Döntvénytár, a Fővárosi Bíróság határozatai

Büntető Bíróság határozatai

1.) Amennyiben az eljárás a vádlott ellen korábbi próbára bocsátást kimondó határozat jogerőre emelkedése előtt elkövetett bűncselekmény miatt folyik, az ügyek egyesítésére, a próbára bocsátást kimondó végzés hatályon kívül helyezésére és a korábbi cselekmény miatt felelősségre vonás alkalmazására ( Be. 374.§ (2) bek. b) pont ) nem kerülhet sor, ha az elkövető büntethetősége a Btk. 73.§ (3) bekezdése értelmében megszűnt.

A vádlottat a bíróság korábban 1994. november 17-én jogerőre emelkedett határozatában sikkasztás büntette miatt egy év időtartamra próbára bocsátotta.

Az újabb eljárás a vádlott ellen az 1993. júliusától decemberéig (tehát a korábbi próbára bocsátást megelőzően) jelentős értékre folytatólagosan elkövetett sikkasztás bűntette miatt indult. Az ebben az ügyben eljáró első fokú bíróság a két ügyet 1997. október 28-án egyesítette és ugyan ezen napon meghozott ítéletében a próbára bocsátást kimondó határozatot hatályon kívül helyezte, a vádlottat az ott megjelölt cselekményben is bűnösnek mondotta ki és vele szemben halmazati büntetést alkalmazott.

Az ügyben a másodfokon eljárt bíróság rámutatott arra, hogy az első fokú bíróság tévedett, amikor a korábbi próbára bocsátást tartalmazó végzést hatályon kívül helyezte és a vádlott bűnösségét megállapítva az ott megjelölt cselekményben, halmazati büntetést szabott ki. Rendelkezése ellentétes ugyanis a Bt. 73.§ (3) bekezdésében foglalt törvényi szabályozással és nem felel meg a bírói gyakorlat által követett, a Legfelsőbb Bíróság 149. számú Büntető Kollégiumi Állásfoglalása IV. II. pontjában foglalt iránymutatásnak sem.

A Btk. 73. § (3) bekezdéséből következően ugyanis - a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak súlyos megszegését vagy a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatti elítélést kivéve - a próbaidő elteltével az elkövető büntethetősége megszűnik.

Az adott esetben a korábban alkalmazott próbára bocsátás időtartama 1995. november 16-án letelt.

Tekintettel arra, hogy az újabb bűncselekményt nem a próbaidő tartama alatt követte el a vádlott, hanem azt megelőzően, a próbaidő elteltét követően az ügyek egyesítésének a próbára bocsátást kimondó végzés hatályon kívül helyezésének és új határozat hozatalának nincs helye. A másodfokon eljárt bíróság ezért az első fokú határozatot e vonatkozásban megváltoztatta, a sikkasztás bűntettében bűnösség kimondását mellőzte és a korábbi próbára bocsátással zárult ügy elkülönítéséről rendelkezett.
(10. B. XII. 1508/1996.,26.Bf.XII. 8870/1997. )

2.) A büntetőeljárás során egyéb érdekeltnek tekinthető, akitől a bűncselekmény elkövetésének tárgyát (csempészett, vámáru) lefoglalták, így az érdemi határozatot részére is kézbesíteni kell. A határozat ellen a reá vonatkozó rendelkezés ellen fellebbezést jelenthet be. (Btk. 77. §, 77/A. §, Be. 57. §)

A kerületi bíróság T.U.H. és D.J. külföldi állampolgárságú vádlottakat csempészet bűntette miatt mint társtetteseket személyenként 8 hónapi, 2 évi próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte és a bűnjelként lefoglalt 4 db drágakövet elkobozta.
A tényállás lényege a következő:
A vádlottak 1998. április 18-án Bécsből vonattal utaztak Budapestre. A közös tulajdonukban lévő 4 db összesen 2.304.000 Ft értékű drágakövet bejelentés nélkül vámellenőrzés alól elvonva hozták be a Magyar Köztársaság területére.

Az első fokú ítélet ellen a vádlottak és védőjük elsősorban felmentés, másodsorban az elkobzás helyett elkobzás alá eső érték fizetésére való kötelezés végett jelentettek be fellebbezést.

A másodfokú bíróság a felülbírálat során észlelte, hogy az ügyben szereplő drágakövek közül 2 db a vádlottakon kívül álló személytől, F.D. birtokából került lefoglalásra. Így a Be. 57. §-a szerint F.D. egyéb érdekeltnek minősül. Az első fokú bíróság a Be. 242. § III. pontjában írt rendelkezés ellenére az érdekelt jogorvoslati nyilatkozatát nem szerezte be, ezért a másodfokú bíróság kézbesítette a részére az első fokú határozatot. F.D. jogi képviselője útján az őt érintő rendelkezés ellen a kézbesítéstől számított 8 napon belül fellebbezést jelentett be, és kérte a tőle lefoglalt 2 db drágakő részére történő kiadását.

A Btk. 314. § (3) bekezdése értelmében - ami a cselekmény elkövetésekor és elbírálásakor is hatályos rendelkezés volt - csempészet esetén az elkobzás akkor mellőzhető, ha az anyagi javak, illetve az áru nem az elkövető tulajdona és az elkobzás a tulajdonosra nézve méltánytalan hátránnyal járna. Így a Be. 102. § (2) bekezdésében írtakra is figyelemmel kizárólag abban az esetben lenne mód a drágaköveknek a lefoglalás megszüntetése mellett F.D. egyéb érdekelt részére történő kiadására, ha azon a polgári jog szabályai szerint már a lefoglalást megelőzően tulajdont szerzett volna. Az érdekelt által csatolt szerződés ennek jogcíméül nem szolgálhat, hiszen az azt tartalmazza, hogy a drágakövek T.U.H. vádlott tartozásának kiegyenlítéséig biztosítékként kerültek a birtokába, amelyet a tartozás kiegyenlítését követően haladéktalanul köteles visszaszolgáltatni. Ez nem jelenti azt, hogy a tulajdonos hozzájárult volna az érdekeltnek a kötelezettség elmulasztása esetén való tulajdonszerzéséhez. Ilyen megállapodást a felek egyébként a kielégítési jog megnyílta előtt - a Ptk. 263. §-ára figyelemmel - érvényesen nem is köthettek volna. Mivel az érdekelt a polgári jog szerint a drágaköveknek nem volt a tulajdonosa, azok részére való kiadása a törvényben kizárt. A vádlottakkal szembeni jelen büntetőügy tárgyától független követelését pedig csak egyéb törvényes úton érvényesítheti.

A másodfokú bíróság a fenti kiegészítésekkel az első fokú bíróság ítéletét helybenhagyta ugyanis a csempészet bűntette tárgyában törvényesen döntött.

Megjegyzés:
Az 1998. évi LXXXVII. törvény 93. § (2) bekezdése a Btk. 314. §-át hatályon kívül helyezte és helyébe a Btk. 77. § és 77/A. §-a lépett.
Az egyéb érdekeltre vonatkozó szabályokat is módosította az 1998. évi LXXXVII. törvény 5. §-a azzal, hogy a tulajdonos egyéb érdekelt az ítélet jogerőre emelkedését követő 60 napon belül tulajdoni igényét egyéb törvényes úton érvényesítheti.
(12.B.2984/1998., 25.Bf.XIV.8680/1998.)

3.) A visszaesői ( többszörös, különös ) minőség megállapításánál az anyagi jogi határidők számítására irányadó szabályokat kell alkalmazni, vagyis a három éven belüli elkövetés tartamába beszámít az ítélet jogerőre emelkedésének napja is. ( Btk. 137. § 13., 14., 15. § )

Az első fokú bíróság a II. r. vádlott bűnösségét különböző vagyon elleni bűncselekményekben állapította meg, és - mint többszörös visszaesőt - halmazati büntetésül 6 hó felfüggesztett fogházbüntetésre ítélte. A vádlott utolsó büntetéséből ( 2 év 2 hó fk. börtön ) kitöltve 1993. november 7-én szabadult. A jelen ügyben elbírált cselekményeit 1996. november 7-én követte el.

A másodfokú bíróság a végrehajtás felfüggesztésére, a pártfogó felügyeletre, valamint a büntetést kiszabó rendelkezésből - a többszörös visszaesésre utalást - mellőzte. Indokolásában utalt arra, hogy tévedett az első fokú bíróság, amikor a Btk. 137. § 14. és 15. pontjaiban írt visszaesői minőség megállapításakor az eljárásjogi határidők számítására vonatkozó rendelkezéseket vette alapul.

A Btk-ban szabályozott határidők ugyanis anyagi jogi vonatkozásúak, amelyeknek egyik jellemzője az, hogy a kezdőnap a határidőbe beszámít. Ehhez képest a vádlott visszaesői (különös és többszörös) minősége megállapításához szükséges három év számítása az utolsó büntetése kitöltése napjával, azaz 1993. november 7. napjával kezdődött. Ehhez igazodva a három éves határidő utolsó napja 1996. november 6. napja volt.

A vádlott az újabb - jelen eljárás tárgyát képező - bűncselekményeit, ha csak három és fél órával később, de az említett három év eltelte után követte el, így a jelen ügy szempontjából nem többszörös és egyben nem is különös visszaeső, hanem csak a törvényi visszaesés hatálya alá nem eső bűnismétlő.

A másodfokú bíróság ezért e- vádlott vonatkozásában a rendelkező részben a büntetést kiszabó rendelkezésből is mellőzte a többszörös visszaesésre utalást.
(B.IX.1827/1997/10., 26.Bf.IX.8847/1997/4.)

4.) I. Bűnszövetségben, csoportosan elkövetett, nemzeti csoport tagja elleni erőszak bűntette valósul meg, ha a nagyobb létszámú, skinhead nézeteket képviselő és hozzájuk kapcsolódó vádlottak csoportja több alkalommal különböző sértetteket kizárólag román állampolgárságuk miatt bántalmazza. (Btk. 174/B. § /1/ és /2/ bek. e/ és f/ pontja, Btk. 137. § 6. és 12. pont)
II. Bűncselekmény hiányában való felmentésnek van helye, ha a potenciális sértett - mielőtt vele szemben a vádlottak valamilyen tényállási elem megvalósítását megkezdték volna -, a helyszínről elmenekül.
(Be. 214. § /3/ bek. a/ pont)

A kerületi bíróság az I., II., IV., V. és VIII.r. vádlottakat 3 rb, a III., VI., VII., IX. és X.r. vádlottakat 2 rb nemzeti csoport tagja ellen csoportosan, bűnszövetségben elkövetett erőszak bűntettében és bűnszövetségben, csoportosan elkövetett kifosztás bűntettében mint társtetteseket illetve bűnsegédeket, az I.r. vádlottat ezen túl közokirattal visszaélés vétségében mondta ki bűnösnek.

Az első fokú bíróság által megállapított tényállás lényege a következő.

A vádlottak a skinheadek nézeteit képviselő illetve azokkal egyetértő személyek. Ők, és további - ismeretlenül maradt - társaik 1996. nyarán rendszeresen összegyűltek a budapesti Moszkva téren abból a célból, hogy román állampolgárságú személyeket keressenek és azokat bántalmazzák. Céljuk az volt, hogy a Moszkva teret megtisztítsák a románoktól.
A. pont:
1996. június 21-én az I., II., IV., V. és VIII. r vádlottak a téren üldözőbe, majd körbe vették C.C. sértettet, akit a VIII. r. vádlott a karjánál fogva a földre rántott, majd a jelenlévő társaival együtt több esetben megütötték, megrugdosták a földön fekvő férfit.

B pont:
1996. június 21-én az I-X.r. vádlottak ismét a fenti célból tartózkodtak a Moszkva téren, de ekkor ott románokat nem találtak, ezért valamennyien felkerekedtek, és hasonló célból elindultak a közeli Vérmezőre.

A Vérmezőn tartózkodott ekkor T.J. sértett, és egy ismeretlenül maradt román személy, aki röviddel az események előtt futva érkezett a Vérmezőre, éppen a miatt, mert a téren olyan személyek tartózkodtak, akik ismeretei szerint románokat szoktak bántalmazni. Ezt az ismeretlen el is mondta honfitársának, T.J-nek, akivel ezután egy padon foglaltak helyet és sört ittak. A vádlottak a két férfihez mentek, és a X.r. vádlott kérte a padon ülő két román férfi útlevelét, illetve megkérdezte, hogy románok-e, mire mindkét sértett felállt és azonnal elkezdett futni.

Közülük azonban csak az ismeretlen személynek sikerült elmenekülni, T.J-t a VII.r. vádlott visszatartotta, megfogta a kezénél, visszahúzta és belerúgott a lábába. Ugyanakkor megkérdezte tőle azt is, hogy hol az útlevele, mivel a sértett a X.r. vádlott előzőleg feltett kérdésére azt mondta, hogy ő nem román, hanem orosz. Ezek után a

vádlottak - a VI.r. kivételével - közösen ütlegelték és rugdosták a román férfit, míg a VI.r. vádlott a sértett menekülését igyekezett megakadályozni. A bántalmazás során a VII.r. vádlott a sértett nylontáskáját kicsapta a kezéből, aminek a tartalma szétszóródott a földre. A bántalmazás után az I.r. vádlott a sértett övtáskáját, míg a III.r. vádlott a sértett karóráját lecsatolta. Az I.r. vádlott még a helyszínen megtekintette a sértett övtáskáját és abból pénzt, egy órát és a sértett útlevelét a társai szeme láttára kivette, és valamennyiük hallgatólagos egyetértésével eltette. Az útlevelet később az I.r. vádlott a X.r. vádlott jelenlétében elégette, míg a pénzt a vádlotti társaság közösen elköltötte.
Az első fokú bíróság álláspontja szerint mivel a B. pontban ismeretlenül maradt sértett már a Moszkva térről is - mivel a vádlottak megjelenésében veszélyt sejtett - akarata ellenére menekülve távozott, majd a Vérmezőről is a vádlottak megjelenése miatt, de egyébként akarata ellenére futva kellett távoznia, így sérelmére is megvalósult 1 rb nemzeti csoport tagja elleni erőszak bűntette.

A másodfokú bíróság a jogi indokolás körében - egyetértve az első fokú bíróság álláspontjával - az alábbiakat fejtette ki:

A nemzeti csoport tagja elleni erőszak bűntettének megvalósulásához elegendő az, hogy a vádlottak valamely személyt annak nemzeti hovatartozása - vagy vélt hovatartozása - miatt bántalmaznak. Jelen ügyben a vádlottak azért verték meg az ügy sértettjeit, mert románok. Függetlenül attól, hogy a vádlottak milyen ideológiát vallanak magukénak, milyen társadalmi célokat tartanak követendőnek, milyen zenei, vagy divatirányzathoz állnak közel, valamennyien tisztában voltak azzal, hogy a román-verés célja a román állampolgárságú sértettek kiűzése a Moszkva térről és környékéről. A Btk. 174/B. §-ában meghatározott bűncselekmény megvalósulásához elegendő az a tény, hogy a vádlottak azért bántalmaztak bizonyos személyeket, mert azok román állampolgárok és úgy vélték, rájuk nézve káros és nem kívánatos nevezettek Magyarországon tartózkodása.

A másodfokú bíróság nem értett egyet az első fokú bíróság azon érvelésével, hogy a tényállás B. pontjában az ismeretlen személy sérelmére is megvalósult volna a bűncselekmény.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a bűncselekmény még csak a szándék szintjén létezett, a vádlottak tudták, a két román férfi sejtette, érzékelte, hogy támadás készül ellenük. Azonban még mielőtt a támadás (fenyegetés vagy bántalmazás) elkezdődött volna, az egyikük elfutott, megelőzve ezzel, hogy sérelmére bármilyen cselekmény történhessen. A vádlottak fenyegető helyzetet igyekeztek teremteni, ennél többet azonban az ismeretlen potenciális sértettel szemben nem volt módjuk tenni, mert az elmenekült.

Helytelen az a logika, hogy a bűncselekmény azért valósult meg, mert a vádlottak akarata ellenére távozásra kényszerítették a sértettet, és ez a fajta kényszerítés megfelel a törvényi tényállásban írt azon kitételnek, hogy az elkövető valakit "arra kényszerít, hogy valamit tegyen, de tegyen vagy eltűrjön". Ez utóbbi akkor valósul meg tényállásszerűen, ha a sértett a saját akaratával ellentétben az elkövető akaratának megfelelően jár el, amikor valamit tesz, nem tesz, vagy eltűr.

Jelen esetben éppen hogy nem azt akarták a vádlottak, hogy a román férfi elmeneküljön előlük, hanem ugyan úgy mint a társát, meg akarták verni annak érdekében, hogy távozzon az országból. Az ismeretlen férfi pedig önszántából, saját akaratából futott el, hogy kitérjen a számára fenyegetőnek ígérkező helyzet elől.

A másik tényállási elem, az erőszak vagy fenyegetés sem valósult meg, mert a román férfi még azt megelőzően elfutott, hogy a vádlottaknak módjuk lett volna - a nem kétségesen - bűnös szándékuknak hangot adni.

Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság a Be. 214. § (3) bek. a/ pontja alapján - bűncselekmény hiányában - a vádlottakat felmentette az ellenük 1 rb társtettesként nemzeti csoport tagja ellen csoportosan elkövetett erőszak bűntette miatt emelt vád alól.
(17.Fk.30273/1997., 21.Fkf.Fü.6869/1998.)

5.) Eshetőleges szándékkal elkövetett jogosulatlan adatkezelés vétsége (Btk. 177/A. §, 13 § II. fordulata)

Az első fokú bíróság T.L. vádlottat az ellene jogosulatlan adatkezelés vétsége miatt emelt vád alól felmentette.

Az irányadó tényállás szerint a vádlott mint egy napilap újságírója az 1996. január 28-án megjelent számban cikket írt egy benzinkútnál elkövetett rablásról. A cikkben megjelölte az elkövetés időpontját, a benzinkút pontos címét, s a vezetékneve kezdőbetűjével és keresztnevének kiírásával közölte az érintett nevét azzal, hogy ő a benzinkútnál alkalmazott. A személyes adat nyilvánosságra hozatalához az érintett nem járult hozzá.

A vádlott az eljárás során a tényeket elismerte, bűnösségét azonban vitatta azzal az indokolással, hogy ő, mint sajtófigyelő szolgálatos volt a szerkesztőségben és a rendőrség sajtóközleménye volt az a rablásról szóló tudósítás, amelyet ő forrásként használt, ennek megfelelően csak az írott sajtóban szokásos módon fogalmazta meg a cikket és a kútkezelő vezetéknevének kezdő betűjét és keresztnevét pusztán azért írta be, mert a tudósításnak csak így lett volna hírértéke.

Az első fokú bíróság álláspontja szerint a vádlottnak a tényállásban leírt magatartása megsértette a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. tv. 3. § (1) bekezdés a/ pontjában írt rendelkezést, amely szerint személyes adat akkor kezelhető, ha ahhoz az érdekelt hozzájárul.

Az első fokú bíróság megállapította, hogy adatkezelő lehet bárki, ehhez képest az adatkezelés szabályait is megszegheti bárki, aki személyes adatok birtokába került függetlenül attól, hogy hol dolgozik, és milyen célból tevékenykedik. Az az ismeretlen személy, aki a rendőrség közleményét megfogalmazta, útnak indította a nyilvánosság felé a sértett személyi adatait, amikor az írott sajtóhoz juttatta el a sértett teljes nevét, életkorát és lakcímét annak hozzájárulása nélkül. Ezt az adatot szűkítette a cikkben

megjelentek szerint a vádlott, mint mondja: a sajtóban szokásos módon mégpedig úgy, hogy ha a tőle elvárható figyelmet, vagy körültekintést tanúsította volna (a vádlott a személyes adatok védelmének alapjait ismeri, tanulmányai során azokkal megismerkedett) fel kellett volna ismernie, hogy a rendőrség által közzétett adatokhoz képest valóban erősen személytelenített adatok még mindíg kapcsolatba hozhatók a meghatározott természetes személlyel, a sértettel. A vádlott a fentiek szerint nem szándékosan, hanem a Btk. 14. § II.fordulata szerint gondatlanul cselekedett. A Btk. 177/A. §-a nem rendeli büntetni a gondatlan elkövetést, ezért a bíróság a vádlottat az ellene emelt vád alól felmentette.
Az ítélet ellen az ügyész a bűnösség megállapítása és pénzbüntetés kiszabása végett jelentett be fellebbezést.

A másodfokú bíróság megállapította, hogy a fellebbezés alapos.

A másodfokú határozatban kifejtette, hogy a kerületi bíróság helyénvalóan hívta fel a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. tv-t, amely a bevezető részében is kimondottan a Magyar Köztársaság Alkotmányában foglaltakkal összhangban kívánja az írt védelem és nyilvánosság érvényesülését biztosítani. Az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdésében pedig azt rögzíti, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a személyes adatok védelméhez való jog.

A másodfokú bíróság továbbmenően lényeges szabályként említi e törvény 3. § (3) bekezdését, amelynek értelmében a személyes adat nyilvánosságra hozatalát törvény közérdekből rendelheti el, minden egyéb esetben a nyilvánosságra hozatalhoz az érintett hozzájárulása szükséges azzal, hogy kétség esetén azt kell vélelmezni: az érintett a hozzájárulást nem adta meg.

Ugyancsak jelentőséggel bíró ugyanennek a törvénynek a 4. §-ában felvett rendelkezés arról, hogy a személyes adat védelméhez fűződő jogot - ha a törvény kivételt nem tesz - az adatkezeléshez fűződő más érdekek sem sérthetik.

A fellebbviteli bíróság álláspontja szerint ilyen más érdek a sajtónak az információ szerzéssel és nyilvánosságra hozatalával kapcsolatos érdekeltsége, amelyet a sajtóról szóló 1986. évi II. tv. az elkövetéskor hatályos szövegezésben a 2. §-ának (1) bekezdésében akként fogalmazza meg, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra, hogy tájékoztatást kapjon szűkebb környezetét, a hazáját, a világot érintő kérdésekben, a sajtó feladata pedig a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás.

A két érdek érvényesülése közötti viszonyt, az elsődlegességet egyértelműen juttatja kifejezésre és határolja körül a Sajtótörvény a 3. §-ának (1) bekezdésében: a sajtószabadság gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt, nem járhat mások személyhez fűződő jogainak sérelmével.

A másodfokú bíróság megállapította, hogy a vádlott a fenti jogi szabályozással, általa sem kétségbe vontan tisztában volt, tehát az újságírói tevékenysége során követendő

jogszabályok lényegét ismerte. Ekként ismeretében volt annak, hogy az általa jegyzett tudósítás alapján a sértettel kapcsolatba hozható, reá, a személyére következtetést megalapozó adatok kerülnek nyilvánosságra, hiszen az újságcikk tartalmazta a sértett munkahelyét, azt a nevében és a működési helyében pontosan megjelölve és az alkalmazott vezetéknevének kezdűbetűjét, valamint teljes nevét. Ezzel megsérült a sértettnek az Alkotmányban biztosított jogosítványa és az 1992. évi LXIII. törvény 1. §-ának (1) bekezdésében ugyancsak belefoglalt jogosultságai, az, hogy a személyes adataival maga rendelkezzék. A sérelem nem pusztán elvi, mivel a másodfokú bíróság alaposnak érezte azt a sértetti hivatkozást, hogy a támadó, avagy köre részéről az eset után kapcsolatba lépnek vele, elégtételt vehetnek rajta, illetve megfenyegethetik.
Az első fokú bíróság akkor tévedett csupán, amikor következtetést vont a vádlotti tudat-tartalomra és a szándékosság, gondatlanság kérdéskörében állást foglalt. Álláspontja szerint a vádlottnak fel kellett volna ismernie, hogy a rendőrség által közzétett adatokhoz képest valóban erősen személytelenített adatok még mindig kapcsolatba hozhatók meghatározott természetes személlyel, vagyis a sértettel.

A fentiekből helyén valóan az a következtetés vonható le, hogy a vádlott érzelmileg közömbös maradt a bűncselekmény megvalósulásával szemben. Tisztában volt vele, hogy a cikkben jelzett módon a sértett nevének, valamint munkahelyének a nyilvánosságra hozatalával ő személyes adatok adatkezelője, aki az adatkezeléshez, a nyilvánosságra hozatalhoz nem kérte a sértett hozzájárulását.

Az, hogy az említett sajtó osztály állományában szolgálatot teljesítő, az eljárásban fel nem derített személy már a vádlott előtt a jogtalanság talajára lépett, a vádlott büntetőjogi felelősségének kimentésére alkalmatlan. Ugyanígy a hivatkozás az újságírói gyakorlatra sem zárja ki a büntetőjogi felelősségre vonást.

Ennek megfelelően a vádlott tudata átfogta a tudósítás megjelenése után, hogy a sértett olyan adatai kerülnek nyilvánosságra, bárki számára hozzáférhetővé, amelyek vele kapcsolatba hozhatók, azokból a személyére következtetés vonható.

Ekként eshetőleges szándékkal valósította meg a vád tárgyává tett cselekményt, ám nem a vádindítványban és az első bírói határozatban megjelölt alakzattal. A vádhatóság ugyanis a Btk. 177/A. § (1) bekezdésének a/ pontjába ütköztette a cselekményt és azt az első fokon eljárt bíróság nem kifogásolta. A másodfokú bíróság álláspontja az, hogy a cselekmény ugyanezen szakasz b/ pontjának második fordulata szerinti elkövetési magatartással került megvalósításra.

A már többször hivatkozott mögöttes jogszabály, az 1992. évi LXIII. törvény 2. §-ának 4. pontjában valóban az adatkezelés körében sorolja fel a nyilvánosságra hozatalt.

A másodfokon eljáró bíróság nézete szerint azonban a Btk. szerinti megjelölés az elsődleges és irányadó a cselekmény minősítésénél. Ellenkező értelmezéssel a Btk-ba felvett nyilvánosságra hozatal elkövetői magatartással nem lenne kitölthető. Ebből következik a másodfokú bíróság azon álláspontja, hogy a Btk. 177/A. §-a (1) bekezdésének a/ pontjában írt adatkezelés fogalomkörébe csak az olyan bűnelkövetői magatartások vonhatók, amelyeket a törvény az ugyanazon bekezdésének b/-e/ pontjaiban nem nevesít. (Az f/ pontban már nem személyes, hanem közérdek? adatok az elkövetés tárgyai.)
Ennek megfelelően a másodfokú bíróság a vádlottat bűnösnek mondta ki a Btk. 177/A. §-a (1) bekezdés b/ pontjának második fordulatába ütköző és ugyanezen bekezdés szerint büntetendő jogosulatlan adatkezelés vétségében, és ezért vele szemben egy évi, próbaidőre felfüggesztett pénzbüntetést szabott ki, egyben kötelezte az eljárás során felmerült bűnügyi költség megfizetésére.
(PKKB 15.B.VIII.21.832/1996/3., 25.Bf.VIII.7937/1997/4.)

6.) Bizonyíték hiányában történő felmentés a halálos közúti baleset gondatlan okozása vétségének vádja alól (Btk. 187. § /1/ és /2/ bekezdés b/ pontja; Be. 214. § /3/ bekezdés b/ pontja)

Az első fokú bíróság által megállapított tényállás lényege a következő. A vádlott 1994. április 2. napján 20 óra körüli időben vezette gépkocsiját a Budapest, XIII. Béke úton a Béke tér felől Újpest irányába 63-65 km/h közötti sebességgel a külső forgalmi sávban. Az útvonalon a megengedett legnagyobb sebesség 50 km/h. Ugyanebben az időben gyalogosan közelítette meg az Országbíró utca és a Béke út kereszteződésében lévő gyalogátkelőhelyet B.F.-né három gyermekével, akik közül az egyik gyerek, B.E., az ügy sértettje önállóan közlekedett. B.E. - az édesanyja mögül, kétséget kizáróan meg nem állapíthatóan annak takarásából - a kijelölt gyalogos átkelőhelytől, Újpest irányába, mintegy 4 m-nyi távolságban jobbról balra haladva kiszaladt az úttestre és azon 3,6 m-t tett meg, amikor a vádlott, aki a kereszteződést változatlan sebességgel közelítette meg és a gyermek úttestre történt lelépését megelőzően 0,5 másodperccel korábban vészfékezni kezdett, de járművét már megállítani nem tudta, a gépkocsi bal oldali elülső részével a bal fényszóró magasságában 45-47 km/h körüli sebességgel elütötte. A baleset következtében elszenvedett súlyos sérülései következtében a sértett 1994. április 15-én meghalt.

Az első fokú bíróság ítéletében részletesen foglalkozott a szakértői véleményben foglaltakkal, amelyek szerint a vádlott az elütés előtt 1,7 - 1,8 másodperccel hamarabb észlelte az úttest felé futó gyermeket. Ekkor a gyermek még a járdán volt, az úttest szélétől mintegy 1,6 - 1,7 m-re. A bíróság a szakértői véleményt értékelve azt állapította meg, hogy a szakértő nem számolt azokkal a körülményekkel, amelyek a gyalogos úttestre lépését megelőzően megnehezítették, esetleg kizárták azt, hogy a vádlott észlelje a sértettet. Az első fokú bíróság azt nem tudta bizonyossággal megállapítani, hogy a sértett nem volt-e az édesanya takarásában.

Azt a tényt, hogy a vádlott 0,5 másodperccel a gyalogos úttestre lépését megelőzően kezdett fékezni, a szakértő két reális lehetőséggel indokolta: egyfelől a gyalogos úttestre lépését megelőző észleléssel, másrészt a járművezető vádlottnak azzal a lehetséges magatartásával, hogy bármilyen ok miatt fék-készenlétben volt a lába. A műszaki szakértő által vázolt lehetőségek egyike sem volt kétséget kizáró módon igazolható, illetve kizárható.
Az első fokú bíróság megállapította, hogy a vádlott túllépte a haladási útvonalán megengedett legnagyobb sebességet, ezzel megsértve a KRESz 26. § (1) bekezdésének

a/ pontjában írtakat; ugyanakkor a sértett nem a kijelölt gyalogátkelőhelyen - bár annak közelében - de szabálytalanul, a KRESz 21. § (6) bekezdésében írt szabályok megszegésével, körültekintés nélkül szaladt le az úttestre.
Az kétséget kizáró bizonyossággal nem volt megállapítható, hogy a vádlott számára a gyalogos észlelését nehezítő, vagy kizáró takaró hatást képezett-e B.F.-né és két gyermeke. Ezért a bíróság a veszélyhelyzet keletkezésének helyéül és időpontjául B.E. sértett úttestre lépését tekintette, mert ekkor már bizonyosan felismerhető volt a gyalogos mozgása. Ebben az esetben a vádlott a tényleges haladási sebességéhez tartozó féktávolságon belül és a legnagyobb megengedett sebességhez tartozó féktávolság határán észlelte a gyalogost. Kétséget kizáróan nem lehetett megállapítani, hogy ha a vádlott nem halad a megengedett sebességnél gyorsabban, a baleset nem következik be. Matematikailag elképzelhető a baleset elkerülése, de bizonyossággal ezt állítani nem lehet.

Mindezekre figyelemmel, mert a bíróság kétséget kizáró bizonyossággal nem tudta megállapítani a vádlott szabályszegő magatartása és a bekövetkezett sérülésekből eredő halálos eredmény közötti okozati összefüggést, a vádlottat az ellene halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt emelt vád alól - bizonyítottság hiányában - felmentette.

Az ítélet ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a bűnösség megállapításáért és büntetés kiszabásáért.

A másodfokú bíróság elfogadva a hiánytalanul felderített tényállást, az ügyészi fellebbezés kapcsán kiemelte a következőket.
1/ Miután B.F.-né nem tudta megjelölni, hogy ő maga és másik két gyermeke hol tartózkodott a baleset idején, semmilyen következés nem vonható le arra nézve, hogy a vádlottnak számítania kellett a gyalogátkelőhelyen áthaladni igyekvő gyalogosra.
2/ Az a műszaki szakértői megállapítás, hogy a vádlott hamarabb határozta el a fékezést, semmint a sértett gyermek lelépett volna az úttestre, önmagában nem alapozza meg azt a következtetést, hogy a vádlott őt már a gyalogjárdán, lelépési szándékra utaló mozgásában észlelte. Maga a szakvélemény is utalt arra, hogy ezt a számításokkal kimutatható időbeli eltérést egy ún. fék-készenléti helyzet is indokolhatja. A másodfokú bíróság életszerűnek tartja, ha egy járművezető nem tud számot adni arról, hogy a forgalomban számtalanszor előforduló fék-készenléti állapotnak egy konkrét esetben mi volt a tényleges kiváltó oka.
3/ Végül a másodfokú bíróság álláspontja szerint sem alapozza meg a sebesség túllépés relevanciáját az a szakértői okfejtés, miszerint az 50 km/h sebesség és azonos észlelési pont esetén a sértett kihaladhatott volna a jármű nyomvonalából. Egyrészt az észlelési pont nem volt egyértelmű, másrészt ez a következtetés azon a feltevésen alapul, hogy a sértett ugyanolyan tempóban mozgott volna tovább.

Mindebből következik, hogy a másodfokú bíróság egyetértett az első fokú bíróság által levont azzal a jogkövetkeztetéssel is, hogy a vádlott bűnössége, s így maga a bűncselekmény nem tekinthető bizonyítottnak. Ezért helybenhagyta az első fokú bíróság ítéletét.
(6.B.34.693/1994., 29.Bf.5928/1998.)

7.) Halálos közúti baleset gondatlan okozásánál az eredményért való felelősség megállapítása. (Btk. 187. §, 15. §)

Az első fokú bíróság által megállapított tényállás szerint L.L. II.r. vádlott egy tehergépkocsit, mögötte pedig E.P. I.r. vádlott egy nyerges vontatót vezetett az M 5 úton. A tehergépkocsi vezető fülkéjében az egyik sértett, a teherautó rakfelületén pedig szabálytalanul a II.r. vádlott testvére utazott.

E.P. I.r. vádlott a járműszerelvényét tompított fényszóróinak használata mellett a megengedettnél nagyobb, kb. 88-92 km/h sebességgel vezette. Figyelmetlensége miatt későn vette észre az előtte lassabban haladó, II.r. vádlott által vezetett tehergépkocsit, melyet nagyobb sebessége miatt a veszélyhelyzet tényleges elhárítása nélkül utólért és változatlan sebességgel a járműve jobboldali első részével annak baloldali hátsó részéhez ütközött. Az ütközés következtében a II.r. vádlott testvére a teherautó platóján olyan sérüléseket szenvedett, amelyek miatt a helyszínen életét vesztette. A tehergépkocsi vezető fülkéjében utazó sértett maradandó fogyatékosságot eredményező sérüléseket szenvedett.

Az első fokú bíróság az I.r. vádlott bűnösségét maradandó fogyatékosságot eredményező közúti baleset gondatlan okozásának a vétségében mondotta ki.

Ennek indokaként kifejtette, hogy az okozati összefüggés fennállásának kérdését úgy kell a jelen esetben feltenni, hogy ha két tehergépkocsi kb. 30 km/h sebességkülönbséggel utóléri egymást, annak rendszerinti következménye-e, hogy azok valamelyikének az utasa a tehergépkocsi belső elemeihez csapódás következtében sorozat bordatörést szenved és az ennek a következtében kialakult sokkba belehal, mint ahogyan ez történt a tehergépkocsi rakfelületén utazó sértettel. Mivel a szakértői vélemény szerint a sértett megengedett helyen való utazása esetén sem az adott sérülési mechanizmus, sem az ebből folyó eredmény nagy valószínűséggel nem következett volna be, a sértett halála vonatkozásában az okozati összefüggés adekvát relevanciáját a bíróság nem tartotta megállapíthatónak.

Az ítélet ellen az ügyész jelentett be fellebbezést az I.r. vádlott terhére téves minősítés miatt.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint az első fokú bíróság helyesen vont le következtetést az I.r. vádlott bűnösségére, azonban a cselekmény minősítésével nem értett egyet.

Túl azon, hogy megalapozatlan a halálos eredmény elkerülhetőségére nézve levont ténybeli következtetés; az erre épülő jogkövetkeztetés azért is elfogadhatatlan, mert ellentmond a Btk. 15. §-ának és az ezzel összefüggő ítélkezési gyakorlatnak.

A közlekedési balesetek okozóinak a gondatlansága a veszélyhelyzet kialakulására és ennek lehetséges további következményeire terjed ki. A különböző súlyú következmények azonban olyan véletlenszerű momentumok közbejöttével alakulnak

ki, amelyeket az elkövető gyakran nem is láthat előre. (A baleset következményeinek a súlyát befolyásolhatja pl. a másik jármű felépítése, a sértett személy életkora, egészségi állapota, stb.) Éppen ezért sematikusan és kizárólag feltételezésre alapulóan "rendszerinti következményről" egy konkrét baleset vizsgálatakor beszélni nem lehet. Mindebből következik, hogy e bűncselekményeknél a baleset okozója (a veszélyhelyzet kizárólagos vagy egyik kialakítója) - az extrémitásokat leszámítva - a következményekért is felel. A tehergépkocsi rakterületén való utas szállítás pedig nem tekinthető extrém körülménynek, amire elsősorban az utal, hogy ez egyáltalán nem kizárt, hanem a Kresz. által szabályozott, feltételekhez kötött lehetőség. Az a tény, hogy a II.r. vádlott megszegte az erre vonatkozó előírásokat, az I.r. vádlottnak a következményekért való felelősségét nem zárja ki ugyanúgy, mint ahogy pl. más esetekben a sértetti oldalon megállapított bukósisak vagy biztonsági öv hiánya sem.
Éppen ezért kizárt, hogy az I.r. vádlott gondatlansága csupán az alapeseti minősítésre, a súlyos testi sértésre, ám a sértett halálára nem, ugyanakkor a II.r. vádlott gondatlansága a halálos eredményre is kiterjedt. Ilyen értelemben a vádlottaknak az eredményre kiterjedő gondatlansága között különbséget tenni nem lehet.

Az I.r. vádlottól kellő gondosság tanúsítása esetén konkrétan nem az várható el, hogy előre lássa, hogy a jármű által utólért tehergépkocsi rakfelületén meg nem engedett módon egy ember utazik, mint ahogy a II.r. vádlottól sem az várható el, hogy kellő gondosság mellett előre lássa, hogy egy járműszerelvény kb. 90 km/h sebességgel ráütközik, amelynek a következtében a platón utazó testvérének a testére olyan erő fog hatni, amelyek a halálos kimenetelű sérüléseket eredményezik. Ilyen konkrét elvárásokat - a másodfokú bíróság álláspontja szerint - a közlekedésben megfogalmazni nem lehet.

Mindkét vádlottól az várható el, hogy a tudata azt fogja át, hogy amennyiben szabályszegő magatartás folytán egy - bármilyen jellegű - baleset esetlegesen bekövetkezik, az sérülést, adott esetben halálos végű sérülést is eredményezhet.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy az I.r. vádlott szabályszegése - mint ahogy a II.r. vádlott szabályszegése is - releváns oksági kapcsolatban áll a bekövetkezett halálos eredményű balesettel, ezért cselekményét a Btk. 187. §-ának (1) bekezdésébe ütköz? és a (2) bekezdés b/ pontja szerint minősülő halálos közúti baleset gondatlan okozása vétségének minősítette.
(10.B.33.176/1997., 29.Bf.8313/1997.)

8.) Hivatali visszaélés bűntette miatt megrovás helyett bűnösség megállapítása és büntetés kiszabása. (Btk. 225. §, Be. 213. § /1/ bekezdés a/ pont, Btk. 32. § d/ pont, Btk. 36. §, Btk. 71. §)
A hivatali visszaélés bűntetténél a jogtalan előnyszerzés szándéka illetve célzata. (Btk. 225. §)

Az első fokú bíróság a vádlottal szemben a hivatali visszaélés bűntette miatt indított

eljárást megszűntette és a vádlottat megrovásban részesítette.

A megállapított tényállás lényege a következő:
A vádlott rendőrkapitányságon nyomozóként teljesített szolgálatot.

A Hungária Biztosító feljelentésére a rendőrkapitányságon nyomozás indult biztosítási csalások alapos gyanúja miatt G.É. és társai ellen. Ennek a nyomozásnak a vizsgálati munkáját S.K. végezte, aki akkor a rendőrkapitányság beosztottja volt. A vizsgálat kezdetén, 1994. év elején a vádlott G.É. élettársának a kérésére, akivel egyébként napi kapcsolatban állt, felkereste S.K.-t és a következőket mondta neki: Bizonyos emberek - akiket a vádlott nem nevezett meg - azt üzenik, hogy ha "kihagyja" az általa vizsgált ügyből G.É.-t, akkor egy betörő bandát adnak ezért cserébe. S.K. az ajánlatot nyomban elutasította. A vádlott megpróbálta meggyőzni S.K.-t az ajánlat elfogadásának előnyéről, azt mondta neki, hogy kitüntethetné magát egy betörő banda leleplezésével, ő azonban kitartott az ajánlat elutasítása mellett.

A vádlott még többször felkereste S.K.-t és érdeklődött a G.É. és társai ellen folyó ügy állásáról. Egy alkalommal arra kérte S.K.-t, hogy engedje meg neki a nyomozati iratokba betekintést. S.K. a vádlott ezen kéréseit is elutasította.

Az első fokú bíróság álláspontja szerint a bűncselekmény tárgyi súlya már az elkövetéskor nagyon csekély volt. A vádlott csupán egy ajánlatot tett, amelyet S.K. azonnal elutasított. Ugyanakkor a vádlott ajánlata az ügyre nem jelentett veszélyt, mert akkor már az ügyet az ORFK a saját hatáskörébe vonta, így a vizsgálója S.K. el sem fogadhatta volna az ajánlatot, mivel az ügy intézése már nem az ő feladata volt.

Igen nyomatékos enyhítő körülményként értékelte a bíróság az időmúlást - az elkövetéskor több mint 4 év telt el - továbbá azt, hogy a vádlott 3 hónapon és 3 napon keresztül előzetes fogva tartásban volt.

Mindezekre figyelemmel a bíróság úgy találta, hogy az elkövetés idején is jelentéktelen súlyú bűncselekmény jelenleg már olyan csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a vádlottal szemben a törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetés is szükségtelen, ezért a vádlott ellen indult büntető eljárást a Be. 213. § (1) bekezdés a/ pontja alapján a Btk. 32/d. pontjában megjelölt és a 36. §-ában meghatározott büntethetőséget megszüntető okból megszüntette, és egyben a Btk. 71. § (1) bekezdése alapján a vádlottat megrovásban részesítette.

A végzés ellen az ügyész bűnösség megállapítása és büntetés kiszabása végett, míg a vádlott és védője bűncselekmény hiánya miatt felmentésért jelentett be fellebbezést.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság végzését megváltoztatta, a vádlottat bűnösnek mondta ki 1 rb. hivatali visszaélés bűntettében, ezért őt 5 hónapi börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását 1 évi próbaidőre felfüggesztette.

A másodfokú bíróság nem osztotta a védő fellebbezésében írt azon érvet, miszerint a törvényi tényállás elemei közül a jogtalan előny szerzésének szándéka, illetve célzata

hiányzik. A vádlott azt a helyzetet kihasználva, hogy S.K-val napi kapcsolatban állt kérte, hogy G.É. "maradjon ki" az ügyből. Az előny élvezője valóban nem a vádlott lett volna személyesen, de ez nem is feltétel a bűncselekmény megvalósulásához. A jogtalan előny G.É-nél jelentkezett volna abban, hogy nem kerül büntetőeljárás hatálya alá, és mellőzik a gyanúsítottkénti kihallgatását és felelősségre vonását.

Megjegyezte a másodfokú bíróság, hogy a vádlottnak az volt a célja, hogy az ő ismeretségi körébe tartozó személynek az élettársa, barátnője kimaradjon az ügyből. A hivatalos személy vádlottól elvárható magatartás éppen az lett volna, ha jelenti a feletteseinek, hogy őt milyen ajánlattal keresték meg. Azt a személyt, aki mint hivatalos személy fokozott büntetőjogi védelemben részesül, azt hasonlóan fokozott kötelezettség is terheli. A közélet tisztaságához pedig kiemelkedő társadalmi érdek fűződik.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság a vádlott bűnösségét a terhére rótt bűncselekményben megállapította és vele szemben büntetést szabott ki. A büntetés kiszabása során az első fokú bíróság által értékelt bűnösségi körülmények közül az előzetes letartóztatás ténye enyhítő körülményként nem volt értékelhető, figyelemmel arra, hogy annak időtartamát a bíróság a kiszabott szabadságvesztésbe beszámította.

Ugyanakkor súlyosító körülményként értékelte a hivatali bűncselekmények rendkívül elszaporodottságát. A vádlott cselekményének tárgyi súlyával és a bűnösségi körülményekkel arányban álló büntetés a szabadságvesztés. Ezért a bíróság a vádlottat a Btk. 40. § (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel, a Btk. 43. § a/ pontja alapján 5 hónapi börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását a Btk. 89. § (1) és (3) bekezdése alapján 1 évi próbaidőre felfüggesztette.
(8.B.XI.270/1996., 21.Bf.5013/1999.)

9.) A hamis vád bűntette és a gondatlanságból elkövetett hamis vád vétségének elhatárolásánál irányadó szempontok
(Btk. 233. § /1/ bekezdés a/ és Btk. 234. §)

Az első fokú bíróság bűnösnek mondta ki a vádlottat hamis vád bűntettében és pénzbüntetésre ítélte az alábbi tényállás alapján:

A vádlott alkalmazását megszüntették, s helyére egy rendőrtiszt fiát alkalmazták. Emiatt a vádlott az országos rendőrfőkapitánynál bejelentést tett a rendőrtiszt ellen azzal, hogy az a hatalmával visszaélve bírta rá a munkáltató-megbízót, hogy a vádlottat a munkaköréből leváltsa s helyette a rendőrtiszt fiát alkalmazza.

A bíróság megállapította, hogy az alkalmazás személyi módosításában a rendőrtisztnek nem volt szerepe. A vádlott bejelentése olyan tartalmú, büntető eljárás megindítására alkalmas tényállítást tartalmazott, amely szerint meghatározott személy bűncselekményt követett el. A konkrétan feljelentett cselekmény a Btk. 225. §-ában felvett hivatali visszaélés bűntettének megállapítására adhatott alapot.

A hamis vád megállapíthatóságának a bírói gyakorlat szerint feltétele, hogy a tényállítás hitelt érdemlőségének ellenőrzése végett további vizsgálódás váljon szükségessé.

A vád hamisnak bizonyult, mivel a lényegét jelentő tényállítás valótlansága bebizonyosodott.

A vád büntető ügyekben eljáró hatósághoz érkezett, tehát a "hatóság előtt" vádemelés tényállási elemét is kimerítette a vádlott.

Az elkövető cselekményét egyenes szándékkal valósította meg, hiszen az összes tényállási elemnek tudatában kellett lennie, magatartásának következményeit nem csupán felismerte, de kívánta is.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, a gondatlanságból elkövetett hamis vád vétsége miatti eljárást megszüntette, és a vádlottat megrovásban részesítette.

Álláspontja szerint tévedett az első fokú bíróság, amikor azt állapította meg, hogy a vádlott egyenes szándékkal valósította meg a cselekményt, azaz tudatában volt állítása valótlanságának, és a levél megírásának ez volt a célja. Az irányadó tényállás alapján a vádlott azzal nem volt tisztában - legalábbis nem bizonyítható -, hogy a vád hamis. A szándéka nem az volt, hogy hamisan megvádolja a rendőrtisztet olyasmivel, ami nem igaz, erre semmiképpen nem lehet következtetni. Az elbocsátásának körülményeiből levont saját - tévesnek bizonyult - következtetéseit tényként közölte a hatósággal. Ennyiben büntetőjogi felelőssége fennáll a hamis tényállításért, de csak annak gondatlan formájában. A vádlott nem járt el körültekintően a rendőrfőkapitányhoz címzett levél megfogalmazásában, mert a jogsértést tényként állította, holott arról nem győződött meg (ezt könnyen megtehette volna a vendéglő tulajdonosaival való beszélgetéskor).

A vádlott tehát azért nem látta magatartásának következményét - azt, hogy mást bűncselekmény elkövetésével hamisan vádol - mert elmulasztotta a t?le elvárható körültekintést. Tehát meggondolatlanul járt el a levél megfogalmazásakor.

B?nössége ezért fennáll, a cselekménye jogi minősítése azonban helyesen a Btk. 234. §-ában meghatározott gondatlanságból elkövetett hamis vád vétsége.

A gondatlan elkövetésre figyelemmel az első fokú bíróság által kiszabott pénzbüntetés túl súlyos joghátrány. A másodfokú bíróság a Be. 263. §-át alkalmazva az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte és az eljárást a Be. 213. § (1) bekezdés b/ pontjának első fordulata szerint megszűntette. A Btk. 71. § (1) bekezdésének kötelező rendelkezését alkalmazva a vádlottat megrovásban részesítette.
(15.B.I.1830/1996/14., 21.Bf.I.6945/1998/9.)

10.) Társadalomra veszélyesség hiányára alapított felmentés az önkényuralmi jelkép használatának vétsége miatt emelt vád alól.
(Btk. 269/B. §, 10. §)

Az ügyész a Btk. 269/B. §-a (1) bekezdésének c/ pontjába ütköző, önkényuralmi jelkép használatának vétsége miatt emelt vádat C. Z. ellen, majd végindítványában a vádlottnak a társadalomra veszélyességben való tévedés - Btk. 27. §-ának (2) bekezdése - címén való felmentését indítványozta.
A kerületi bíróság által megállapított tényállás lényege a következő:
A vádlott mint egy vendéglátóipari betéti társaság vezetője üzemeltetett 1991. októberétől Budapesten egy vendéglőt. Az utcáról észlelhetően a bejárata felett ötágú, elnyújtott szárú vörös csillagot mintázó világítótest működött, míg cégtáblájaként hasonló csillag függött tartó rudakon, valamint az utcára néző ablakait két oldalukról ilyen alakú csillagok keretezték, továbbá a bejárat melletti vitrinben elhelyezett étlapon vörös színű, keresztben elhelyezett sarló-kalapács volt látható, a sarló kicsorbult fűrészfog-rajzolattal. A helyiség berendezése, berendezési tárgyai: szürkére festett asztalok, bokszokat elválasztó dróthálók, szögesdrótok, azokban kitömött fehér galamb-utánzatok, nagyméretű, kartonból készült ötágú vörös csillag, rajta Lenin arcképével, szocialista versenymozgalmak emlékzászlói, vörös csillag világítótest, mell-alak régi határőr egyenruhában előtte szöges dróthálóval, a szocialista időkből származó jelvények, kitüntetések, zászlók, plakátok, rács formázatú, a rácsba kapaszkodó kezeket ábrázoló ablakkeret. Az étlapokon bent is vörös színű sarló-kalapács jelzés, az ételek nevei pedig a szocializmusra utaló, azt gúnyos formában megjelenítő fantázianevek.

Az első fokú bíróság idézte előbb a vád szerinti minősítést megalapozó törvényi tényállás - Btk. 269/B. § (1) bekezdés c/ pont - szövegét: "Aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, vörös csillagot vagy ezeket ábrázoló jelképet közszemlére tesz, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el ...", majd pedig a szóban lévő §-t a Btk.-ba 1993. május 21-ével beiktató 1993. évi XLV. törvény preambulumát: a törvényhozó az olyan jelképek használatát rendeli büntetni, amelyek olyan diktatúrákra utalnak, amelyek semmibe vették az emberi jogokat és a magyar állampolgárok tömeges kiirtásához vezettek. Hivatkozott a Btk. Kommentárban foglaltakra: a jelképek valamilyen eszmét, eseményt testesítenek meg és a megjelenésükhöz, észlelésükhöz mindig valamilyen tudati, érzelmi viszonyulás fűződik. Kifejtette: a bűncselekmény megállapíthatóságához alapvetően két feltételnek kell megvalósulnia; az adott magatartásnak először is meg kell felelnie a bűncselekménynek a Btk. 10. §-ában foglalt fogalmi ismérveinek, majd illeszkednie kell a Btk. Különös részében leírt valamely törvényi tényállásba.
Az elbírált ügyben a bűncselekmény hiánya elsődlegesen a bűncselekmény általános fogalmi elemének, a társadalomra veszélyességnek a hiánya miatt nem állapítható meg.
A Btk. 10. §-ából kitűnően a bűncselekmény tárgyi oldali ismérveként a törvény a társadalomra veszélyességet rögzíti. Így tehát az egyes bűncselekmények törvényi tényállásának megalkotása előtt a Btk-ban értékelést kapott az úgynevezett absztrakt társadalomra veszélyesség, vagyis valamilyen cselekménynek az a sajátossága, hogy
sérti vagy veszélyezteti a büntetőjogilag védett jogi tárgyak valamelyikét. Azonban az adott jogtárgy sérelmének bekövetkezéséhez meg kell valósulnia - egyéb feltételek mellett - az absztrakt társadalomra veszélyességnek is. Az első fokú bíróság utalt arra, hogy a társadalomra veszélyesség jogalkalmazói kategória, azonban a bíróságnak az adott ügyben azt kell vizsgálnia, hogy a Btk. 10. §-ába felvett és szóban lévő általános feltétel az adott történeti tényállás vonatkozásában megvalósult-e. Taglalta: nincs bűncselekmény, ha egy cselekmény formálisan megvalósítja ugyan a különös részi tényállást, de az elkövetés konkrét körülményei miatt az nem veszélyes a társadalomra. Kiemelte azt, hogy nyilvánvaló: ha nem lenne jogalkalmazói kategória is a társadalomra veszélyesség, úgy a törvényhozó ne iktatta volna a Btk-ba a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély fokát, vagy csekéllyé válását.*
________________________
* Az ellenkező álláspont értelmében, ha a törvény valamely cselekménytípust büntetni rendel, akkor annak minden konkrét megnyilvánulása is szükségképpen veszélyes a társadalomra, legfeljebb a veszélyesség csekély foka állapítható meg.

A tényállásban megjelölt jelképeket sem azok eredeti, sem torzított formájában nem lehet a helytől, a környezettől elvontan, kiragadott formában vizsgálni. Ezek a helyhez, a hely jellegéhez, körülményihez, a vendéglő szellemiségéhez tartoznak, azaz mindezeket egészként kell vizsgálni. Megállapította, hogy a vendéglő összhatásában a kommunista diktatúra torz képét tükrözi gúnyos megjelenítésű formában, az étel-ital lapon megjelenő kínálat a szocialista rendszer karikatúrájának fantázia neveit viseli, egyértelműen gúnyos formában tünteti fel a munkásmozgalmi jellegű neveket viselő ételek mögötti tartalmat, az önkényuralmi jelképek megváltozott formában láthatók. Magyarázta, akkor lenne megállapítható a vád tárgyává tett bűncselekmény, ha nem megváltoztatott formákban és eredeti szellemiségében kerül az önkényuralmi jelkép közszemlére.

Hivatkozott továbbá arra: a Kommentár is azt tartalmazza, hogy a közszemlére tevő kimondottan azzal a szándékkal cselekszik, hogy a tiltott jelkép és az általa képviselt fogalom vagy eszmerendszer a köztudatban mennél jobban elterjedjen. Ilyen szándék a vádlottnál nem volt megállapítható, mert azt már önmagában kizárja a jelképek torzított használata, valamint az egyértelműen kritikai módon megjelenített gúnyos ábrázolás. Nem lehet a jelképek által képviselt fogalom vagy eszmerendszer terjesztéseként felfogni a rácsok mögé zárt kezeket, az étlap gúnyos megfogalmazásait, a szögesdrótba fogott békegalambokat és a többit. Összességében, az étterem berendezése alappal senki számára nem jelentheti a parancsuralmi rendszer eszméinek terjesztését.

Kitért arra is, hogy az adott cselekmény társadalomra veszélyességét avagy annak hiányát a közvélemény nem ítélheti meg; hiába indult tehát a jelen büntet?eljárás egy társadalmi szervezet elnökének, valamint az országgyűlési képviselőnek a bejelentése nyomán.

Mindezek alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vád tárgyává tett cselekményből az általános, absztrakt társadalomra veszélyesség hiányzik, és ezért a Be. 214. §-a (1) bekezdése a) pontjának első fordulata alapján felmentette a vádlottat.

Az ügyészi fellebbezést a főügyészség az ítélet hatályon kívül helyezése és az eljárás megszüntetése végett tartotta fenn azzal, hogy állapítsa meg a másodfokú bíróság, a vádlott elkövette a terhére rótt bűncselekményt, azonban a Be. 213. §-a (1) bekezdésének a/ pontja szerint szüntesse meg az eljárást a cselekmény társadalomra veszélyességének csekéllyé válása miatt és részesítse a vádlottat megrovásban.

A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet helybenhagyta.

A tényállást pontosította és kiegészítette: A vendéglő kialakítására egy raktárépületben került sor, a bejárati ajtó szürkére festett stilizált börtön, illetve zárkaajtó kitekintő rácsos ablakkal, a szélein piros dekorációval. A helyiség rácsos ablakait körülvevő falrészeit díszítik a festett nyújtott szárú csillagok.
Az indokolásából kitűnően lényegében teljes egészében elfogadta az első fokú bíróság jogi érvelését.

A "lepusztult", kiürült gyárral körülvett, alagsori pincében kialakított vendéglőt oly módon rendezték be, amely az önkényuralmi jelképeket megváltoztatott, torzított formában jeleníti meg, s amely összhatásában olyan jelentést hordoz, amely kizárólag gúnyként és karikatúraként értékelhető. Egyértelműen kizárható, hogy a vádlottat az önkényuralmi eszmerendszer köztudatban történő elterjesztése motiválta volna.

Nem osztotta azt a főügyészségi álláspontot sem, amely szerint a vendéglőbe be nem térő járókelők csak az utcai homlokzaton elhelyezett ötágú vörös csillagokat szemlélik, így bennük a tiltott jelkép önmagában szembetűnő megjelenése kelthet vagy kelt visszatetszést és amelyből a vádhatóság azt a következtetést vonta le: a vádlott szándékától függetlenül tartalmilag és formailag az utcai bejáratnál elhelyezett vörös csillagok közszemlére tételével megvalósult a bűncselekmény.

A másodfokú bíróság sem vitatta, hogy a szóban lévő bűncselekmény formai megvalósulásához nem szükséges célzatos magatartás. Azonban a tárgyalt jelképek megjelenítéséhez, észleletükhöz mindig valamilyen tudati, érzelmi viszonyulás fűződik. Az ügyben az eszmerendszer terjesztésének szándéka nem vezette a vádlottat, ellenkezőleg, őt a környék inspirálta, egyértelműen az elmúlt politikai rendszer kifigurázásával összekapcsolt, színvonalas vendéglő megnyitása volt a célja, éspedig még a cselekmény törvényi szabályozását megelőző időben.

A másodfokú bíróság kiegészítve az első fokú bíróság indokolását, a Btk. magyarázatára is hivatkozva kifejtette, hogy a törvényben felsorolt jelképek közszemlére tétele nemcsak akkor esik büntetőjogi tilalom alá, ha azokat szokványos, egykor hivatalos formájukban jelenítik meg, hanem akkor is, ha az ábrázolás ugyan szokatlan, de félreismerhetetlen. A tilalom a felsorolt jelképekre mint politikai szimbólumokra vonatkozik, minthogy például az ötágú csillag egyes ipari termékek

védjegyében is szerepel. Ilyen természetű, politikai jelentés nélküli megjelenítésük és alkalmazásuk nem vonható e rendelkezés alá.
A jelen ügyben az ötágú csillag lehet, hogy félreismerhetetlenül, de az utcai járókelők részére is egyértelműen torzított formában, az elmúlt rendszerrel kapcsolatos ironikus tartalmú étlap társaságában került megjelenítésre, börtön, illetve zárkaajtó és zárkaablakra emlékeztető körülmények között. Ennél fogva az utcán elhaladó járókelő sem asszociálhat a tilalmazott jelkép szándékolt megjelenítésére.

Így a fellebbviteli bíróság az első fokú bíróság által felhívott felmentő rendelkezés mellett - elsősorban a vád tárgyává tett bűncselekmény tényállási elemeinek hiányára hivatkozással - hagyta helyben az első fokú felmentő ítéletet.
(5.B.21.918/1994., 26.Bf.6289/1998.)

11.) Rablás bűntette valósul meg és nem önbíráskodás, ha jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igényt jóval meghaladó értéket szerez meg az elkövető erőszakkal vagy fenyegetéssel. (Btk. 273. §, 321. §)

A kerületi bíróság K.G. és G.Z vádlottakat társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntette és más bűncselekmények miatt szabadságvesztésre és közügyektől eltiltásra ítélte.

A tényállás lényege a következő: K.G. vádlott és D.I. sértett között műszaki cikkek adás-vételével kapcsolatban anyagi természetű vita támadt és a sértett a vádlott többszöri kérésére sem egyenlítette ki a tartozását. E tényről K.G. vádlott G.Z. vádlottnak is beszámolt és megbeszélték, hogy amennyiben a sértettel K.G. vádlott nem tud megegyezni, vásárlás ürügyén felhívja a lakásába, ahol G.Z. vádlott várakozik.

A sértett K.G. lakásába vásárlás céljából felment, ahol őt G.Z. vádlottal együtt megtámadták, földre rántották, végtagjait összekötözték, a szemét és a száját ragasztószalaggal leragasztották. A kiszolgáltatott helyzetben lévő sértett felajánlotta K.G. vádlottnak, hogy menjen az üzletébe és vigyen el annyi pénzt, amennyivel tartozik neki. A sértett az üzlete riasztójának PIN kódját is elárulta. Ezt követően K.G. vádlott a sértett zsebéből 58.000 Ft-ot és a személygépkocsijának indítókulcsát elvette. Mindkét vádlott egy másik szobába vitte a sértettet és egy radiátorhoz kötözték. K.G. vádlott - míg a társa a sértettet a lakásában őrizte - a sértett üzletéhez ment, hatástalanította a riasztóberendezést, a sértettől megszerzett PIN kód segítségével kinyitotta a páncélszekrényt és magához vette az abban lévő 30 USD-t, 4900 ATS-t, 60.190 DM-t, 1.400.000 Ft-ot és 431.800 Ft érték? ékszert. A sértettnek összesen kb. 8 millió forint kárt okoztak, amely megtérült.

Az első fokú ítélet ellen a vádlottak és védőik enyhítésért, az ügyész mindkét vádlott terhére súlyosítás végett jelentett be fellebbezést.

A másodfokú bíróság a felülbírálat során megállapította, hogy az első fokú bíróság tényállása lényegében megalapozott. A sértett tulajdonképpen 300.000 Ft-tal tartozott az I. rendű vádlottnak, és vele szemben alkalmazott erőszak és fenyegetés azokban a
cselekményekben nyilvánult meg, amelyeket a tényállásban rögzített.

Téves jogi következtetést vont le azonban a megállapított tényekből.
A vádlottak 300.000 Ft követelést tarthattak jogosnak, ennek ellenére a sértett üzletéből 8 millió forint értéket hoztak el, amelyen fele-fele arányban megosztoztak. A két összeg közötti nagyságrendi különbségből adódóan a vádlottak ezt az értéket jogosnak nem vélhették. Ez utóbbira utal K.G. vádlott azon kijelentése is, hogy tönkre akarta tenni a sértettet, azért hozta el az üzletben lévő minden értéktárgyát. Ez egyértelműen utal arra, hogy az elvétel pillanatában tudatában volt annak, hogy nem csupán a saját követelésének akar érvényt szerezni, hanem minden vagyonát akarja megszerezni.
Az a körülmény, hogy a vádlottak fele-fele arányban osztoztak a sértettől elvett értéken egyértelművé teszi, hogy fel sem merült bennük a sértettel való elszámolás. Számukra idegen dolgot jogtalanul szereztek meg erőszakkal és fenyegetéssel.

A kifejtettekre figyelemmel a Fővárosi Bíróság a kerületi bíróság ítéletét megváltoztatta és a vádlottak önbíráskodás bűntettének értékelt cselekményét különösen nagy értékre, társtettesként elkövetett rablás bűntettének minősítette és az első fokú bíróság által kiszabott büntetéseket súlyosította.
(2.B.34.885/1996., 24.Bf.7364/1997.)

12.) I. Szervezet keretében történő elkövetés megállapítása kábítószerrel visszaélés bűntette esetén (Btk. 282. § /3/ bekezdés b/ pont)
II. A folytatólagosság megállapításának mellőzése kábítószerrel visszaélés bűntette esetén (Btk. 12. § /2/ bek., 282. §)

A kerületi bíróság által megállapított - és a másodfokú bíróság által helyesbített, illetve kiegészített - tényállás lényege a következő:
1. pont

T. Tímea vádlott 1997. nyarán ismerkedett meg Velencében egy Christopher nevű nigériai állampolgárral, akivel baráti kapcsolatot létesített és aki meghívta őt Olaszországba. A vádlott ennek megfelelően néhány nap múlva ismét meglátogatta, és együtt utaztak Torinóba a férfi nigériai állampolgárságú ismerőseihez, akik felkérték arra, hogy 7.000 USD fejében vállalkozzon kábítószer csempészésére Equadorból. A pontos és részletes utasításokat és információkat a három ismeretlen férfitől kapta és ennek megfelelően 1997. júliusában Equadorba utazott úgy, hogy kifizették a repülőjegyét és 2.000 USD előleget is kapott. Equadorban találkozott egy Carlos nevű nigériai férfival, aki átadott neki egy bőröndöt, amelynek külön erre a célra kialakított részébe 20 db, összesen 4.003 gramm nettó súlyú kokaint tartalmazó luftballont helyezett el, és betette a vádlott személyes holmijait, majd a bőröndöt lezárva adta át T. Tímeának a repülőjeggyel együtt.

A vádlott 1997. július 24. napján Equadorból Amszterdamon keresztül kívánt Milánóba utazni. A bőröndöt, annak rossz címzése miatt az amszterdami átszálláskor elveszítette, amit a holland hatóságok később lefoglaltak. T. Tímea bőröndjének elvesztését bejelentette, majd 1997. szeptember 22. napján többszöri értesítést követően jelentkezett érte a Ferihegyi repülőtéren, ahol igazoltatták, majd őrizetbe vették. A lefoglalt kábítószer - melynek tiszta hatóanyag tartalma 2081-3643 grammra becsülhető - a holland hatóságoknál maradt.

2. pont
T. Tímea egy kábítószer kereskedéssel foglalkozó személy (vagy személyek) megbízásából 1996. október 30-án a Blaha Lujza téren, november 27-én, december 12-én és 1997. január 18-án a Deák téren illetve a Népstadionnál, január 22-én szintén a Blaha Lujza téren találkozott L. Adrián román állampolgárral, aki egy Jusuf nevű török állampolgár megbízásából kábítószert hozott be az országba, és az ismeretlen fajtájú, mennyiségű és tisztasági fokú kábítószert tartalmazó hátizsákot átadta T. Tímea vádlottnak, miután a megadott jelszót T. Tímea közölte. A hátizsák átvételével egy időben a vádlott egy borítékban első alkalommal 1.500, a többi négy alkalommal 2.000-2.000 USD-t adott át L. Adriánnak. Az összesen átvett kábítószer - fajtájától függetlenül, annak értékére figyelemmel - jelentős mennyiségűnek minősül.

Az első fokú bíróság bűnösnek mondta ki a vádlottat 2 rb., a Btk. 282. § (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés a/ pontja szerint minősülő jelentős mennyiségű kábítószerrel visszaélés bűntettének minősítette.

A másodfokú bíróság a jogi indokolás keretében az alábbiakra utalt:

Mivel mindkét tényállási pontnál megállapítható volt a szervezettség és a konspiratív jelleg, így mindkét cselekmény a Btk. 282. § (3) bekezdés b/ pontja szerint is minősül, mert azt kábítószer forgalomba hozatalával és kereskedésével foglalkozó szervezet keretében követte el a vádlott.

A 2. tényállási pont cselekményének minősítéséből a másodfokú bíróság elhagyta a folytatólagos elkövetés megállapítását, mert a Legfelsőbb Bíróság - szakítva a BK 155. számú állásfoglalásban adott útmutatással, miszerint egyes elkövetési magatartásoknál (megszerez, átad) nem kizárt a folytatólagosság törvényi egységének a megállapítása - az 5/1998. számú jogegységi döntésben kimondta, hogy a kábítószerrel visszaélés akár azonos, akár különböző elkövetési magatartást megvalósító részcselekményei természetes egységet alkotnak, a folytatólagosság megállapításának e bűncselekménynél nincs helye. Bár a bűncselekmény elkövetésekor még a BK 155. számú állásfoglalás volt érvényben, a jogegységi döntés mint autentikus jogértelmezés, alkalmazása a bíróságok számára - a jogalkalmazás időpontjában, tehát az elbíráláskor - kötelező.
(2.B.XVIII.1175/1998., 21.Bf.8679/1998.)

13.) Látszólagos anyagi halmazat a fedezetelvonó és az adminisztratív csődbűntett esetében.
(Btk. 290. § /1/ bekezdés a/ pont, 290. § /5/ bekezdés)

Az első fokú bíróság a vádlottat felszámolás eredményének meghiúsításával járó csődbűntett és csalás bűntette miatt halmazati büntetésül 6 hónapi - 1 évi próbaidőre felfüggesztett - börtönbüntetésre és 30.000.- forint pénzmellékbüntetésre ítélte.

Az első fokú bíróság által megállapított tényállás szerint a vádlott 1989. március 30-án alakította meg a betéti társaságot, amelyet a Fővárosi Cégbíróság 1989. július hó 27. napján a cégjegyzékbe bejegyzett. A cég képviselője és a cégjegyzésre jogosult személy a vádlott volt a betéti társaság megalakulásától kezdődően.

1994. október hó 13. napján a Fővárosi Bíróság végzésével elrendelte a bt. felszámolását és kijelölte a felszámolót is. A felszámoló több alkalommal megkereste a vádlottat, hogy a felszámoláshoz szükséges iratokat bocsássa rendelkezésre, ez azonban nem járt eredménnyel. A vádlott a felszámoló részéről történt többszöri felszólítás ellenére sem bocsátotta rendelkezésre a napló főkönyvet és a zárómérleget sem.
Ezt követően a Fővárosi Bíróság is több ízben felszólította a vádlottat kötelezettségének teljesítésére, sőt pénzbírsággal is sújtották, de a kötelezettségeinek továbbra sem tett eleget. A felszámoló 1996. június hó 14. napján kérte a Fővárosi Bíróságtól az egyszerűsített felszámolás elrendelését, amelynek következtében a bíróság végzésével 1996. december hó 27. napján jogerősen elrendelte az egyszerűsített felszámolást. Ezen időszak alatt, vagyis 1996. december 19-ét megelőző rövid idővel a vádlott a felszámoló rendelkezésére bocsátotta valamennyi, a felszámolási eljárás lefolytatásához szükséges iratot, így átadta a zárómérleget is, eleget téve az 1991. évi IL. törvényben foglalt kötelezettségének.

A Bt. kezdetben lízingelte, majd 1996. augusztus hó 2. napján maradványértéken megvásárolt egy Rt-től egy személygépkocsit. A vádlott még ugyanezen a napon, mint a Bt. képviselője a gépkocsit eladta egy magánszemélynek 700.000.- forintért. Az adásvételi szerződés időpontjában az első fokú bíróság által megállapítottak szerint a vádlott már nem volt jogosult rendelkezni a Bt. vagyonával, a gépkocsit ennek ellenére értékesítette, az érte kapott pénzt egy ideig saját lakásában tartotta, majd 1996. decemberében a Bt. pénztárába befizette, ezáltal a felszámoló rendelkezésére bocsátotta.

Az első fokú bíróság álláspontja szerint a vádlott azáltal, hogy a felszámoló részére többszöri felszólítás, bírságolás ellenére nem bocsátotta rendelkezésre a felszámoláshoz szükséges iratokat, elkövette a Btk. 290. § (5) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő felszámolás eredményének meghiúsításával járó csőd bűntettet.
A gépkocsi értékesítése kapcsán az ügyészség az eredeti vádiratban sikkasztással, majd később csalással vádolta a vádlottat.

A bíróság álláspontja szerint a vádlott sikkasztást nem követhetett el, hiszen attól

kezdve, hogy a felszámolót kijelölték, ő már nem volt jogosult rendelkezni a Bt. vagyonával, tehát a gépkocsi sem volt rábízva, így elkövetője a sikkasztásnak nem lehetett. Ugyancsak nem lehetett elkövetője a csőd bűntett más alakzatának sem, pontosan azért nem, mert már nem volt a vagyon rábízott, nem volt tehát jogosult a vagyon feletti rendelkezésre.
A bíróság álláspontja szerint a vádlott csalást követett el azzal, amikor a gépkocsit értékesítette, hiszen a vevő bármennyire is jóhiszemű volt, a gépkocsi felett tulajdonjogot nem szerzett. A sértettet, a gépkocsi megvásárlóját tévedésbe ejtette a vádlott, hiszen már ő nem adhatta volna el a gépkocsit, ílymódon a sértett nem a tulajdonostól vásárolta meg azt, ezáltal kárt is okozott, hiszen a sértett nem szerzett tulajdonjogot a gépkocsi felett. Ennek megfelelően az első fokú bíróság a vádlott ezen magatartását a Btk. 318. § (1) bekezdésébe ütköző és a (4) bekezdés a/ pontja szerint minősülő csalás bűntettének minősítette.

Az ítélet ellen az ügyész végrehajtandó szabadságvesztés és közügyektől eltiltás kiszabása érdekében, míg a vádlott és védő a csőd bűntett miatt emelt vád alóli felmentés és enyhítés végett fellebbezett.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a vádhatóság fellebbezése részben alapos.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét kiegészítette azzal, hogy a felszámolást elrendelő végzés a Cégközlönyben megjelent, és a vádlott a felszámolás elrendeléséről szóló határozatokat és értesítéseket kézhez vette. A vádlott képviselője az 1995. január 14-i keltezésű átiratával a felszámoló Kft-nek a Bt. utolsó bankszámla kivonatát, az alapító társasági szerződés példányát és annak az 1990. január 30-án, majd 1991. június 28-án kelt módosítása példányát, illetőleg a cég két darab bélyegzőjét küldte meg.
A Fővárosi Bíróság az 1996. április 25-én hozott és 17. sorszámú végzésével a vádlottat 50.000.- forint pénzbírsággal sújtotta és ismételten felszólította, hogy a felszámolóval vegye fel a kapcsolatot és részére a szükséges iratokat adja át. Határidőben hat hitelező jelentett be követelést, azon belül három összesen 2.357.866.- forint tőkekövetelésre, a fennmaradó hitelezők pedig jogfenntartással.
A Fővárosi Bíróság 1996. december 27-én a 23. sorszámú végzésével rendelte el az egyszerűsített felszámolást.

A hitelezők követelése kielégítetlen maradt, a tényállásban írt 700.000.- forint a felszámolási költségek fedezetére volt elégséges. A betéti társaság - 1994. október 30-i fordulónapi - leltárában a személygépkocsi idegen tárgyi eszközként szerepelt.

A vádlott arról, hogy a személygépkocsi az 1996. augusztus 2-án kelt adásvételi szerződéssel a Bt. tulajdonába került, nem tájékoztatta a felszámolót, - e tényről a felszámoló az ügyben eljáró nyomozó hatóság tagjától szerzett csupán tudomást. A felszámoló 1996. szeptember 6-i keltezéssel írásban hívta fel a vádlottat a személygépkocsi 8 napon belüli átadására azzal, hogy annak nem teljesítése esetén a csőd bűntett miatti feljelentését kiegészíti és sikkasztás miatt is kéri a büntető eljárás lefolytatását. Az illetékes hatósági nyilvántartó a személygépkocsit 1996. augusztus 5-től a vevő tulajdonaként tartotta nyilván, aki a járművet eladta. Az újabb vevő, mint a gépjármű harmadik tulajdonosa 1998. január 4-től szerepelt az említett nyilvántartásban. Az első vevő ellen a személygépkocsival kapcsolatosan per nem indult, anyagi kára a vételből nem keletkezett.

A másodfokú bíróság határozatában kifejtette, hogy az ítélkezési gyakorlat a védő által kifejtett azt a nézetet, miszerint a bűncselekmény az egyszerűsített felszámolás elrendelésével válik befejezetté, már nem követi. Abból kiindulva, hogy a bűncselekmény alapvetően nem a bírósági eljárás rendjét, hanem a hitelezők érdekeit védi, az egyszerűsített felszámolásra áttérés a befejezettség szempontjából döntő jelentőséggel nem bír. A törvényi tényállásban írt eredmény, a felszámolás eredményességének részben, vagy egészben való meghiúsítása bekövetkezhet az egyszerűsített felszámolás elrendelése előtt is.

Az első fokú bíróság tévesen minősítette a személygépkocsival kapcsolatos cselekményt csalás bűntettének.

Az irányadó tényállás szerint az Rt. és a Bt. között 1996. augusztus 2-án létrejött adás-vételi szerződéssel a gépkocsi a Bt. tulajdonába került és az ugyanaznapi másik adásvételi szerződésben eladóként a Bt. szerepelt. Ebből következően a másodfokú bíróság a kiegészítések után megállapította, hogy a magánszemély vevő kárt nem szenvedett, a vagyonában az ügylet értékcsökkentést nem eredményezett, így a csalás valamennyi törvényi tényállási eleme nem állapítható meg.

A másodfokú bíróság nem értett egyet azzal a kerületi bírósági okfejtéssel, hogy a felszámolás eredményének meghiúsításával járó csőd bűntett mellett, a csőd búntett más alakzata, elkövetésének megállapíthatósága kizárt.

A már hivatkozott törvényhely 4. §-ának (1) bekezdése értelmében a felszámolási eljárás körébe tartozik a gazdálkodó szervezet minden vagyona, amellyel a felszámolási eljárás kezdő időpontjában rendelkezik, de az a vagyon is, amelyet ezt követően az eljárás tartama alatt szerzett. A személygépkocsi tehát a betéti társaság által történt megvásárlásával a gazdálkodó szervezet olyan vagyona volt, amelyet a felszámolási eljárás alatt szerzett. Mint ilyennek a vonatkozó törvénynek megfelelően a leltárban az idegen tárgyi eszközök, vagyis a passzívák tételből, tehát a kötelezettség köréből át kellett volna kerülnie az eszközök, vagyis az aktívák tárgyi eszköz tételébe. A vonatkozó szabályokat egyébként A számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény a IV. fejezetében, valamint a 4. számú mellékletében tartalmazza.

A járművagyon - a vádlottnak a törvény 34. §-ának (2) bekezdésében tilalmazott magatartása ( a felszámolás kezdő időpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet ) folytán - nem került a megfelelő nyilvántartásba, ebből következően a hitelezők számára hozzáférhetetlen lett. Ezért a gazdasági tevékenysége körében fizetésképtelenné lett vádlott a tartozás fedezetéül szolgáló vagyont eltitkolta és ezzel a hitelezői kielégítéstét meghiúsította. Ezzel a magatartással megvalósította a Btk. 290. § (1) bekezdés a/ pontjának második tételébe ütköző csőd bűntettet.

Ennek megfelelően a másodfokú bíróság egységesen értékelte a vádlotti cselekvőséget
a súlyosabban minősülő csőd bűntettként, míg a felszámolás eredményének meghiúsításával járó csőd bűntettet abba beleolvadónak.
(1.B.XV.1538/1996/6., 25.Bf.XV.7084/1997/6.)

14.) Számítógépes csalást követ el az a személyszállító-kisiparos, aki a gépkocsijába szerelt taxióra programját megváltoztatja. Az előkészület és kísérlet elhatárolása a számítógépes csalás bűntettének esetében (Btk. 300/C. § /1/ bekezdés, /3/ bekezdés, Btk. 16. és 18. §-a)

Az első fokú bíróság a vádlottat az ellene számítógépes csalás bűntette miatt emelt vád alól felmentette, egyúttal az eljárás során lefoglalt taxiórát a hozzákötött mikrokapcsolóval és biztosítékház vezetékkel a vádlottnak kiadni rendelte.

Az első fokú bíróság által megállapított tényállás szerint W.G. vádlott egyéni vállalkozóként személyszállítással foglalkozott. 1996. január 12. napján a Budapest, V. Ferenciek terén egy a gépkocsi műszaki állapota és szabálytalan helyen való várakozás miatt megkezdett rendőri intézkedés során az intézkedő rendőrök a vádlott taxijában felfedezték az autó kormányoszlopán lévő irányjelző kapcsoló burkolatvájatába beépített mikrokapcsolót, amely a taxiórával volt vezetékkel összekötve. A vádlott a rendőrök felszólítására bekapcsolta a taxiórát és többször megnyomta a mikrokapcsolót. Ennek hatására az álló gépkocsiban a taxióra számlálója 50 Ft-jával ugrott felfelé, és néhány másodperc múlva már 400.- Ft-ot mutatott. A vádlott gépkocsijába szerelt mikrokapcsoló egy impulzusgenerátor, amely működtetésekor nagy sebességgel impulzusokat juttat a taxiórába. Az út-impulzusokat a taxióra megtett útnak érzékeli, és ennek megfelelően a reálisnál magasabb összegben állapítja meg a viteldíjat.

Az első fokú bíróság álláspontja szerint az eljárás során kétséget kizáróan nem volt bizonyítható, hogy a vádlott ezt a mikrokapcsolót az intézkedés előtt használta volna munkája során.

Az elsődlegesen fokú bíróság a Btk. 300/C. § (1) bekezdésének felhívása mellett hivatkozott a Büntető Törvénykönyvhöz írott kommentárban foglaltakra, amely szerint a számítógép olyan elektronikus adatfeldolgozó eszköz, amely önállóan képes bonyolult számítási, adatbeviteli és adatmegjelenítési feladatokat nagy gyorsasággal elvégezni. A taxióra is méri és kimutatja a különböző tarifa kulcsok szerinti utakat és viteldíjakat, valamint memóriával is rendelkezik, azonban ezek a képességei még nem emelik a számítógép kategóriájába, mivel annál lényegesen egyszerűbb szerkezet.

A jogalkotó szándéka sem a számítógép fogalmának kiterjesztő értelmezése volt, amint mutatja ezt a Btk. 300/C. § (3) bekezdése is, amely úgy fogalmaz, hogy számítógépes csalást követ el az is, aki az (1) bekezdésben írt cselekményét közcélú távbeszélő-szolgáltatás, illetve közcélú mobil-rádiótelefon szolgáltatás igénybe vételére szolgáló elektronikus kártya felhasználásával, avagy közcélú mobil telefont vezérlő mikroszámítógép programjának megváltoztatásával követi el. Az első fokú bíróság álláspontja szerint a törvény konkrétan felsorolja azokat a számítógépszerű eszközöket,

amelyek az adott bűncselekmény tárgyai lehetnek. Nem szól azonban a törvény a taxióráról. Ennek megfelelően az első fokú bíróság álláspontja szerint a taxióra számítógépnek nem minősül.

Az első fokú bíróság megjegyezte, hogy abban az esetben, ha a taxióra számítógépnek is minősülne, abban az esetben sem lett volna helye a bűncselekmény megvalósításának, illetve megállapításának, mivel a cselekmény még nem jutott a kísérleti szakba, ugyanakkor a törvény a számítógépes csalás előkészületét nem bünteti.

Az ítélet ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a vádlott bűnösségének megállapítása végett.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az ügyészi fellebbezés részben alapos. A másodfokú bíróság határozatában kifejtette, hogy az első fokú bíróság nem csak az irányadó jogszabályt, hanem a kommentár szerzőjének magyarázatát is tévesen értelmezte.

A tárgyalt jogszabály miniszteri indokolása is kiindulásként azt szögezi le, hogy a számítógépes technika fejlődésével egyre gyakoribbá válnak a tulajdont károsító számítógépes manipulációk, amelyeket többnyire helytelen adatok betáplálásával, programmanipulációval és az adatfeldolgozás menetébe történő egyéb beavatkozással követnek el, és amelyekre a vagyon elleni bűncselekményre vonatkozó rendelkezések sokszor nem alkalmazhatók, mivel egy-egy tényállási elem, pl. csalásnál a megtévesztés, a lopásnál a tárgy fizikai értelemben vett elvétele, nem valósul meg. Ekként nyilván e körben a jogalkotó a vagyoni és tulajdoni viszonyok védelmét célozta a jogszabályalkotással, a bűncselekmény jogi tárgyaként a számítógép memóriájában tárolt adatok megbízhatóságához fűződő érdeket szándékolta védeni. Tartalmazza is az indokolás, hogy az elkövetési magatartás a számítógépes adatfeldolgozás eredményének a befolyásolása.

Maga a számítógép tehát nem is bír elsődlegességgel, hanem funkciója a meghatározó. Ehhez képest a megjelenésükben a hagyományos számítógépek körébe nem sorolható, ám számítógépes memóriával rendelkező egységek is lehetnek a bűncselekmény jogi tárgyai. Ekként tehát a taxióra is, amelyet tulajdonképpen egy abba beszerelt saját kódolású szoftver működtet.

Ami pedig a (3) bekezdést illeti: a törvény szó szerinti értelmezése sem engedi az elsőbírói következtetést. Ugyanis e bekezdés szövegének kezdete úgy szól: számítógépes csalást követ el az is ... Az "is" szóból következően alappal fel sem merülhet, hogy e helyt a törvény felsorolja azokat a számítógépszerű eszközöket, amelyek a bűncselekmény tárgyai lehetnek. Ellenkezőleg, e szócska a jogszabályhely értelmező jellegét fejezi ki. Nem jelent tehát szűkítő értelmezést, hanem az ellenkezőjét, vagyis bővítő értelmezést, igaz azonban, hogy csak látszólagosan - egyes nézetek szerint egyébként szükségtelenül. Ez a szóban lévő bekezdésnek már az indokolásából megállapítható. Az indokolás az elején tartalmazza, hogy a különböző hagyományos és mobil rádiótelefonok útján igénybe vett szolgáltatásokkal való visszaélések igen elszaporodtak. Majd - megállapítva, hogy ezekben az esetekben

addig is indultak eljárások - kifejti, hogy a (3) bekezdésbeli értelmező rendelkezés pusztán egyértelművé teszi: a telefonkészülékek használatához szükséges elektronikus kártyával történő manipuláció, valamint a mobil rádiótelefon vezérlő mikroszámítógépes programjának megváltoztatása számítógépes csalást valósíthat meg.

A fellebbviteli bíróság a bűncselekmény megvalósulása szakaszának kérdésében az első fokú bíróság jogi álláspontját osztotta.

Helytálló az az okfejtés, amely értelmében a haszonszerzés végett történő elkövetés akkor is befejezett bűncselekmény, ha az adatfeldolgozás eredményének befolyásolása nem keletkeztetett hasznot és nem okozott kárt. Azonban a haszonszerzés végett kifejtett elkövetési magatartásnál is szükséges a számítógépes adatfeldolgozás eredményének a törvényi tényállásban megjelölt magatartások valamelyikével történő befolyásolása. Tehát a program megváltoztatása, vagyis az olyan beavatkozás, amelynek következtében a ténylegesen lefutó program megváltozik, más szavakkal, a számítógépes adatfeldolgozás eredménye ténylegesen befolyásolttá válik, megint másként az adatfeldolgozás mást eredményez, mint ami a rendeltetésszerű, a jogszerű működés eredménye lett volna.

A megalapozott tényállás azonban ilyen történést nem tartalmaz.

A másodfokon eljáró bíróság irányadónak azt az elvi megállapítást tekinti, amelynek értelmében a számítógépes csalás a jogellenes manipuláció megkezdésével jut a kísérleti szakba. E tilalmazott befolyásolás pedig a törvényi tényállásban meghatározott elkövetési magatartások valamelyikének - a program megváltoztatása, törlés, téves vagy hiányos adatok betáplálása, egyéb meg nem engedett művelet - megkezdésével valósítható meg.

A befolyásolás megkezdésével nem egyenlő az azt lehetővé tevő szerkezet szükséges helyre való beszerelése, az elkövetéshez szükséges eszköznek, tárgynak a bűncselekmény elkövetésére alkalmassá tétele. Az irányadó tényállás alapján pedig a vádlott a mikrokapcsolónak az irányjelző kapcsoló burkolatkávájába beépítésével a kapcsoló vezetékének a jeladó ( a taxióra ) vezetékéhez kapcsolásával ezt az alkalmasságot biztosította. Ez pedig a bűncselekmény elkövetése céljából az ahhoz szükséges feltételek biztosítása, s mint ilyen, a Btk. 18. §-ának (1) bekezdése szerinti előkészületi magatartást valósít meg. Viszont, miként azt helyesen rögzítette az első fokú bíróság, a vád tárgyává tett bűncselekmény előkészülete nem büntethető.
(16.B.IX.4384/1996/7., 25.Bf.IX.6307/1998/4.)

15.) A garázdaság bűntette attól függetlenül halmazatban kerül megállapításra a kifosztás bűntettével, hogy az erőszakos "más" bűncselekményt egy másik bűncselekmény - a súlyos testi sértés bűntette - is megalapozza
(Btk. 322. § /1/ bekezdés b/ pont, Btk. 271. § /1/ bekezdés, /2/ bekezdés a/ pontja és Btk. 170. § /1/ és /2/ bekezdése)

Az első fokú bíróság három vádlott bűnösségét társtettesként elkövetett garázdaság bűntettében, P.B. I.r. vádlott bűnösségét 1 rb kifosztás bűntettében és 1 rb súlyos testi sértés bűntettének kísérletében is megállapította és velük szemben szabadságvesztés büntetést alkalmazott.

Az irányadó tényállás szerint 1994. február 19-én az éjszakai órákban egy éjjel-nappal nyitva tartó közértben két társaság között szóváltás keletkezett, majd a társaság egyik tagja arcul ütötte az ügyben később III.r. vádlottként szereplő személyt.
A három vádlott elhatározta, hogy megvárják a társaság tagjait és számon kérik a viselkedésüket. Gy. Nikoletta és E. Bernadett sértetteket a vádlottak követték. Amikor utólérték, az I.r. vádlott ököllel megütötte Gy. Nikolettát aki a földre esett, a védekezni próbáló sértett fejét a vádlott több esetben a kerítésbe illetve a betonba vágta, majd a lányt testszerte megrugdosta. Ezután az erőszak hatása alatt álló sértettől elvette az 5.500 forint értékű bombair dzsekijét.
Gy. Nikoletta az I.r. vádlott bántalmazása következtében 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett, de arra figyelemmel, hogy a vádlott a sértett fejét több alkalommal is a kerítésnek illetve a betonjárdának ütötte, cselekménye alkalmas volt arra, hogy sokkal súlyosabb eredményt is előidézzen.

Az I.r. vádlott cselekményével egyidőben a II.r. és III.r. vádlott E. Bernadettet fejelte le, többször megrugdalták és ököllel megütötték a sértettet.

Az ügyész az I.r. vádlott terhére a büntetés súlyosítása végett fellebbezett, míg az I.r. vádlott védője a garázdaság bűntette alól a vádlott felmentését indítványozta, hivatkozva a garázdaság szubszidiárius jellegére, amely a súlyos testi sértés bűntette és a kifosztás bűntette mellett halmazatban nem kerülhet megállapításra.

A másodfokú bíróság nem osztotta a védelem álláspontját, kiegészítve az első fokú bíróság ítéletének jogi indokolását, az alábbiakra utalt:
A Btk. 322. § (1) bekezdés b/ pontjában meghatározott kifosztást az követi el, aki az általa más bűncselekmény elkövetése során alkalmazott erőszak vagy élet-vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés hatása alatt álló személytől vesz el jogtalan eltulajdonítás végett idegen dolgot.

A törvény szövege az erőszak értékelését a "más" bűncselekmény körébe utalja. Az erőszak kifejtése nem a kifosztásnak, hanem a másik bűncselekménynek a tényállási eleme. A törvény helyes értelméből következik, hogy az elvétel előtt végrehajtott bűncselekmény a kifosztással soha nem alkothat egységet, abba nem olvad bele. (BH 1981 szám 128. jogeset) Ez értelemszerűen vonatkozik arra az esetre is, amikor a "más" bűncselekmény a garázdaság.
Bűnhalmazatot kell megállapítani, ha a kifosztás elkövetői az elvételt megelőzően garázdaságot is megvalósítottak. (BH 1982 szám 444. jogeset, továbbá ld. még a BH 1992/12. számában 492, az 1996/5. BH-ban 245. jogeset)

A jelen ügyben elbírált cselekmények annyiban térnek el a már közzétett jogesetektől, hogy a "más" bűncselekmény nem kizárólag a garázdaság, hanem azzal halmazatban megállapított súlyos testi sértés bűntettének kísérlete is. Ezért merülhetett fel az a kérdés, hogy vajon mellőzhető-e a halmazatból a garázdaság annak szubszidiárius volta miatt. A kifosztás megállapításához szükséges "más" bűncselekményt ugyanis már a súlyos testi sértés kísérlete is megalapozza, így a súlyosabb bűncselekmény, vagyis a kifosztás mellett a garázdaság megállapítása már nem indokolt.

A másodfokú bíróság osztotta az első fokú bíróság jogi álláspontját, vagyis a garázdaság bűntettének halmazatban történő megállapítását. Abból kiindulva, hogy a kifosztás mellett a "más" bűncselekmény soha nem alkothat egységet, az a helyes eljárás, ha előbb a "más" bűncselekményt minősíti a bíróság, függetlenül a kifosztástól. Ezért először azt kell vizsgálni, hogy a garázdaság és a súlyos testi sértés bűntettének kísérlete megállapítható-e halmazatban, - az adott esetben igen, mert mindkét cselekmény büntetési tétele 3 évig terjedő szabadságvesztés - és csak az alapcselekmény minősítése után kerülhet sor logikailag arra, hogy minősítse a bíróság a kifosztást.
Miután az alapcselekménynél nem szorul háttérbe a garázdaság, a kifosztás megállapítása esetén sem vesztheti el önálló jellegét azon az alapon, hogy már van egy "súlyosabb" bűncselekmény és ezért nem lehet a garázdaság bűntettét mint másodlagos cselekményt önállóan értékelni. Ezzel egyrészt sérülne az az elv, amely szerint a "más" bűncselekmény és a kifosztás mindig elkülönül egymástól, másrészt kedvezőbb lenne annak az elkövetőnek a helyzete, aki a garázdaság mellett még további, azzal azonos súlyú és büntetési tételű bűncselekményt is megvalósít, mint azé, aki csupán garázdaságot követ el, és az ennek során alkalmazott erőszak hatása alatt álló személytől vesz el idegen dolgot.
A másodfokú bíróság a fenti jogi indokok alapján hagyta helyben az első fokú bíróságnak mind a bűnösség megállapítása, a cselekmény jogi minősítése, mind pedig a büntetés kiszabása tekintetében helyes ítéletét.
(21.B.V.2138/1995., 24.Bf.V.5479/1998.)

16.) A törvényes vád fogalma a vád tárgyává tett cselekmény leírásával. (Be. 146. § /2/ bekezdés b/ pontja)

Az első fokú bíróság a vádlottat bűnösnek mondotta ki súlyos testi sértés bűntettének a kísérletében és lopás vétségében.
Tényként állapította meg, hogy a vádlott és a sértett egy közös esti italozás után a vádlott lakására mentek. Másnap, amikor a vádlott felébresztette a még alvó sértettet és felhívta, hogy menjen haza, a sértett észlelte, hogy a táskája tartalma kiborítva a padlón hever és hiányzik a pénztárcája, a benne lévő 18.000 Ft-tal. Emiatt szóváltás támadt a sértett és a vádlott között, ami közben a vádlott egy lapáttal megütve a sértettet, késztette a lakás elhagyására.

A vádlott a sértett pénztárcájának az eltulajdonítását az eljárás során mindvégig
tagadta. A cselekménynek közvetlen szemtanúja nem volt. A sértett viszont mind a nyomozás, mind a tárgyalás során következetes vallomást tett e körben. Kitért arra, hogy előző nap kapta meg a nyugdíját, a vádlott látta, hogy mennyi pénz van nála, amikor közösen vásároltak. S mivel reggel csak ketten voltak, a vádlottól kérte vissza a pénzét. Ekként a bíróság a vádlott tagadásával szemben a sértett szavahihető, mindvégig következetes vallomása alapján állapította meg a tényállást.

A másodfokú bíróság a végzése indokolásában kifejtette a következőket.

Az első fokú ítéletben rögzített tényállás nem tartalmazza a vádlott azon cselekményét, amely a lopás vétségének a megállapítására lehet alkalmas. E körben csupán annyit rögzített, hogy a sértett "észlelte" a pénzének a hiányát. Az első fokú bíróság azonban ennél többet nem is állapíthatott volna meg, hiszen a vádindítvány is csupán annyit rögzít ezen megállapításon túlmenően, hogy a lakásban és a vádlotton kívül más nem tartózkodott.
Ez a lopás vétsége tekintetében törvényes vádnak nem tekinthető - állapította meg a másodfokú bíróság.

A vádiratnak - fejtette ki a másodfokú végzés indokolása a továbbiakban - a Be. 146. §-a (2) bekezdésének b/ pontja értelmében tartalmaznia kell a vád tárgyává tett cselekmény rövid leírását. Jelen esetben azonban a korábban idézettekből kitűnően a vád cselekményleírást nem foglal magában, csupán a pénztárca eltűnésének tényét és a jelenlévők személyét rögzíti. Nem rögzíti tehát legalább az ügyész azon álláspontját, mely szerint a pénztárcát a vádlott a sértett alvása közben jogtalan eltulajdonítás végett vette el.

A Be. 9. §-ának (2) bekezdése értelmében a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmény alapján, amelyet a vád tartalmaz.
A jelen esetben a vád a vádlott lopási cselekményét nem tartalmazta és ezt a jogi minősítésre tett ügyészi indítvány sem pótolja.

Az első fokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha az iratokat a Be. 171. §-ának (2) bekezdése alapján még a tárgyalás előkészítésének a szakaszában az ügyésznek visszaküldi, vagy legalább a tárgyalási szakban hívja fel a Be. 227. §-a alapján a ténylegesen a lopási cselekményt nem tartalmazó vád kiterjesztésére.
(17.B.XVII.20.629/1996., 24.Bf.7277/1998.)

17.) Az elévülés nyomán követendő eljárásról, ha az ügyben korábban tárgyalás mellőzésével hozott végzést a bíróság. (Be. 170. §, 213. §)

Az első fokú bíróság tárgyalás mellőzésével hozott végzését a vádlottnak nem tudta kézbesíteni, mivel ismeretlen helyen tartózkodott, s a felkutatása érdekében tett intézkedések is sikertelenek voltak.
Miután a cselekmény elévült, az első fokú bíróság újabb határozatot hozott, végzésében "megállapította, hogy a vádlott büntethetősége (az elévülés bekövetkeztének napján) megszűnt."

Az eljárásjogi rendelkezést nélkülöző végzés indokolásában a következőkre mutatott rá:

A büntető eljárás megszüntetésére azért nem volt lehetőség, mert az ügyben korábban már ügydöntő (Be. 351. § /1/ bek. szerinti) határozat született, s ezt csak a tárgyalás eredményétől függően lehetett volna hatályon kívül helyezni. (Be. 354. § /3/ bek.) Tárgyalás tartására viszont csak a jogosultak valamelyikének kérelmére (Be. 353. § /1/ és /3/ bekezdés) illetve akkor kerülhetett volna sor, ha a tárgyalás mellőzésével hozott végzéskiadmányt "nem kereste" jelzéssel kézbesítette volna vissza a posta. (A 33/1996. Kormányrendelettel módosított 43/1953. sz. MT rendelet 9. § /2/ bekezdése.) E feltételeknek azonban egyike sem valósult meg. Arra is rámutatott az első fokú bíróság, hogy az adott ügyben a büntetés végrehajtásának (Btk. 66. § szerinti) kizártsága sem állapítható meg, mivel a büntetés kiszabásáról rendelkező végzés nem emelkedett jogerőre. Végül hivatkozott az első fokú bíróság a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának arra az ajánlására, (1997. évi 8. BH Fórum rovat) ami - az eljárásjogi megoldás megjelölése nélkül - ilyen esetben az elévülés megállapítását tartja indokoltnak, kifejtve azt is, hogy a tárgyalás mellőzésével hozott végzéshez a bíróság "kötve van."

Az első fokú bíróság határozata ellen az ügyész jelentett be fellebbezést az eljárás megszüntetése végett. A Fővárosi Főügyészség fenntartotta a fellebbezést arra hivatkozva, hogy az eljárás mindaddig folyamatban van, amíg az érdemi határozat nem emelkedik jogerőre, így az elévülés bekövetkeztével a büntető eljárás megszüntetése indokolt.

A másodfokú bíróság - az első fokú bíróság által kimerítően felvázolt eljárásjogi rendezetlenség ismeretében - megállapította, hogy nincs olyan kifejezett, konkrét Be. rendelkezés, ami a perbeli esetre alkalmazható lenne, tehát ún. joghézagról van szó.
Kifejtette azonban, hogy az ügyek eljárásjogi megoldása nem mellőzhető, s kifejezett rendelkezés hiányában analógia alkalmazásával kell áthidalni a joghézagot.

Bár a (tárgyalás mellőzéséről szóló) Be. XVII. fejezet nem rendelkezik arról, hogy az eljárásban az általános szabályokat a fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni, az eljárásjogi törvény logikájából, felépítéséből következik, hogy ez az egyéb, külön - és különleges eljárásban rögzített szabály e helyen is irányadó.

Ebből adódóan viszont a büntethetőség elévülés miatti megszüntének kimondása nem elegendő az eljárás lezárásához, az általános szabályokból következően (Be. 170. § /1/ bek. c/ pont, Be. 213. § /1/ bek. a/ pont) a büntetőeljárást meg kell szüntetni.

Mivel pedig nem maradhat hatályban két egymásnak ellentmondó határozat, a tárgyalás mellőzésével hozott, nem jogerős végzés, és az eljárást megszüntető határozat, az előbbit hatályon kívül kell helyezni.

Annak ellenére tartja ezt szükségesnek a másodfokú bíróság, hogy a hatályon kívül helyezésre vonatkozó rendelkezés ezt az alkalmazási okot nem jelöli meg, és utal arra, hogy - ha más feltételek mellett is, de - az adott jogintézmény nem kizárt ebben a külön eljárásban.
Mindennek alapján a másodfokú bíróság megváltoztatta az első fokú bíróságnak a büntethetőség megszüntéről szóló határozatát, a tárgyalás mellőzésével hozott végzést hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette.
(8.B.1130/1997., 21.Bf.XI.6878/1998.)

18.) Ha az előzetes letartóztatást elrendelő végzés tekintetében a vádlott - kioktatás után - sem tesz perorvoslati nyilatkozatot, a nyilatkozat megtételének hiányát nem lehet a végzés ellen bejelentett fellebbezésként értékelni. (Be. 269.§/3/, 395.§/2/ bek. a/.)

Az első fokon eljárt bíróság végzésével elrendelte az elfogatóparancs alapján őrizetbe vett L.G. vádlott előzetes letartóztatását azzal, hogy az az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig tart.
A végzés kihirdetését követően a vádlott a perorvoslati jogosultságára történt kioktatás után kijelentette, hogy nem nyilatkozik, ő nem azonos L.G.-vel.

Az elsőfokú bíróság a vádlotti nyilatkozatot fellebbezésnek tekintette és az iratokat felterjesztette a másodfokú bíróságra.
A másodfokú bíróság nem osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját, amikor a vádlottnak az előzetes letartóztatást elrendelő végzésére tett, "nem nyilatkozom" kijelentését fellebbezésnek tekintette. A vádlott tisztában volt a büntetőeljárási törvény által számára biztosított jogorvoslati jogosultsággal, azonban sem szóban, sem magatartásában nem nyilvánította ki, hogy fellebbezéssel kíván élni a bíróság határozata ellen. Így nyilatkozatát törvényesen a fellebbezési jogról való lemondásként, nem pedig perorvoslati kérelemként kell értékelni.

Minderre figyelemmel a megyei bíróság a vádlott "nem nyilatkozását" nem tekintette perorvoslati kérelemnek, ezért az elsőfokú bíróság végzésének felülbírálását a Be. 395. §-a (2) bekezdésének a/ pontja alapján mellőzte.
(9.B.5226/1996., 26.Bf.5132/1999.)

19.) Az összbüntetési eljárás lefolytatására az a bíróság illetékes, amely az összbüntetési eljárásban érintett legutolsó alapügyben eljárt.
(Be. 378. § /1/ bekezdés I. fordulata)
Adott elítélés(ek) összbüntetésbe foglalásának elutasításáról csak abban az esetben kell alakszerű elutasító végzést hozni, ha az összbüntetési eljárás az arra jogosult - ügyész, terhelt, védő - indítványára indult meg.
(Be. 356. § /2/ bekezdés a/ pontja)

Az elítélttel szemben három alapeljárás folyt.

1.) A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1996. május 31. napján jogerős ítéletével 2 év 8 hónapi fegyházbüntetést és 3 év közügyektől eltiltást szabott ki (elkövetési idő 1995. március. 1.). Az elítélt e büntetéséből feltételes szabadság kedvezményével 1997. december 22. napján szabadult. A feltételes szabadság 1998. december 21. napján járt volna le.

2.) A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1997. szeptember 17. napján jogerős ítéletével 6 hónapi, végrehajtásában 2 évi próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, az 1994. február 13-án elkövetett bűncselekmény miatt.

3.) Végül a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság az 1999. április 20. napján jogerős ítéletével az 1998. május 6-án elkövetett bűncselekmény miatt 6 hónapi börtönbüntetésre ítélte, egyben az 1.) pont alatti feltételes szabadságot megszűntette és elrendelte a 2.) pont alatti szabadságvesztés végrehajtását is.

A másodfokú bíróság határozatában rámutatott: az összbüntetési eljárásban első fokon határozatot hozó Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság helyesen állapította meg, hogy mivel az összbüntetési eljárás lefolytatására okot adó, 3.) alatt jelzett határozat az 1998. évi LXXXVII. törvény hatálybalépését (1999. március 1.) követően emelkedett jogerőre, az összbüntetési eljárás lefolytatása csak a most hatályos jogszabály szerint lehetséges. Ennek alapján törvényesen döntött, amikor a Btk. 92. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel csupán az 1.) és 2.) alatt jelzett, egymással tiszta quasi halmazati viszonyban álló határozatokat foglalta összbüntetésbe, és az arra okot adó 3.) alatti elítélést azonban nem, hiszen az ez utóbbi elbírált cselekményét az elítélt mindkét korábbi elítélésének jogerőre emelkedése után követte el.

Abban a tekintetben is helyesen járt el az első fokú bíróság, hogy a 3.) alatti újabb elítélés összbüntetésbe foglalásának elutasításáról nem hozott külön rendelkezést. Az arra irányuló indítvány ugyanis nem a Be. 356. § (2) bekezdés a/ pontjában felsorolt jogosultak valamelyikétől - tehát az ügyésztől, a terhelttől, illetőleg védőtől - származott, így hivatalból csupán az összbüntetés feltételeinek ténylegesen megfelelő elítélések tekintetében folytatta le az eljárást.

Rámutatott ugyanakkor a másodfokú bíróság arra, hogy az első fokú bíróság határozatát illetékesség hiányában hozta meg. A Be. 378. § (1) bekezdésének I. fordulata értelmében az összbüntetési eljárás lefolytatására értelemszerűen az összbüntetésbe foglalandó elítélések közül a legutóbb befejezett ügyben eljárt bíróság az illetékes, jelen esetben a 2.) alatti ítéletet hozó Pesti Központi Kerületi Bíróság. Nem tekinthető ilyennek az összbüntetési eljárásra ugyan okot adó, de abban nem érintett határozatot hozó bíróság, azaz a 3.) alatti Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság. Figyelemmel arra, hogy ez utóbbi kerületi bíróság kizárólagos illetékességi szabályt nem sértett, ezért a másodfokú bíróság csupán a jogsértés megállapítására szorítkozott.
(5.B.III.606/1999/2., 24.Bf.III.6945/1999/2.)

20.) Csak abban az esetben van helye újabb összbüntetésbe foglalásnak, ha az újabb elítélés a korábbi összbüntetés valamennyi alapítéletével quasi halmazati viszonyban áll.
(1999. évi LXXXVII. törvény 92. § /1/ bekezdés)

A kerületi bíróság összbüntetésbe foglalt egy többszörös összbüntetésként megállapított büntetést és egy újabb, 1999. április 8. napján jogerőre emelkedett ítélettel kiszabott büntetést.

Az ítélet ellen az elítélt fellebbezett.

A másodfokú bíróság az összbüntetési ítéletet hatályon kívül helyezte és az összbüntetési eljárást megszüntette. Kifejtette, hogy tévedett az első fokú bíróság, amikor az összbüntetési eljárás törvényi feltételeinek fennállását megállapította. Mivel a legutolsó alapítélet az 1999. évi LXXXVII. törvény hatálybalépését követően emelkedett jogerőre, így kizárólag ezen törvény rendelkezései alkalmazhatók. Összbüntetésbe foglalásnak tehát csak akkor van helye, ha az elítélt valamennyi bűncselekményét az ügyben legkorábban hozott alapítélet jogerőre emelkedését megelőzően követte el.

A jelen ügyben az elítélt korábbi büntetéseit már összbüntetésbe foglalták 1998. július 10. napján. Az újabb elítélés azonban nem áll a korábbi összbüntetés valamennyi alapítéletével quasi halmazati viszonyban.

Nincs helye tehát újabb összbüntetésbe foglalásnak, mert az a korábbi összbüntetés felülvizsgálatát jelentené.
(8.B.34.335/1999/1., 24.Bf.7026/1999/2.)

Megjegyzés: A Btk. Novella összbüntetéssel kapcsolatos rendelkezéseiről álláspontját a Legfelsőbb Bíróság a Bírósági Határozatok 1999. évi 5. szám Fórum rovatában I. és II. alatt fejtette ki.