtó a teljesítésre tekintettel a díjjegyzéket is kiállította, mely ellen senki nem élt kifogással.
A felperes leszállított keresetében elsődlegesen a végrehajtás korlátozását kérte. Másodlagosan 2.125.644.587 Ft és ennek 1999. március 5-től a kifizetésig számított évi 20%-os késedelmi kamata visszafizetésére kérte kötelezni az alperest. Harmadlagosan egy más kamatszámítási módból kiindulva az alperesnek kifizetett összeg és 1.228.274.897 Ft tőke, valamint 176.333.163 Ft késedelmi kamat, és 27.788.606 Ft arányosan csökkentett végrehajtási költség különbözetének visszafizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a 16. sorszámú végzésében a 2.125.644.587 Ft és kamatai megfizetésére irányuló kereseti kérelmet elkülönítette, majd ezt új számra lajstromoztatta és áttételt elrendelő végzést hozott. Ezt követően ítélettel döntött a végrehajtás korlátozása iránti keresetről. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesi képviselőnek 1.000.000 Ft perköltséget. Rendelkezett a le nem rótt illeték állam általi viseléséről. Az ítélet indokolása szerint a végrehajtás korlátozása iránti kereset alaptalan volt, hiszen a végrehajtás – a teljesítés folytán – már befejeződött a kereset előterjesztésekor, a már befejeződött végrehajtás korlátozására pedig nincsen lehetőség.
Az elsőfokú ítélet ellen mind a felperes, mind az alperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy abban az esetben, ha a végrehajtási eljárás a kereset beadása előtt befejeződött, a végrehajtás megszűntetése iránti keresetet el kell utasítani. Ebben a körben értékelni kell, hogy a 20/1994 (XII.24.) IM rendelet (VÜSZ) 33. és 34.§-a szerint mikor fejeződött be a végrehajtás.
(Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.P. 86.769/1999/16.- Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 41.Pf. 20474/2000/3.)
Megjegyzés: A jogerős ítéletet követően a 20/1994 (XII.24.) IM rendelet helyébe az 1/2002. (I.17.) IM rendelet lépett. A határozatban megjelölt 33-34.§ számozása az új rendeletben sem változott.